Maga a szúra a Paradicsom és a Pokol közötti választófal legfelsőbb részeire utal. Az Isten mindenhatóságát és Mohammed Prófétaságát tárja elénk, magába foglalva Mózes történetével együtt.

Maga a Teremtés, ahogyan a Koránban leíratott, nagyobb biztonságot ad az embernek, hogy megismerje s fölismerje mindazt, amit az ő érdekében tett az Isten intésként, mint az előző könyvekben. Hisz közelbe hozza azáltal, hogy egy írástudatlan Prófétának nyilatkozza ki mindezt. Ezáltal őt is próba elé állítja többszörösen, hisz nem elég maga a hívás az iszlám vallásra, hanem azt magyarázni és elfogadtatni is kell az emberekkel.

Bár fölkészíti, mikor ezt mondja:

7./2. Írás ez, amely leküldetett hozzád. Ne legyen szorongás szívedben!

Egyértelművé válik, hogy lesznek, akik nem hallgatnak rád, de ugyanakkor megkérdeztetett: lesz ő is, hogy átadott-e mindent, amit Allah rábízott. Ezáltal tanú lesz az emberek előtt, s tanúsító Isten mellett a feltámadás napján.

A Koránban a büntetések, amelyek elhangzanak s ismételve vannak, nemcsak magát a rosszat szimbolizálják, hanem az attól való félelmet. Az érveket akarják, hogy minduntalan az emlékezetünkben tartsuk.

Egy dolog megtörténik vagy megtörtént egy bizonyos időben, de a mindennapjaink, amelyek előttünk vannak, magát a rosszra való hajlamot sugallják.

Nem egy esetben összehasonlítási alapul kell hogy szolgáljon nekünk: valamit tettél, azt hozd helyre, ha nem a megfelelő mértéket használtad. Mindez egy megmérettetés, amiről így nyilatkozik Allah:

Azok a bizonyos mérlegserpenyők, amelybe majdan elbírálás végett bele fog kerülni minden cselekedetünk, amit az e világi életünkben tettünk. Legyen az jó avagy rossz. Nincs kétség, ennek az alapja a jó, s magának a mértéke is, és elbírálás alá fog esni még annyi is, mint a datolya magján lévő rost is.

Allah elmagyarázza Ádám fiainak minden cselekedetet, amit megtehet, s azzal együtt a tiltást is:

Hatalmat adtunk nektek a földön, és kijelöltünk ott nektek mindazt, ami az élethez szükséges. Milyen kevéssé vagytok ti hálásak!

Ez vonatkozik ránk is, hisz a földön lévő minden dolog uraivá váltunk, de a hála az bizony nem lett összhangban mindezzel. És a büntetés soha nem váratott magára.

Amikor Isten teremtményei az Ő törvényeivel ellentétesen cselekszenek, az eredmény a bűn, annak következményei pedig a rossz körülmények. (Jeremiás.)

Nézzük meg, honnan is van az embernek az a rossz tulajdonsága, hogy némely esetben hajlik a rosszra.

Egyesek az eredendő bűnre apellálnak, hivatkoznak Ádám megkísértésére, s a bűnt, amit ezáltal elkövetett, származtatják mentségükként.

Mondani sem kell, ez téves szemlélet, hisz egy dologról, ami meg sem történt (utalok itt az öröklődő bűnre), arról nem lehet tényként beszélni.

Sajnos az emberek nem maradtak lojálisak Istenhez, pláne nem, ha őket valami szerencsétlenség érte, vagyis képtelenek attól elválasztódni, s magát a látnoki hajlamaikat ettől függetlenül irányítani.

Amikor Allah megteremtette a földet, még szándékában sem volt, hogy az ember ott sínylődni fog, vagyis örökös büntetés terhe alatt fog ott élni.

Honnan tudjuk mindezt, miért állítjuk olyan biztosan?

Vegyünk egy példát pl. Mózes. 1:31.

Mert a Teremtés befejezésekor (látá Isten, hogy) amit teremtett vala, ímé igen jó.

Azaz, még a szándék sem fogalmazódott meg benne, hogy valaha a rossz, vagyis az elkövetkezendő Sátán uralma alá akarja hajtani majd Ádámot, ideiglenesen sem.

(Mivel Ő mindent tud, előre látta a teremtés és befejezés közti idő történéseit.)

Allah az eljövendőt vetítette az emberek elé, amikor a teremtésről így beszélt:

Bizony mi megteremtettünk benneteket. Aztán megformáztunk benneteket.

Többes számban beszélt, hisz az eljövendő életet öntötte formába, bár még akkor nem hangzott el:

– Szaporodjatok és sokasodjatok...

Itt látszik a tanúság Isten mellett, hogy nem a rosszat kívánja az embernek, hanem a helyes cselekedetet.

Nagyon lényeges ez a rész, mert minden egyes alkalommal azt halljuk, hogy az ember nem engedelmeskedett Allahnak, és ezért van élete végéig büntetés alatt. Mindannyian tudjuk, ez badarság, ugyebár a bűntett érvényesnek kellene hogy legyen, úgymond életünk végéig. De akkor miért lenne az elbírálás a feltámadás napján? Arról nem is beszélve, hogy hová tudjuk be azt a sok ajándékot, amit az életünk folyamán kapunk Allahtól?

Nem maga az ember, mint kiszolgáltatott az egyedüli bűnös, hanem maga Iblis mint teremtmény is. Bár az ember nagyobb hangsúlyt kap, hisz látható.

Tény, az ember kiszolgáltatott, úgymond a vágyainak, bár ez nem mindig rossz, hisz ez inspirálja a jóra is. Némelyek magát a vágyat, mint bűnt, nagyobb rossznak tekintik, mert magával az Ördöggel azonosítják.

De kérdem én: Nem vágyunk-e mindannyian Isten áldására, s annak a parancsainak beteljesítésére? Allah azt mondta: ája.

Allah nem véletlen hozta létre agyagból Ádámot, hisz ez maga a lét anyaga, a teremtés egy része. Mondhatnám állapotából kifolyólag egy szilárd anyag, mint az élet bölcsője. Megtartója a víznek, mint teremtett dolognak, s maga az anyag pedig annak (fönntartója) összegyűjtője. Növények nőnek ki belőle, füvek és fák, amely alatt majdan állatok pihennek, a teremtés feltételeit, a létet biztosítják, további életek fognak sarjadni belőle. Füvek, és fák, amely alatt majdan állatok pihennek, a teremtés további feltételeit, magát a létet biztosítják.

Látható, úgymond érezhető, hogy Iblis nem értette, miről is van szó abban a fölhívásban:

Boruljatok le Ádám előtt!

Ugyanis ő csak egy anyagot látott, s nem magát a művet, Isten alkotóerejét.

Saját teremtését helyezte az isteni kinyilatkoztatás ellenébe. Ugyanis ő ellenszegült annak, s nem értette és nem is érthette ezáltal a teremtés és a teremtmény sajátos mivoltát. Maga a lélek, amit Allah belé lehelt, indította el Ádámot, s vált emberré, élő emberré.

Egyvalaki hiába alkot bármit is, legyen az egy óra, de annak semmi haszna sincs, ha nem jár, vagyis a funkcióját nem látja el.

Itt magának az órásnak, az élet rugójának mondott ellent, amire rögtön választ is kapott.

Maga a mennyország, mint kiváltságos hely forgott kockán, s látni lehet, a Sátán nemhogy bocsánatot kért volna, hanem inkább egy újabb kéréssel jött elő:

Adj nékem haladékot addig a napig, amíg halottaikból föl nem támasztatnak!

Allah haladékot adott neki, melyre ő nem megváltással reagált, hanem kitöréssel:

– Azért, mert tévútra vittél engem, meglesem őket a Te egyenes utadon...

Ezek nagyon súlyos szavak, s a folytatás sem különb:

aztán nem tágítok tőlük elölről és hátulról és a jobb kezük felől s a balkezük felől. És úgy találod majd, hogy a nagyrészük nem lesz hálás neked."

Többes számban fogalmazódtak meg az elhangzottak, ugyanis az ítélet már elhangzott.

Allah figyelmeztetése Ádám felé, s a Sátán esküje ezek után ténnyé váltak.

Nem tudhatjuk, mi játszódott le benne a látottak alapján, s a későbbiekben, mikor rájött a botlására.

Magát a fát különböző vallásokban almafa névvel említik. Egy mítoszt állítottak köré, ami magáról a lényegről, az idő folyamán, szinte elvonta a figyelmet. A bűn, a csábítás, szinte megelevenedik a látvány alapján.

Az Ördög, mivel nem ismerte föl a bocsánat lényegét, s nem bűnbánatot, hanem haladékot kért, megkezdte ármánykodását. Magát, mint teremtményt az elsők között, tanácsadóként tüntette föl. Mint minden hazug, az Istenre hivatkozott, hogy igazát bizonyítsa:

„A ti Uratok csak azért tiltotta meg nektek ezt a fát, nehogy angyalok, vagy öröklétűek legyetek az öröklétűek között."7./20.

Igyekezetét, úgymond baljós siker koronázta, ugyanis elhomályosította azt a kegyet, amit Allah kettőjüknek nyújtott. Éva evett a fa gyümölcséből, s megkínálta belőle Ádámot is.

