Talq ibn Habíb szerint az elhangzott „félelem, azt jelenti:

Ha Allah parancsait követed, s ezzel Allah megbocsátását óhajtod, jó úton jársz. Hagyd az Ő elleni dolgokat, félve büntetésétől.

Ne hallgass rájuk! – szól a figyelmeztetés. – És ne kérd az ő véleményüket!

Tudatosulni kell benned, csak az élvez elsőbbséget, aki hűséges.

A szúra érdekessége, hogy a Korán-magyarázók beazonosítják az előzőekkel, sőt megelőzve azokat, összességében a tiltásokat és az eltörléseket igen sok esetben alkalmazzák is.

Imám Ahmed lejegyzett egy Prófétai beszédet, miszerint Ubaiy ibn Qáb megkérdezte Dzerrtől és Ászem ibn Bahdelántól:

– Hogyan számoljátok és olvassátok a Szövetséges Szúrát?

– Van benne 73 ája! – volt az egyértelmű válasz.

– Miért? – kérdezték.

– Én úgy látom, ez megegyezik a második, Tehén Szúrával.

– Olvastuk benne, a sejk és a sejknő (Assejkh wa Assejkha), ha paráználkodnak, akkor megkövezik őket.

Úgy érzem, először is tisztázni kell, hogy mit is jelent a Sejk kifejezés. Egyesek, talán (minden esetben), valami vallási méltósággal azonosítják be, ámbár ez a kifejezés sem jár messze az igazságtól. Én inkább a meghatározásokkal ismertetném meg az olvasókat:

1. Ha az öreg.

2. Vallástudós.

3. Házasságban élőt, amennyiben az elöljáró. (Itt erről van szó.)

– minden cselekedetedben.

A következő ája egy sor idáig használatban lévő törvényt töröl el, feledékenységre ítélve azokat, megerősítve a vér szerinti kapcsolatot a hittestvérivel szemben. Mi is történt, ismerjük meg lépésenként:

Amikor azt olvassuk: Allah nem helyezett egy ember belsejébe sem két szívet – elengedhetetlen, hogy ne arra gondoljunk:

Talán nem is olyan lehetetlen, hisz manapság már annyi minden megtörtént – gondolok itt a sziámi ikrekre, a kétfejű csikóra stb. Nem! Nem erről van szó, hanem a Quraiys törzsből állították egyesek, hogy létezik egy ember, aki ugyancsak azt híresztelte magáról, hogy neki két szíve van, s mindkettő önálló ésszel rendelkezik. Sőt továbbmenve, indokot keresett, (s szerintük talált) ezt beazonosították a prófétával, megindokolva:

Fölállt egy napon a küldött imádkozni, és mi (képmutatók) mögötte. S láttuk, hogy neki két szíve van. Az egyik veletek, míg a másik velünk van. – Alapozták ezt arra, hogy Mohammed egy kissé elgondolkozva, üres térbe nézett. (Ibn Ábbásztól jegyezte le Imám Ahmed.)

És azokat a feleségeiteket sem tette anyáitokká, akiktől ezeket a szavakkal váltatok el, hogy: „Olyan legyél nekem, mint az anyám háta!”, és fogadott fiaitokat sem tette vér szerinti fiatokká. Ezek csupán a ti szavaitok a szátokban. Ám Allah mondja ki az Igazságot, és Ő vezet az (igaz) útra – folytatódik tovább.

Qatáda és Mudzsáhid azt állították, hogy ez az ája a próféta fogadott fia, Zayd ibn Mohammed miatt jött le, cáfolva (elutasítva) annak vér szerinti létét. Hogy mindez ne maradhasson így, a sugallat elhangzása után, új nevén, Zayd ibn Hárithnak nevezték.

– Ezek a ti szavaitok! Ti akartátok azt! – jelentette ki a próféta. – Nem lehet senkinek a fia az, aki más férfitól fogant. (Al-Bukháríjj is megemlítette.)