Meg kell hogy álljak itt egy pillanatra, ugyanis a közhiedelem szerint Éva volt a hibás, mivel ő követte el a rosszat, vagyis magát a bűnt, a tilalom megszegését.

De ez nem egyértelmű, sőt kivédhető lett volna, ha Ádám nem fogadja el a fölkínált gyümölcsöt. Mint letéteményesnek, az ő kötelességének kellett volna mindezt visszautasítani. Egy közösségen belül, bármely kicsi is az, a férj tartozik mindig felelősséggel a rábízott javak és parancsok végrehajtásáért.

Mikor (későn) rájöttek, hogy hibáztak, az első jel, maga a szemérmük láthatóságával (amelyet idáig nem láthattak, mivel fény takarta el egymás elől) ijedtükben a Paradicsom fái közé rohantak, és tépkedték annak leveleit.

Egy Prófétai beszéd szerint Ádám olyan magas volt, mint egy pálmafa. De ez sem akadályozta meg őt, hogy hajánál fogva (mivel hosszú volt) ne essen csapdába.

Ő kérte a fát: – Engedj el! – Az pedig mondta: – Nem engedlek! – S ez a helyzet így is maradt, amíg Allah nem kezdte őket szólítgatni.

Ádám elmenekülsz előlem? – Uram! Szégyellem magam Előtted. Önmagunk ellen vétkeztünk. Ha nem bocsátasz meg nekünk, és nem leszel Irgalmas hozzánk, bizony kárvallottak leszünk...

Vajon nem tiltottalak-e benneteket a fától, és nem mondtam-e néktek, hogy a Sátán nyilvánvaló ellenségetek? 7./22.

Allah kiűzte őket a Paradicsomból, de életet hagyott számukra, és egy esélyt, ami mindannyiunknak üzenetként hangzott akkor el.

Ott fogtok élni – mondta, és ott fogtok meghalni, és (a feltámadás napján) onnan vétettek elő.

A kiűzetés mindenkinek szólt. Vagyis, nemcsak Ádámnak és Évának, hanem az Ördögnek is:

Induljatok lefelé a földre! Legyetek egymás ellenségei, s legyen egy ideig a földön a szállásotok...

A kinyilatkoztatások nem beszélnek öröklődő bűnről. Ugyanis ha jól elgondolkozunk rajta, akkor rá kell jönnünk, hogy hová is üldözött bennünket az Isten (képletesen szólva Ádámon keresztül). Nem a földre? Bár most ez egy büntetés, de ha megnézem, magát a földet Allah teremtette, mint jót, s belőle Ádámot.

Ő nyitva hagyott számunkra egy életformát, s magára a jóra való törekvést mint reményt. Ugyanis a későbbiekben azt mondja:

Akik Istenfélők és helyesen cselekszenek, azoknak nem kell félniük és nem fognak (majdan) szomorkodni.

Mi ez, ha nem magával a megbocsátásról szóló Kinyilatkoztatás?

Allah gondoskodott Ádámról, hisz ruhát készített számára. Ez egy újabb példa haragjának enyhülésére. Folytassuk tovább:

De az istenfélelem köntöse az jobb. Ez Allah jelei közé tartozik. Talán hajlanak az intő szóra... 7./26. és intést küldött nekünk is: Ti Ádám fiai! Ne kísértsen meg benneteket a Sátán, amiképpen a ti (ős) szüleiteket (kísértése által) kiűzette a Paradicsomból levéve róluk a ruhájukat, hogy megmutassa nékik szemérmüket.

Magának a Kinyilatkoztatásnak van egy történelmi Prófétai beszéde is. Ugyanis a korai időszakban, amikor már nagy biztonságban tudták a Tawáfot (rituális körbenjárást) csinálni, egyesek, mivel nem volt megfelelő ruházatuk (de vásárolni sem akartak), ezért hivatkoztak arra, hogy az ő szüleik is meztelenül végezték a körmenetet, ruháikat ledobva álltak be a sorba. Mindezt még arra is alapozták, hogy Isten meztelenül teremtette az embert, és mivel a (Háznál) vannak, így számukra ez megengedett.

A nők általában az éjjeli időszakban végezték mindezt, lepellel takarva nemi szervüket.

A Korán erre a tudatlanságra így hívja föl a figyelmet:

Mi úgy találtuk, hogy atyáink is ezt tették, és Allah rendelte azt nekünk. Mondd! Allah nem rendelte el a gyalázatosságot! 7./28.

Mindez tévedésen és hitetlenségen alapszik, összetévesztve a Magasztos szavával:

Ahogyan teremtett benneteket, úgy fogtok visszatérni.

Mohammed a sugallatot így recitálta tovább:

Ó, emberek! Összegyűjtettek Allah elé mezítláb, meztelenül és körülmetéletlenül.

Magáról a feltámadásról, vagyis az új, mindenkit érintő teremtésről (feltámadásról) beszél, ami meg fog ismétlődni. – Majd folytatja:

Ti Ádám fiai! Vegyétek magatokra minden kultuszhelyen a díszeket, egyetek és igyatok! Ám ne legyetek mértéktelenek! 7./13.

Különösen vonatkozik ez a pénteki imára, ahol a legjobb, ha valaki fehérben jelenik meg, szimbolizálva ezzel az ártatlanságot, s a ruha jelentőségének egyszerűségét. Mohammed így beszél erről:

– Fehér ruhát viseljetek, az a legjobb ruha, a halottakat is abba burkolják.

Amikor Allah fölhívta a figyelmet:

Minden közösségnek megszabott határideje van. Ha a határidő eljő, nem késleltethetik (azt) egy órával sem és nem is siettethetik. 7./34.

Az utókorra az elhangzott kinyilatkozás hívta föl a figyelmet. Vagyis ha a fiatalok nem fogadják meg az idős bölcs szavait, akkor idők folyamán mit tudnak majd fölmutatni előrehaladott korukon kívül?

Egy megfogandó bölcs mondás azt tanítja: E mostani időkben a ti bőségetek pótolja amazoknak fogyatkozását, hogy amazoknak bősége is pótolhassa a ti fogyatkozásotokat, hogy így egyenlőség legyen.

Egy tanár, egy imám, nem szellemi munkát végez, bár szint-úgy fizikailag fárad el. Az ő törekvése az én izzadságom. Az én tudásom az ő bére, mely mindkettőnknek örömül szolgál.

Tévedésen alapszanak annak a vallási csoportnak a kifogásai, akik azt állítják:

Ha így lenne, maga a fejlődés állna meg, ugyanis föl kellene vetni magunkban azt a kérdést – Isten gátolta-e valaha a fejlődés útját. Kérte-e valaha, hogy csak és kizárólagosan egyet csináljon, vagy alkosson az ember azonkívül, hogy az igaz útra lett vezérelve. Nemegyszer elhangzott:

Járjátok be a földet, nézzétek meg a teremtés csodáit, kutassatok...

De az intelem is megfogalmazódott:

Ha Küldöttek jönnek hozzátok saját soraitokból, hogy előadják néktek jeleimet... akik istenfélők és helyesen cselekszenek, azoknak nem kell félniük és nem fognak majdan szomorkodni! Látható, a közösségek, legyen az Israel népe vagy keresztények, föl lettek szólítva tegyenek tanúságot az írástudatlan Próféta mellett. Ha pedig nem teszik, akkor önmaguk ellen tanúskodnak.

Maguk a vezetők, akik akadályozzák a (felekezetüket) kétszeres büntetésben fognak részesülni.

Nagyon szépen megfogalmazódik ezekben az ájjákban, mi vár azokra, akik nem tartják be a figyelmeztetést. Hol van a választóvonal, amely elhatárolja magát a tévúton járót és a hívőt.

A Koránban csak úgy vannak említve, mint a tűz népe. Maga a vers címe is erre utal, kihangsúlyozva a különbséget. A legfelsőbb részek. A magaslatok. – egyrészt szimbolizálják a Paradicsomba jutókat, másrészt a bírákat, akiknek az a feladat jutott, hogy megfelelően ítélkezzenek. Azaz az ítéletet végrehajtsák. Drámaian vannak ecsetelve, amikor a hitetlent elszámoltatják tetteiről, hogyan vélekedik engedelmetlenségéről (a gonosz) és tagadásáról, szánva rászedettségét:

Urunk! Ők vittek tévútra minket! Adj nékik kétszeres büntetést (a Pokol) tüzéből!

A gyehenna lesz az ő fekhelyük és (tűz) takarójuk lesznek rajtuk. Így fizetnek meg a vétkeseknek – mondja Allah.

Itt hangzik el az a szólás, amit (talán) mindannyian ismerünk:

És nem lép be a Paradicsomba, amíg a teve át nem megy a tű fokán – értendő mindez az elfordultakra , a fenhéjazókra. 7./40.

A Korán olvasása közben, és a hozzám intézett kérdések alapján (ami nem egy esetben igencsak megizzasztott) sokan kérdezték tőlem: – Ha a magzatnak már eleve a születése előtt el van döntve, hogy hová kerül, vagyis maga az élete, a cselekedetei, s nem utolsósorban a sorsa, akkor miért hajtson az ember, hisz úgyis a Pokol fog osztályrészéül jutni egyeseknek.

Most szeretném ezt a hiedelmet eloszlatni, ugyanis az elkövetkezendőkben részletesen foglalkozik vele a Szúra. Nézzük, hogy is fogalmazódik meg a kérdésre a válasz.

Lehetséges, hogy ez így nem a megfelelő magyarázat az első nekirugaszkodásra, de vizsgáljuk meg az igazsághoz vezető utat tovább?

Tudnotok kell, hogy a cselekedeteitek egyikőtöket sem lépteti be a Paradicsomba.

A Prófétának is föltették ezt a kérdést:

– Még téged sem? – kérdezték tőle.

– Még engem sem! Csak ha Allah eláraszt az Ő túláradó kegyelmével és Könyörületével!

Emlékezzünk csak, hová jut az az ember, aki azért tesz jót vagy bármilyen cselekedetet, hogy ezért a mennyországba jusson, sőt még ezt ki is hangsúlyozza?

A Pokolba! Hisz mondhatnám, kényszerűségből teszi mindezt, mivel ő egy képmutató.

A lényeg ezután jön.

Abu Bakr (Mohammed egy társa és apósa) hallotta a Prófétától: A Paradicsom népe látni fogja a helyét a tűzben, s mondja:

Ha Allah nem vezérelt volna ! S ez a hálája lesz.

A tűz népe is látni fogja a helyét a Paradicsomban, s mondja:

Ha Allah vezérelt volna! S ez a kárvallott vesztesége lesz.

Ezért akik nem örökölték a tűz népének helyeit, azok a mennyországba fognak kerülni.

Maga a hely adott mindenki részére. Így nem beszélhetünk arról, hogy már úgyis mindegy. Nem mindegy! Csak a hely, ami biztos, de az oda vezető út rajtunk áll. (És a Teremtőn.)

Nagyon jól hangsúlyozza az a mondás: Ha egy szolga egy jótettet hajt végre, a jó íratik meg neki, s ha egy rosszat követ el, csak egy rossz íratik fel neki.

De említi még azt is: Elpusztulnak azok, akiknek az egyeseik túlsúlyban lesznek a tízesekkel szemben. A Magasztos azt mondja:

Akik vallásukat játék és mulatság tárgyává tették, s elkápráztatott az e világi élet... 7./51.

Tessék... adjuk meg mi magunk a választ. Hová is fognak jutni ezek... hová is jutnak ezek?

Fohászkodjatok Uratokhoz alázatosan és titokban! És fohászkodjatok hozzá félve és remélve! Allah kegyelme közel van a Jóravalókhoz. 7./55–65.

Az eleve elrendeltetett, azaz akinek eleve el van döntve, hogy a halála mikor és hogy fog bekövetkezni. Egy gyermek, aki a születése után eltávozik, az egy elrendelés, ugyanúgy, mint az, aki apja parancsa ellenére vonul harcba az iszlám útján. S ott végződik be az élete. Ezeknek a jutalma maga a mennyország.

A feltámadáskor minden Próféta hozni fogja a népét. A Prófétai beszéd szerint Allah azt mondja:

Lépjetek be a Paradicsomba! Nincs rajtatok félelem, s ti nem szomorkodtok a hitetlenek akarata ellenére.

Miután megemlíttetik a közbenjárás a Magasztos népe ügyében, Ádám által, majd Ábrahám által, majd Jézus által, majd Mohammed által, mindegyik mentegetőzik és visszalép, kivéve Mohammedet, s ő mondja:

– Eljönnek hozzám, és én a kezemmel a mellemre ütök, és azt mondom: – Én vagyok erre alkalmas! (Közbenjárok értük, leviszem őket a Paradicsomba, és kérem, hogy nyissák ki a kapukat a számomra s a számukra.) Elvitetnek egy folyóhoz, aminek a neve Nahru-l-Aayawan. Aminek a partjai gyöngyökkel vannak kirakva, s megmosdanak benne, és visszatér rájuk a Paradicsom népé-nek színe s illata. És olyanokká válnak, mint a ragyogó bolygók. A keblükön fehér anyajegyek maradnak, amelyekről felismerhetőkké válnak, s a Paradicsom szegényeiknek neveztetnek.

Most gondolom, sokan fölkapják a fejüket:

– Na ugye, hogy itt is van közbenjárás!

Igen! De nem az ima idején, ahogyan a keresztények állítják, és gyakorolják Jézus nevét hangoztatván.

Ott ugyanis mindenki az Úr előtt áll egyedül, s az hallgatja őt.

Néha viccesen egyesek azt állítják, mivel Allah is azt mondta: – Az embert a saját képmásomra teremtettem! – akkor én is olyan szép vagyok, mint Ő.

Magát a hasonlóságot úgy kell érteni, hogy értelmi és tartalmi megfosztás nélkül. Mert ha valaki Allahot a teremtményeihez hasonlítja, akkor az hitetlen. Aki pedig tagad abból, amit magáról elmond, az is hitetlen.

A Teremtő nem egyenlő a teremtményével, gondolom, ezzel mindenki tisztában van.

A te Urad Allah, aki hat nap alatt megteremtette az egeket és a földet, aztán fölült a trónra. Betakarja a nappalt az éjszakával, amely sietve követi azt. És (megteremtette) a napot, a holdat és a csillagokat, amelyek az Ő parancsai szerint kényszerülnek munkálkodni... 7./54.

A teremtés hat nap alatt történt, ebben benne foglaltatik Ádám teremtése is. Vasárnappal kezdődik, és péntekkel fejeződik be.

A vallástörténészek még napjainkban is azon vitatkoznak, hogy tulajdonképpen mennyi időnek is számít a teremtés ideje alatt egy nap. Van, aki azt mondja, ezer év a földi léthez viszonyítva. A hetedik nap pedig a szombat, amelyen nem volt teremtés, de ellentétben a Bibliában közöltekkel, az Úr nem pihent meg. (Az idézet szerint: Nem fáradt el Ő. Korán.)

Jártunkban-keltünkben, vagy éppen televíziózás közben, nemegyszer látjuk, hogy az emberek a templomban vagy az utcán hangosan jajveszékelnek, és úgy imádkoznak. Ez egyrészt zavarja a hívőket, másrészt az igazi fájdalom az a belsőnkben ég. Ilyenkor a fájdalom csak rázza a testet hangtalanul, máskor egy életet pusztít el.

A Prófétai beszéd azt mondja:

Ó, ember! Szólítsd Uradat csendesen, nem sükethez, sem távolihoz Imádkozol. Az akihez fohászkodsz, az hall téged, kérd a szív alázatával és a bizonyosság erejével.

Az elkövetkezendőkben a Korán fölsorol Küldötteket, akit Allah intésként rendelt, megerősítésként azokhoz a népekhez, akik tagadták az igazságot, és féktelenségben élték ki magukat.

Elküldtük hajdan Noét az ő népéhez, és ő azt mondta (nékik).

Ó, népem! Szolgáljátok Allahot! Nincs más Istenetek rajta kívül!

Bizony, félek (hogy ha nem teszitek, akkor) egy szörnyű nap büntetése sújt titeket. 7./59.

De az előkelők gyülekezete (a Mala), akik mindig a hitetlenek gyülekezete volt, összefogott ellene, s lázítani kezdtek.

(Talán emlékezünk arra, hogy annak idején a Qurays törzsbeliek voltak azok, akik Mohammedet kényszerű kivonulásra kényszerítették, minek által el kellett hagynia Mekkát.)

Ádám és Noé közt ezer év telt el, s mindketten az iszlám vallást követték. De ezalatt a népek, eleinte kőből bálványokat faragtak, azért, hogy így emlékezzenek azokra, akik elhunytak közülük. De ez nem volt elég, még Isteneknek is képzelték őket, s magára a felszólításra azok neveit kezdték sorolni. Szentül meggyőződve arról, hogy ők jobban tudják azt, ki is az Isten, mint Noé.

Ugyanígy járt Húd, akit elküldött Allah Ád törzséhez, akit ők is kigúnyoltak.

Tették ezt annak dacára, hogy Isten Noé népének, vagyis annak a nyolcvan embernek a leszármazottai voltak, akit Allah életben hagyott.

Az érv, az irántatok való könyörületből, és az irántatok való jóság, mit sem ért.

Hideg vihar által, hét éjjel és nappal küldött rájuk viharos szelet, mely az embereket fölkapta. S földre hulltak, mint kidőlt pálmafák csonkjai.

Mikor Szalih fölszólította a népét az egyisten szolgálatára, ő is ugyanúgy járt, mint a többiek. Hazugnak és fenyegetőnek nevezték őt. Mivel nem hittek neki, megkérték:

– Ha igazat beszélsz, akkor hozz egy bizonyítékot!

Egy közeli sziklára mutattak:

– Ha ebből a kőből egy tevét hozol elő, mi hinni fogunk neked!

Szalih szerződést kötött velük, s utána fohászkodott Allahhoz. Erre a szikla megmozdult, és egy viselős (ellés előtt álló) teve jött ki belőle, ahogyan kérték.

Mikor a törzs tagjai ezt meglátták, egyesek hinni kezdtek, de (mások) a többség, a bálványok istenítői haragra keltek, féltve befolyásukat a törzs fölött.

Minden leendő alkalommal ármánykodni kezdtek, fölvetvén: Kevés a víz, s az állataik, ha Allah tevéi elmennek mellettük, félni kezdenek.

Ezért összebeszéltek, hogy megölik az állatot. Megjegyzem, maga a vád, amivel illették, nem volt helytálló, mert egyik nap az emberek ittak, másnap pedig a tevék. De mivel fejős volt, ezáltal mindenkinek jutott belőle a köztes napokon. Elképzelhetjük, mit is éreztek, mikor rájöttek, hogy a bálványaik mit sem érnek, ezért közös megegyezéssel úgy döntöttek, elvágják a teve térdinát. Amit végre is hajtottak.

Szalih mikor meglátta, sírva fakadt, és ezt mondta:

– Örüljetek csak a házaitokban három napig! – És nem fogadta el annak a kifogásait, aki a közös beleegyezés alapján kért mentséget gyilkosságára.

A hitetlenek kitörő üdvrivalgással ünnepelték tettüket, s megjegyezték:

– Ó, Szalih! Hozd hát ide nekünk azt, amivel fenyegetsz minket, ha valóban Küldött vagy a Küldöttek között! 7./77.

Mire elhatározták, hogy őt is meggyilkolják. (Kilencen voltak fölbérelve.) De Allah megmentette őt, s kőzáport zúdított rájuk, mire a Tamud törzs tagjai házaikba menekültek, s ijedtükben ott várakoztak. Első nap az arcuk elsárgult. Második nap elvörösödött. A harmadik nap arcuk elfeketedett, mint a múmiáknak, és így maradt vasárnap reggelig. Majd estére erős mennydörgés érkezett az égből, s kőzápor pusztított el minden élőlényt.

Egy Prófétai beszéd szerint, amikor a Próféta vezetése alatt (630. október–december) a muszlim sereg Tabuk felé vonult, al -Hidzsren mentek keresztül, ahol vizet vettek föl, de amikor a városból kijutottak, Mohammed megtiltotta, hogy a (Wudut) bemosakodást az imához ebből a vízből végezzék az emberek. Sőt a lisztből, amiből kenyeret gyúrtak se engedte, hogy kisüssék, inkább megetette a tevékkel. Ez a vidék volt, ahol a Tamud törzs lakott.

A büntetés ismert:

Pusztító esőt zúdítottunk rájuk. 7./84.

És mi megmentettük őt és családját a büntetéstől - kivéve a feleségét. Ő azok közé tartozott, akik hátramaradtak.

Az iszlám törvény azt írja elő, hogy akik olyan fertelmes dolgokat követnek el, amelyet ők találtak ki (pl. homoszexualitás stb.), amit soha előttük senki (közösülés férfi férfival, nő nélkül) meg nem engedett, arra ugyanaz a sors vár, mint aki megcsalja feleségét. (Vagyis halál.)

Allah soha nem engedélyezte ezt a hitetlenséget, mely ellentétes magával a teremtéskor megfogalmazott törvényekkel.

Nézzünk, hogy írnak erről a Tóra törvényei:

Mózes 1. könyve. 27–28. Teremté tehát az Isten az embert az Ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.

És megáldá Isten őket és mondá nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok...

Ő nem kért mást, csak a törvényei betartását.

És Madyanhoz (elküldtük küldött gyanánt) testvérüket, Suaybot. Azt mondta nékik: Nyilvánvaló bizonyíték érkezett hozzátok az Uratoktól. És adjatok igazságos mértékkel, és teljes súlyt...

És ne álljatok lesben úton-útfélen, fenyegetve és elfordítva Allah útjától azokat, akik hisznek benne, és azt kívánva, hogy (Allah útja) ferde legyen!... 7./85–86.

(A helység létezik, ami a törzsre is vonatkoztatik – Mazan mellett van.)

Suayb egy alkalommal a város mellett lévő Madyan vizéhez ért, s az ott lévő embereket figyelmeztette, hogy amit cselekednek, az mind rossz.

Miből is állt ez: Maga az útonállás, nem beszélve az emberek örökös becsapásáról. Mivel az itt élők ezt iparszerűen űzték.

Hiába hozta föl az érveket, hagyatkozva arra, hogy hajdan ők is kiszolgáltatottak voltak, és Allah megsegítette őket. Majd most gyarapodván visszaélnek vele.

De ők ugyanúgy nem hallgattak rá, mint a hajdanvolt elődjeik. Sőt még meg is fenyegették:

– Kiűzünk téged azokkal, akik hisznek neked!

Isten ezek után szorult helyzetet idézett elő nékik, de ebből sem tanultak, hivatkozva: 

Apáinkat is sújtotta nehéz helyzettel, és észre sem vették. Minket is ért, de jön utána jó is, majd jobb helyzetbe kerülünk.

Az emberek nem ismerték föl az isteni szándékot, inkább a sorsuk velejárójának tartották.

A Prófétai beszéd szerint ha a muszlimot valami jó éri, az hálás érte. Ha szorult helyzetbe kerül, elfogadja azt, és megérti, miért is teszi próbára Allah. A Próféta azt mondta erről:

Ha csapás éri, állhatatosan kitartó és azon van, hogy kilépjen bűneiből. A képmutató olyan, mint a szamár – nem tudja hová kötötték ki, és miért, s hová engedik el.

És ő elfordult tőlük, és azt mondta: Ó, népem! Pedig átadtam nektek az Uram üzenetét, és jó tanáccsal láttalak el benneteket.

Mózes, mikor Isten parancsára a fáraóhoz ment mint küldött, a népét, az izraelitákat kérte, hogy engedje el. Az érvet nem azzal bocsátotta előre, hogy botját eldobta, mint egy bizonyítékot, hanem kért:

– Engedd el a népemet, hagyd el az ő szolgálatukat, a te s a te urad szolgálatát!

Köztudott, hogy saját magát istennek képzelte, és azon belül bálványimádó is volt. Kihasználva kiszolgáltatottságukat rabságra ítélte őket. Mint minden magában biztos ember, a kérésre bizonyítékot akart először látni:

– Ha valami igazsággal jöttél, add elő – mondta dölyfösen. Gondolván, a saját országában, ki az, aki néki ellent merne mondani vagy parancsolni.

Mózes látván bizonyítékkal kell hogy előálljon (bizonyítva az ő Istenének létét) Allah engedelmével varázslatot mutatott be.

Eldobta botját, amely a Prófétai beszédek szerint egy óriási hím állattá változott, kígyó személyében. A száját mikor kitátotta, a padlótól a terem mennyezetéig ért.

Az meg akarta ragadni a fáraót, de kérésére, s ígérve az izraeliták szabadon bocsátását, Mózes újra visszaváltoztatta bottá.

Isten újabb kérésére, kezét a ruhája hasítékába tette, s onnan fehéren vette elő, bizonyítékként, magát az előbbi cselekedetet megismételve.

Visszadugván újból éppen és egészségesen húzta elő.

Allah azt mondta:

– Tedd kezed a ruhád hasítékába, és vedd elő onnan fehéren, mentesen minden rossztól.

Milyen különbség is van a két kérés között. Mentesen minden rossztól.

Nem indulatosan, látva az uralkodó hiúságát, s magát a hatalmat, amit Allah biztosított számára pillanatnyilag, hanem csak annyit, amennyi az adott szituációhoz szükséges volt.

A fáraó körül lévő emberek nem ismerték föl Allah erejét azonnal, (inkább) újabb csodát remélve kérték:

– Halaszd el az ő és a bátyja ügyét későbbre – mondták (azok) – és küldj ki a városokba (küldöncöket), akik (embereket) gyűjtenek, és hozzák eléd az összes dolgát értő varázslót! 7./111–112.

A tanácsadók az első ijedségükből felocsúdva újabb bizonyítékot vártak, s bizonyítékként, hitték, hogy azt ők is meg tudják csinálni. Gondolom, ha szándékuk beigazolódik, nem jutalmat biztosítottak volna Mózes számára.

A varázslók, akik nem látták a bizonyítékot, ami be lett mutatva, érezve, hogy eljött az ő idejük, így szóltak:

– Bennünket ugye biztosan fizetség illet meg, ha mi leszünk a győztesek? 7./113.

Igen! – mondta a fáraó –, és azok közé fogtok tartozni, akik közel állnak hozzánk.

A tét az emberek élete volt. A győzelem az uralkodó hatalmát, vagyis istenségét bizonyította volna.

Az első dobás jogát Mózes átadta:

– Dobjatok ti elsőnek!

Miután dobtak, megbűvölték az emberek szemét, és félelemmel töltötték el őket.

Magától a látványtól még Mózes is megijedt, ugyanis így folytatódik tovább:

Hatalmas varázslattal álltak elő. 7./116.

Miután eldobták a botjukat, kígyósereg jött elő, megtöltve vele a völgyet, s egymás hátán tekerőztek. Isten látva Mózes bizonytalanságát, így szólt:

– Ne félj! Amit ők tesznek, csak varázslók fortélya.

És mi sugalltuk Mózesnek: Dobd el a botodat! És íme a bot már el is nyelte az ő szemfényvesztésüket. 7./117.

Itt nem egyszerű varázslat történt, hisz magát a kígyósereget fölfalta Mózes botja, hanem egy megvilágosodás. Ugyanis amikor a varázslók a földre vetették magukat (imádkozáshoz) leborulva, akkor számukra föltárulkozott a Pokol és a Mennyország. A választás és a válasz gyorsan elhangzott ennek a látványnak alapján:

– Mi hiszünk a Teremtmények Urában – mondták: – Mózes és Áron Urában. 7./122.

A fáraó hallva ellenszegülésüket, tagadását istenségének, haragra gyúlt:

– Hát hisztek, mielőtt én megengedném nektek?

Igazolni magát, hazugságot koholt Mózes és a varázslók között.

– Bizony, az valami csel, amit a városban kieszeltetek, hogy elűzzétek onnan a lakókat. De majd megtudjátok, (hogy mit kaptok tőlem)! – hangzott a fenyegetés.

– Bizony, le fogom vágni egymással ellentétesen kezeteket és a lábatokat, aztán keresztre feszíttetlek benneteket, mind egy szálig!

Tudni kell, hogy a fáraó volt az első, aki bevezette a láb és a kéz csonkolását büntetésképpen.

Érthető volt maga az iránya is a büntetésnek, hisz akiket nemrég még az egekig emeltek csodájuk bemutatása által, azok, akik félelmet keltettek az emberekben, pillanatok alatt áldozatokká váltak. A fáraó nem félt a büntetéstől, s annak kiszabásától, hisz maguk a szemfényvesztők is a hatalmának részesei voltak. És most ezek fordultak ellene.

Válsághelyzet alakult ki, ugyanis ő kényszerítette fondorlataik bemutatása által, hogy isteni sugallat ellen tegyenek és tettek is. De mivel hamar tudatosult bennük cselekedeteik képtelensége, inkább választották a mártírságot.

– Urunk! Vértezz föl minket türelemmel, és végy magadhoz minket úgy, hogy muszlimok vagyunk!

Allah elfogadta tőlük kérésüket, hisz kinyilatkozták hitüket imájuk alatt, mikor leborultak.

Íme elérkezett az idő, hogy a fáraó a haragját most már az igazi ellenség (aki a tanácsadói szerint is a romlást okozta neki), Mózes ellen irányítsa.

– Hát hagyod, hogy Mózes és népe romlást okozzon a földön, és hogy elhagyjon téged és isteneidet?

Ő azt mondta:

(Ostoba embert a harag vezérli és maga a cselekedetei is ezt tükrözi.)

Egy világ omlott össze benne, de nemhogy okult volna belőle, inkább minden rossz okozójává kiáltotta ki Mózest. (Pedig Isten már előtte is büntette őket. Próbára tette pl. éhínséggel, szárazsággal és termésritkulással, pl. volt olyan időszak, mikor a pálmafadatolya csak egy gyümölcsöt hozott.)

Maguk az izraeliták sem igen bíztak Mózesben, talán a kishitűségük vagy a kemény munka volt az, ami a hitükben rombolta őket. Nézzük, mit ír erről a könyv:

– Annak okáért mondd meg az Izrael fiainak: Én vagyok az Úr és kiviszlek benneteket Egyiptom nehéz munkái alól, és megszabadítalak titeket az ő szolgálatuktól...

Ezképpen szóla Mózes az Izrael fiaihoz. (Mózes 11. 6.)

Mózes pedig szóla az Úr előtt, mondván:

– Ímé Izrael fiai nem hallgatnak rám, hogy hallgatna rám a fáraó...

A kételyek mondhatnám majdnem minden prófétát gyötörtek, de talán Mózes volt az, aki a legtöbb kísértésnek volt kitéve. Bár nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Mózes már abban az időben nyolcvanéves volt és segítsége, Áron még idősebb./83.

A fáraót hitetlensége miatt Allah tíz egymás után jövő csapással sújtotta.

Bár itt csak öt csapás van megemlítve, de hogy a sor teljes legyen, ismerjük meg a többit is. Bogarak, dögvész, himlő, jégeső, sötétség, gyermekhalál.

Szóljunk róla részletesebben.

1. Özönvíz.

Allah özönvizet zúdított rájuk, amely elpusztította a termést és mind a gyümölcsöt, amik ezek teremtek. Vetéseket és zöldségeket egyaránt.

2. Vér.

Allah szólt Mózesnek és Áronnak:

Menjetek a fáraóhoz, és kérjétek őt, engedjen el benneteket!

De mindez hiábavaló volt. Ezek után utasította őket:

Vedd a te vessződet és nyújtsd ki Egyiptom vizeire: azoknak folyóvizeire, csatornáira, tavaira, és minden vízfogóira, hogy vérré legyenek és vér legyen Egyiptomban, mind a fa-, mind a kőedényekben.

Ezek után az összes víz, amely föllelhető volt és az abban élő halak és állatok mind megdöglöttek. Bűz terjedt mindenfelé, de a keményszívű nem tágított.

Kutakat ásatott mindenfelé, így pótoltatta a használhatatlan vízkészletét.

3. Béka.

Újabb parancsra, hogy a fáraó és népe életét próbára tegye, Isten konokságukért a folyókból és tavakból az összes békát házaikba terelte. Nem tudták edényeiket használni, sem beszélgetni, mert még ilyenkor is a szájukba ugrott valami.

A Karók ura (fáraó) , hogy időt nyerjen, engesztelésképpen hajlani látszott az intő szóra, és kérte Mózest:

Kérd meg Urad, távolítsa el rólunk a romlást, és küldje vissza a békákat a tavakba, és én megengedem, hogy áldozzatok Uratoknak!

De mint annyi mást, ezt sem teljesítette.

4. Tetű–bogarak.

Allah szólt Mózesnek:

Menj ki a homokbuckához, és üss rá botoddal!

Mire az abban a pillanatban tetvek hadát indította el, nem hagyva pihenésre, sem nyugvásra időt egész nap. (Allah elválasztotta az Izrael népét az egyiptomiaktól, hogy nékik ne legyen bántódásuk.) Meg kell hogy jegyezzem, hogy az Evangélium szerint itt ígérte meg először a fáraó minden kötöttség nélkül, hogy kivonulhatnak a sivatagba áldozatot bemutatni a Teremtőjüknek:

– Csak nagyon messze ne távozzatok: Imádkozzatok értem. Mózes. 8./28.

5. Sáska.

Mielőtt Mózes az Úr általi büntetést elküldte volna az egyiptomi népre, fölkereste a fáraót, és azt mondta néki:

– Allah azt kérdezte, meddig akarod még ezt a gonoszságot folytatni magad és a néped ellen?

Miért nem alázkodsz meg Allah előtt, s hagysz bennünket elmenni?

– Menjetek! – mondta. – De csak ti férfiak és szolgáljátok Uratokat, ha ti is azt akarjátok.

Ígérete nem vonatkozott a gyerekekre, az asszonyokra, az öregekre, sem pedig a tulajdonukban lévő állatokra és ingóságaikra.

Talán még nem felejtettük el, milyen galád tervet forgatott a fejében előkelőivel együtt:

Meg fogjuk ölni a fiaikat és csupán asszonyaikat hagyjuk életben...

Ha a terv számítása szerint bevált volna, akkor az így megosztott népet könnyűszerrel örökre kiirthatta volna.

Mivel Mózes kérésének nem tett eleget, Allah beváltotta ígéretét.

(Hogy ami még az özönvíz után megmaradt, azt a sáskák mind learassák.)

Elsötétült az ég, mikor a sereg megjelent, megkezdve pusztítását. Nem maradt a föld felszínén még abból sem, ami hajdan az első csapásból megmaradt. Se fű, de még a fák ágain megmaradt levelekből sem.

[Napjainkban is kapunk olyan híradásokat, hogy nem egy afrikai országban milyen pusztítást végeznek az időnként (3-4 évenként) járványként megjelenő sáskahadak. A semmiből kerülnek elő, és mindent elpusztítanak. Nemegyszer láthatjuk, hogy a napot sem lehet tőlük látni vonulásukkor.]

Van egy Prófétai beszéd, amelyet lejegyeztek a prófétai beszédek gyűjtői.

A Próféta hét alkalommal is sáskát evett, mivel nem volt más (Abdu-r-Rahmán ibn Zayd ibn Aszlam hallotta Ibn Umártól.)

Mohammed kijelentette:

Megengedett nékünk két halott állat és két vér.

A hal és a sáska, a máj és a lép.

A fáraó látva a nagy pusztítást, könyörgésre fogta a dolgot:

Kérd meg Uradat, pusztítsa el a nagyokat, ölje meg a kicsiket, s rontsa meg a tojásaikat!

És ne vidd el a szájuk által a mi megélhetésünket!

És Allah erős szél által elfújta a sáskákat (a Vörös-tengerbe) – Ő, vagyis Mózes állta a szavát.

Ekkor bosszút álltunk rajtuk, s belefojtottuk őket a tengerbe...

Ha részletesen megvizsgáljuk magát a történetben elhangzottakat, akkor rájövünk, hogy Allahnak nemcsak az volt a szándéka, hogy megbüntesse a fáraót, hanem a népét is arra kívánta rávezetni, hogy saját eszére hagyatkozzon a látottak alapján.

Ne mindenáron kövesse azt, aminek nincs alapja, aminek nincs értelme, ugyanis példaként hangzik el:

Megkeményíté az Úr a fáraó szívét.

Vagyis haladékot ad az ő szolgálatára.

Emlékezzünk, maguk a varázslók voltak az elsők, akikből (megátalkodottakból) hívők váltak. A folyamatos tagadás, és tagadást mint csapást, Allah szinte kényszerítette, hogy a fáraó végignézze.

(Nagyon idevág az a közmondás, amelyből oly sokan kaptunk intelmet, és nem egy esetben súlyos büntetést értetlenségünk miatt:

Érted, fiam érted, nem ellened!

Ez esetben is helytálló ez a megállapítás.)

A történet záróakkordja a muszlimok állhatatosságát kívánja alátámasztani, amikor figyelmezteti őket:

És azoknak, akik gyengeségük miatt elnyomást szenvedtek, örökül adtuk...

És a te Urad szép szava beteljesedett Izrael fiain azért, mert állhatatosak voltak.

– kívánva nékik, hogy legyenek hűek vallásukhoz és Prófétájukhoz.

Azt mondták: Mózes! Csinálj nekünk olyan Istent, amilyen nekik is vannak!

A szúra folytatása szinte adta az alkalmat a figyelmeztetésre.

Ugyanis egy alkalommal a muszlimok kivonultak Mekkából, s útjuk során egy olyan nép előtt mentek el ők is, akiknek volt egy tövises fájuk, mint bálvány.

Természetesen, mivel nemcsak ezt a funkcióját látta el, hanem mint fegyvertartó is, megkérték Mohammedet: – Csinálj nekünk olyat, amilyen nekik is van!

Ő is, mint Mózes, ezt mondta:

Bizony ti olyan nép vagytok, akik tudatlanok!

(Nem kétséges, amit ők áldanának, az pusztulásra volna ítélve.)

Erre mondják, vagyis idézik többen is, hogy még meg sem száradt az izraeliták lábán a víz, de már új bálvány után áhítoztak. Elfelejtették Allah létét és jóságát. Nyugodt szívvel kijelenthetem, ez a mai napig nem szűnt meg, az elhagyásáról pedig nem is merek jóslatokba bocsátkozni.

[A tengeren való átkelés, és a nép, amellyel ott találkoztak, még mindig vita tárgya a tudósok részéről. Egyesek azt vallják lahmidák vagy kánaániták, míg mások amálekitákkal és lahmidákkal azonosítják az ott élő és tartózkodó népcsoportot.

A muszlim Prófétai beszéd kánaánitákként emlegetik őket, akik (tehén) alakú bálványt szolgáltak istenségükként.]

Maga a hangsúly gondolom elvetendő, ugyanis a lényeg az, ami önmagáért beszél.

Bűnös gondolat, melynek vonzata maga a bűn és a (bűnhődés) büntetés.

Idézzük Mózes Allah által sugallt törvényét:

Mindazt, amit néktek mondtam, megtartsátok, és idegen istennek nevét ne emlegessétek.

Ne hallassék az a te szádból. Mózes 11–13.

A Próféta jogosan idézett, amikor azt mondta társainak, ismerve az Írás népeinek törvényeit:

Ne imádd azoknak isteneit és ne tiszteld azokat, és ne cselekedj az ő cselekedeteik szerint, hanem inkább döngesd le azokat és tördeld össze bálványaikat. (Mózes 11–24)

Az ő vezetése alatt (Mohammed) soha nem tűrt meg és soha nem engedélyezett megingást.

Engedtessék meg, hogy idézzek egy ájját azoknak, akik (esetleg) kifogásolják a tórai idézeteket:

39./27. És ebben a Koránban mindenféle példával éltünk az embereknek – talán hallgatnak az intő szóra.

És megállapodást kötöttünk Mózessel harminc éjszakán át, amit kiegészítettünk (még) tízzel. Az Ő urától kijelölt idő így negyven éjszakában lett teljes.

Mózes azt mondta fivérének, Áronnak:

Helyettesíts engem (távollétemben) a népem között! Járj el helyesen, s ne kövesd azoknak az útját, akik romlást okoznak!

Magát az ájját megelőzte, amikor Mózes az Egyiptom földjéről kijött népével, s rá három hónapra érkezett a Sínai pusztába. (Refidinből Sínai pusztába.)

Mózes fölment az Úr hegyére, s beszélt Allahhal, aki tanácsokkal látta el. Sőt intelmekkel is, kérve, hozza el a népét a hegy lábához, ahol majd megszemléli őket.

Mózes el is ment, és megkérte őket:

Mindenki jöjjön el, és ott hallani fogják, hogy ő az Úrral beszélgetni fog.

Három napra rá az Úr leszállott a hegy tetejére, nagy villámlások és felhő közepette, s magához hívatta Áronnal együtt.

Allah akkor nyilatkozta ki igéit a nép füle hallatára. (Magát a Tízparancsolatot.)

Mózessel Allah akkor kötött szerződést, és az izraeliták mind beleegyeztek abba, amit hallottak.

Ezek után Allah újra magához szólította Mózest, hogy általa a kőtáblákra fölírt parancsokat mint bizonyítékokat immár bemutassa Izráel népének.

Ekkor volt negyven napig fönt a hegyen, és Allah megtanította azokra az intelmekre, amit Ő előírt betartás véget.

(A negyven napnak utolsó tíz napja egybeesik a muszlimok áldozati állatainak a levágási idejével. Ugyanis akkor kötött Allah Mohammeddel szerződést, és magával az iszlám közösséggel:

Ma teljessé teszem számotokra a vallásotokat, s kiteljesítem fölöttetek a Kegyelmemet.

S az iszlámot rendelem el a vallásotokul – hangzott el.)

Mózes mikor megérkezett a hegyre, talán kis iróniával mondhatnám, enyhe kishitűségben szenvedett, ugyanis azt kérte az Urától:

– Uram! Mutasd meg nekem magadat, hadd nézhessek rád!

– Nem fogsz látni engem, de nézz föl a hegyre.

A történet ismerős, a szikla, amelyre Allah ránézett, porrá omlott. Ekkor világosodott föl Mózes, hogy maga a lét nem azon múlik, hogy a látottak váljanak döntővé, hanem maga a megbizonyosodás, melyből már kapott ezelőtt is bizonyítékot.

Ó, Mózes! Élő nem fog engem látni, csak ha már meghalt!

(Allah csak az e világi látást tagadja meg, hisz a Magasztos azt mondja, miután a mennyországba került az ember:

Az arcok azon a napon ragyogók az Urukra tekintéstől.)

Miután az Úr megmutatkozott a hegynek, Mózes a látottak hatására a földre rogyott.

Ájulásából föleszmélve ezt mondta:

– Magasztaltassál! Megbánással fordulok hozzád ismét, és hívő vagyok a hívők között.

A tanítás ezután kezdődött:

Mózes! Téged választottunk ki a többi ember előtt azzal, hogy üzeneteket bíztam rád és beszéltem hozzád.

És leírtunk néki mindenfélét a törvénytáblákra... Fogd hát ezeket erősen, és parancsold meg népednek, hogy: ragaszkodjatok ahhoz, ami a legjobb abból!

Nézzünk egypár példát, melyek is voltak azok, amelyeket intésképpen be kellett tartania a megismerése után.

Közben nem felejtve el, hogy a számára Kinyilatkoztatottak törölték az előtte élő Prófétáknak küldött ismereteket.

1. Emberiségi törvények. Mózes II. Könyve 22 / 21–31.

A jövevényen ne hatalmaskodjál, és ne nyomorogtasd azt, mert jövevények voltatok Egyiptom földjén.

(Lásd, mit tettek ma a Palesztinában ott élő néppel.)

Ha pénzt adsz kölcsön az én népemnek, a szegénynek, aki veled van: ne légy hozzá olyan, mint hitelező: ne vessetek rá uzsorát.

A riba, a kamat, lételeme a zsidóságnak. Allah részben ezért is vonta meg tőlük a kegyét.

Ha zálogba veszed a te felebarátod felsőruháját, naplemente előtt add vissza néki: Mert egyetlen takarója testének ruhája az: miben háljon?

Bizony ha énhozzám kiált, meghallgatom: mert Én irgalmas vagyok.

[Egy nagyon lényeges pont most következik:

...fiaid elsőszülöttét nekem add!

...ebben a Kinyilatkoztatásban megerősíti, hogy Ábrahám Izmaelt ajánlotta föl Allahnak (mivel ő volt az első fia) nem Izsákot, szövetsége bizonyítása végett.]

2. Igazságról, szeretetről...

A hazug beszédtől távol tartsd magad, és az ártatlant, s az igazat meg ne öld, mert Én nem adok igazat a gonosznak.

Ajándékot el ne végy, mert az ajándék megvakítja a szemeseket, és elfordítja az igazak ügyét. A szegénynek se kedvezz az ő peres ügyében.

Ha látod annak szamarát, aki téged gyűlöl, a teher alatt fekszik, vigyázz, rajta ne hagyd: old le ővele együtt... stb.

3. Kártételről szóló törvény:

Ha valaki hajadont csábít el, aki nincs eljegyezve és vele hál: jegyajándékkal jegyezze azt el magának feleségül.

Ha a ház fölverésén kapják a tolvajt, és úgy megverik, hogy meghal, nincs vérbűn miatta...

Mindez Allah intelme, Mózes által.

(Szeretnék visszaérni egy pillanat erejéig Allahnak ahhoz a kijelentéséhez, hogy:

Ragaszkodjatok ahhoz, ami a legjobb abból!

Ez egy óriási bizonyíték, hogy mindig az adott szituációkhoz kell alkalmazkodni, és nem félremagyarázni a kapott sugallatot. Egyfajta szabadságot, azaz a körülmények tisztánlátását, annak a jó megítélését hivatott gyakorlatba átvinni ezáltal. Nem mindenre kapott utasítást, hisz a szabad akarat nyitva áll előtte.)

Vajon nem látták, hogy beszél hozzájuk, és nem vezérelte őket semmiféle (igaz) útra?

Elővették azt (imádásuk tárgyául) és vétkeztek.

Amíg Mózes a hegyen tartózkodott, a táborban maradt emberek lázadozni kezdtek.

Áron, akinek az lett volna a dolga, hogy távollétében őt képviselje, mivel fenyegetett állapotban volt, és attól való félelmében, hogy megölik, hajlott kérésük teljesítésére.

Szólt: vegyétek elő aranyaitokat, ékszereiteket! Amiből aztán egy borjú alakú testet öntöttek, melybe egy maroknyi földet dobtak Gábriel lova nyomából.

Az így elkészített szobornak bőgő hangja volt. Amelyből arra következtettek, hogy Allah meghallgatta a kérésüket, és istenséget bocsátott le rájuk.

Tudatlanságuk teljesen elvette az eszüket, és csak Mózes visszaérkezésekor jöttek rá, milyen nagy bűnt követtek el.

...és látták, hogy eltévelyedtek, azt mondták: Ha Allah nem bocsát meg nekünk, a mi Urunk és nem lesz irgalmas hozzánk, akkor kárvallottak leszünk a kárvallottak között.

Mivel a Korán nem foglalkozik részletesen azzal, hogy honnan volt az izraelitáknak aranyuk és ezüstjük, amiből a bálványukat készítették, menjünk vissza a tórai magyarázathoz.

Tudjuk, hogy a fáraó nagyon kiszolgáltatott helyzetbe hozta az izraelitákat. De az Úr, mielőtt elhagyták volna elnyomóikat, figyelmeztette őket:

Az Izrael fiai pedig Mózes beszéde szerint cselekednének és kérnének az egyiptombeliektől ezüstedényeket és aranyedényeket, meg ruhákat.

Az Úr pedig kedvessé tette vala a népet az egyiptombeliek előtt, hogy kérésükre hajlának és kifoszták az egyiptombelieket. Mózes 11./35–36.

Innen eredtek az ékszereik, amiből elkészítették a bálványukat.

Mivel Allah figyelmeztette Mózest, hogy népe mit cselekedett, azonnal visszaindult.

Első dolga testvére kérdőre vonása volt, kit megragadott hajánál fogva, és rángatni kezdte őt. (Mivel Áron már korábban is átlátta a bajt, ezért könyörgésre fogta szavát öccse felé.)

Atyám fia... ne engedd, hogy az ellenségeink kárörömöt érezzenek miattam, és ne tégy engem egy sorba a vétkes néppel!

Itt látszik meg Mózes igazi nagysága, nem engedte, hogy haragja elhatalmasodjon fölötte, inkább Urához könyörgött:

Uram! Bocsáss meg nekem és fivéremnek, és adj bebocsátást a Te könyörületességedbe.

Ezek a szavak azoknak a szájából is elhangzottak, akik tudatában voltak annak, hogy vétkeztek.

Allah elfogadta tőlük a bocsánatkérést, és Mózesnek utasítást adott. Válasszon ki hetven embert a legjobbak közül:

Tisztítsátok meg ruháitokat és böjtöljetek, ezáltal irgalomra leltek.

Ezután elmentek a Sínai-hegyhez, hogy Uruk újra kinyilatkozzon számukra.

Mihelyt elérték, arra köd ereszkedett, melybe Mózes és az őt kísérők is beléphettek.

Ott hallották, hogy Allah Mózeshez beszél, s magát az intelmeket.

De mire mindez befejeződött, őket újra a hitetlenség szállta meg. Kijelentették:

– Addig mi nem hiszünk, amíg Allah nem jelenik meg előttünk!

Mire Allah hitetlenségükért halállal büntette őket.

Nézzük a Korán szerinti folytatást, ugyanis az elkövetkezendő részekben utal, vagyis egyértelművé válik, hogy már a Tóra és az Evangélium is említést tesz Mohammed prófétaságáról.

Kinyilatkoztatásként hangzik el a következő:

Akik követik a Küldöttet a pogány Prófétát, akit megtalálnak náluk Írással (hírül adva) a Tórában és az Evangéliumban...

Mondd! Ti emberek: – Én Allah küldötte vagyok valameny-nyiőtökhöz – annak Küldötte, akié az egek királysága... Higgyetek hát Allahban és Küldöttében, a pogány Prófétában – aki hisz Allahban és az Ő angyalaiban.

(Egy Prófétai beszéd is elhangzott ezzel kapcsolatban.

Mohammed egy alkalommal izraelita temetés mellett ment el és fölfigyelt arra, hogy az apa a Tóra tekercséből recitált, hogy ezzel is enyhítse fájdalmát fia elvesztéséért.

Odament hozzá és szólt:

– Arra esketlek, aki a Tórát lebecsájtotta! Megtalálsz-e engem ebben a könyvben és a küldetésemet?

– Nem! – mondta.

Egyik fia, aki mellette ült, így válaszolt:

– Mi bizony megtalálunk téged a könyvünkben, és én tanúsítom, hogy te Allah Küldötte vagy, és nincs más Isten, csak Allah!

Erre Mohammed azt mondta:

– Távolítsátok el a zsidót a testvéretektől! – Majd átvállalta a temetést, és az imát érte.

Van egy határozott rész az ájjában, amit minden uralkodónak megküldtek, mikor ez a sugallat elhangzott:

Én Allah Küldötte vagyok valamennyiőtökhöz!

Annak a Küldötte, akié az egek és a föld királysága...

Mohammed nem büntetést (a már elkövetett rossz cselekedetekért), hanem ígéretet, tisztánlátást, fényt mutat azoknak, akik követni fogják őt.

Allah sem azt mondja, hogy megbüntetlek, mert rosszra gondoltál, hanem csak magát a szándékot s az azzal járó cselekedetet bünteti.

Nézzük, miképpen sugallja:

Ő az, aki leveszi róluk a súlyos terhet és bilincseket, amelyek rajtuk voltak – vagyis a tagadás állapotát.

Talán az igaz útra vezéreltettek. 7./158.

Imám Ahmed így emlékezik erről az eseményről, amit a hiteles Prófétai beszéd is elfogad:

Egy éjszaka Mohammed nem tudott aludni, és kijött a sátrából imádkozni. A többiek pedig vigyáztak rá, nehogy az ellenségei kárt tegyenek benne. Mikor befejezte fohászát, így szólt:

– Uramtól öt dolgot kaptam ma, amelyet előttem senki:

1. Én minden emberhez kaptam a Küldetésemet.

2. Előttem más csak saját népéhez kapott sugallatot.

3. A félelem segített ellenségeimmel szemben, mert ha köztem és közöttük egy hónapi járás is lenne, akkor is félelem töltené el őket.

4. A Föld számomra tiszta imahellyé tétetett, akárhol is ér el az ima ideje, ott imádkozhatok. (Előttem templomokban és celláikban imádkoztak.)

5. Az mondatott: Kérj! – minden próféta kért, de én elhalasztottam a feltámadás napjáig, mert az nektek jár, az a tiétek, s azoknak, akik tanúságot tesznek, hogy nincs más Isten, csak Allah.

7./160. És szétosztottuk őket tizenkét törzsre, közösségre, és sugalltuk Mózesnek, amikor a népe vízért folyamodott hozzá, hogy üss a botoddal a sziklára... és mannát küldtünk le nékik és fürjeket...

(Mózes mikor kihozta népét a fáraó fogságából, és elindultak, Isten parancsára tábort ütöttek Refidinben, ahol nem találtak vizet és zúgolódni kezdtek:

– Miért hoztál ki bennünket Egyiptomból, hogy szomjúsággal ölj meg bennünket gyermekeinkkel és barmainkkal?

– Mindez odáig fajult, hogy a kérésük már nemcsak rá korlátozódott, hanem Allahra is. Mondták:

– Adjatok nékünk vizet, hogy igyunk.

– Ne kísértsétek az Urat! – mondta Mózes, majd Allahhoz fordult, kit Ő meghallgatott.

– Eredj a néped előtt, és vegyél a vének közül magad mellé és Én segíteni foglak – mondta. – Vedd elő a pálcádat, amivel szétválasztottad a Vörös-tengert, és üss arra a sziklára, amelyen Én fogok állni előtted!

Mindez Hórebben történt, és a népnek víz fakadt Allah ígéreteképpen.

Mózes 11–17. fejezet:

És nevezé annak a helynek a nevét Masszának és Méribának, Izrael fiainak versengéséért, és mert kísértették az Urat, mondván:

– Vajon köztünk van-e az Úr vagy nincsen?

Allah máskor is bizonyította létét számukra, hisz a Sur pusztában, mikor nem volt mit inniuk, a keserű vizet egykettőre édessé változtatta.

Vonulásuk során más esetben, amikor az élelmük elfogyott, ugyancsak zúgolódtak:

– Bár meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom földjén, amikor a húsos fazék mellett ültünk vala, amikor jóllakhattunk vala kenyérrel: Mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhínséggel öljétek meg?

Szinte ordítanak a kétségbeeséstől és a hitetlenségtől ezek a szavak, amely fölér Allah tagadásával. S mit tesz Ő újra:

– És árnyékot bocsátottunk föléjük a felhőkkel, és mannát küldtünk le nékik és fürjeket, (mondván):

– Egyetek azokból a jó étkekből, amelyekkel elláttunk benneteket! 7./160.

És nem rajtunk tettek erőszakot, hanem saját magukon.

(Talán még emlékszünk arra a dorgálásra, mikor szüleink nem-egyszer azt mondták nékünk túlzó követeléseink lehűtésére:

– Csak nem azt várod, hogy a sült galamb a szádba repüljön? – Ezzel a mannát azonosították mint ajándékot.)

Említés hangzik el egy tengerparton lévő városról, ahol vétkeztek a Sabattal kapcsolatban is. Miről is van itt szó, nézzük meg a magyarázatát:

– Tudvalévő, hogy Istennel mikor szerződést kötöttek, egyértelműen a tudtukra lett adva, hogy:

Szombatjaimat megtartsátok, mert jel ez énközöttem és tiközöttetek... – mindez fönt áll és vonatkozik az utódokra is. Ennek a be nem tartásáért: Mert szent az tinéktek. Aki azt megrontja, halállal lakoljon – szól az intelem.

Mit tettek ők ennek ellenére?

A Koránban egyértelművé válik, hogy újra és újra vétkeztek, megszegték egyezségüket.

Allah, hogy próbára tegye őket a szombati (tiltott munka-) napon, halak csoportjait indította feléjük, mire ők munkálkodni kezdtek, megszegve esküjüket.

Közben három csoportra szakadtak. Kifogásolók, tilalmaskodók, hallgatólagosak.

Az izraelita népet közösségekre bontotta Isten, hogy próbára tegye őket, ezáltal megtudja, hogy ki az, aki továbbra is vétkezik, nem hallgatva az intő szóra.

– Megbocsátás adatik nékünk.

A teremtés során generációk követik egymást és azokkal együtt a jó és a rossz váltakozva.

Aki a hitét elcseréli, a vallását föladja, nem veszi észre magát a szerződést és az abban foglaltakat.

Maguk a Próféták, akik a könyveket hozták, mind az előttük lévőknek a folytatásai voltak.

Nem vitára való fölhívás van azokban, hanem figyelmeztetés az emberiség számára útmutatásként. Fölhívja a figyelmét mindenkinek, ha a mecsetben vagytok vagy imádkoztok, akkor figyeljetek oda és annak az értelmére.

7./204. És amikor a Koránt hirdetik, hallgassatok oda és legyetek csendben! Talán könyörületre leltek.

Ugye érezhető a különbség?

Nem zsibongani és nem is zsibit csinálni a mecsetekből, hanem annak a funkcióját betölteni kell hogy legyen érvényben.

7./180. Allahot illetik a legszebb nevek. Fohászkodjatok hozzá ezekkel, és hagyjátok azokat, akik istenkáromlást követnek el az Ő neveivel...

Allahnak 99 neve van. Említsünk meg ebből egynéhányat:

A Könyörületes, az irgalmas, a király, a szent, a béke, az őszinte, a hatalmas, a nagy, a fennkölt, a teremtő, a megalkotó, a megformázó, a megbocsátó, az uralkodó, az adományozó, a gondoskodó, a megnyitó, a tudó, a felemelő, a kinyújtó, az erőt adó, a porig alázó, a halló, a látó, a bölcs, az igazságos, a kegyes, a tudással bíró, a türelmes, a hatalmas, a hálás, a magasztos, a megtartó, a tápláló, az elszámoló, a ragyogó, a nagylelkű, a kegyes, az őrző, a válaszoló, a mindent átfogó, a szerető, a nagyságos, a feltámasztó, a tanú, az igazság, az erős, a szilárd, a segítő, az áldott, a megszámláló, az alkotó, a visszahozó, az életre keltő, a halálba küldő, az élő, az örök, az egyetlen, az egy, az egyedüli, az önmaga által létező, a hatalommal rendelkező, az előrehelyező, a hátrahelyező, a megbánást elfogadó, a bocsánatot adó, a királyság ura, a kegyelem és fennköltség birtokosa, az összegyűjtő, a tudó, az ártani tudó, a fény, a vezető, a fennmaradó, a létrehozó, a gazdagító, a meggátoló, a türelmes... és az utolsó név Allah.

Az arab nyelvben olyan árnyalati különbségek vannak, melyek arra engednek következtetni, hogy már elhangzottak, némely esetben ismétlődnek az itt felsorolt nevek.

Magát a különbséget lehetetlen visszaadni a magyar nyelvhasználatban, a megfogalmazottak alapján. Az elhangzottak nem határolják be az Isten nevét, ugyanis egy tanulmányban így olvashatunk róla:

Ő az, kinek messzeségét föl nem foghatja halandó, s nem teheti magáévá elme, bármely mélységbe merül. Kinek kegyét nem tarthatja számon az, aki számlálja, s kinek igazát el nem érhetik az arra törekvők. Számára himnusz, sem számon tartott idő, sem behatárolt tartam nincs. Minden jel azt bizonyítja, leírni képtelenség Őt.

Kérdeznek téged az óráról: Mikor lesz az elrendelés ideje?

Mondd! – Ennek tudása (csupán) az én Uramnál van. Egyedül azt Ő fedi föl a maga idején.

A Koránban, a kinyilatkoztatások során parancsként hangzik el számára, hogy tudassa azt mindenkivel, hogy ő csak egy Küldött, és csupán azt ismeri, amit Allah a számára világossá tesz. (A mi számunkra is világos mindez?)

Egy Prófétai beszéd részletesen foglalkozik ezzel, és magával az ő próbatételével. (Úgymond fölkérdezték tőle a tanultakat. – Gábriel angyal közreműködésével.)

Omár mondta el, aki a Próféta mellett harcolt:

Midőn Allah követénél ültünk, egyszer megjelent előttünk egy férfiú, akinek ruházata nagyon fehér, a haja nagyon fekete volt. De utazásnak semmi nyoma nem látszott rajta...

A Próféta mellé ült és térdeit az ő lábához támasztotta, kezeit pedig a combjára tette, majd így szólt:

– Ó, Mohammed! – Mondd meg nékem, mi az Ihszán? (jó cselekedet)

– Az úgymint – hogy úgy szolgáld Allahot, mintha szemeddel látnád, habár nem láthatod Őt.

– Igaz! – Akkor most tudósíts engem az Óráról! (a végső ítélet idejéről)

– Ezt úgymond, az, akitől kérdezik, nem tudja jobban annál, mint aki a kérdést intézi.

– Akkor tudósíts engem az Óra előjeleiről.

– Midőn a rabszolganő úrnőjét szüli, midőn látod, hogy a mezítelen lábúak és a mezítelen testűek (a szegény pásztorok) magas házakat építenek!... – Erre az idegen távozott.

A Próféta egy ideig hallgatott, majd hozzám fordult mondván:

– Ó, Omár! Tudod-e, ki volt a kérdező?

– Allah és Követője tudja – szólék én.

– Gábriel angyal volt, aki eljött közétek, hogy a vallásotokra ekképpen oktasson!

A meggyőzésnek néha egészen új formáját mutatták be a hitetleneknek, hogy álláspontjukat megváltoztassák Isten egyedüliségéről.

Mikor Mohammed Medinába érkezett, két muszlim összetörte az ott élő társítók bálványait. De azok újra összeállították és felékesítették azokat. A két fiú újra odament, és egy kardot tettek egy bálvány mellé, s odaírták.

– Segíts magadon!

De a bálvány tulajdonosa újra rendbe hozta azt és társított tovább.

Majd harmadik alkalommal egy döglött kutyát kötöttek hozzá, és egy kötéllel a kútba eresztették. Mikor meglátta ezt gazdája, megértette, hogy a vallása, amit idáig követett, hamis volt, és áttért az iszlám hitre.

(A helyzet véletlensége, hogy az uhudi csatában ugyanez a személy mártírként életét vesztette.)

A hetedik Szúra utolsó része részletesen foglalkozik azzal, hogy a muszlimnak tilos az imámmal, ha a Koránból recitál, ima közben vele együtt mondani a szöveget.