Egy sor Prófétai beszéd példákat hoz föl, miképpen kell eljárni azokkal, akik nem azonosíthatóak be, vagy örökbe szeretnének fogadni az árván maradtakat.

Apjukról hittestvéreitekre való példa.

1. Amikor a próféta az Umrahról (kis Haddzsról) jött el, utánuk szaladt, s kiáltott Ibnet Hamza:

Nagybátyám! Nagybátyám! (Tudvalévő, hogy Hamza az uhudi csatában elesett, s így árván maradt a gyermeke.) – Ali ismerve a helyzet kialakulását, odaszólt feleségének (a próféta lányának), Fatimának:

– Nézd meg, foglalkozz a nagybátyád lányával! – mire az fölvette ölébe. Igen ám, de a későbbiekben vita alakult ki Ali, Zajd és Dzsáfár között, mert mindannyian a nevükre szerették volna venni az árvát, s ehhez nyomós érvekkel álltak elő.

Ali: Én vagyok a legalkalmasabb, mert a nagybátyám lánya!

Zajd: A testvérem lánya! – Végül:

Dzsáfár ibn Abí Tálib: A nagybátyám lánya, és a nagynénje a feleségem! (Aszma bint Omaisz)

A próféta, hogy véget vessen a civakodásnak, így szólt:

– A nagynénje javára döntök, mert a nagynéni az anya fokozatába tartozik! – Sőt még meg is indokolta:

Ali: Te belőlem vagy, és én belőled vagyok!

Dzsáfár: Hasonlítasz a teremtésben és a neveltetésemben!

Zajd: Te vagy a testvérünk, és a vezetőnk!

2. Sahle bint Szuhail, Abí Hudzajfa felesége, szólt a prófétának:

Nekem van egy fogadott fiam, Szalim, akit fiamnak szólítok. De amikor a férjem bejön hozzám, látok „egy kis részt belőle”. (Vagyis féltékenységet.) – A próféta tanácsolta:

– Szoptasd! Ettől kezdve kizárja magát tőled!

(Ez a kijelentés egy kis magyarázatra szorul. Ugyanis ha a gyermek felnő, nagykorúvá válik, s ne adj’ isten, beleszeretne nevelőanyjába (s annak viszonzásra találna szerelme), akkor sem vehetné el, mert a szoptató anya jogán kizárná magát a házasságból. Ugyanis a jog kimondja:

Tilos néktek a szoptató anyátok! – elegendő háromszori szoptatás.)

3. A szoptatott gyermek jogát olyan törvények biztosítják, mint a vér szerintit. (Kizáró okok azért itt is vannak: pl. öröklés stb.) – Al-Bukháríjj.

4. Amikor ez a sugallat leérkezett, megoldódott az az áthághatatlan akadály, amely megakadályozta eddig, Zajd elvált feleségének, Zeynab bint Dzsehnek, Mohammedhez való férjhez menését.

Nevezzétek őket atyáik szerint! Ez méltányosabb Allah szemében.

1. Ujaina ibn Abdú-r-Rahmán jegyezte le Abú Bakrra hivatkozva:

Nevezzétek őket az apjukra, de ha nem ismeritek, akkor a hittestvéretek nevére! De Allahra esküszöm! Az apám azt mondta:

Ha tudnám, hogy az apám szamár volna, én hozzá tartoznék! Mert aki tudja, hogy nem az apjához tartozik, az pogányságot követ el. És nem róható föl vétketekül az, ha ebben hibáztok – hacsak nem a szívetek szándéka szerint. Allah megbocsátó és könyörületes.

Omár ibn Ásztól jegyzett le egy Prófétai beszédet Al-Bukháríjj, miszerint a próféta azt mondta:

Ha a bíró szándéka szerint a legjobban ítélkezik, és az igazságot el is találja, akkor Allahtól két fizetséget kap! (Edzsr) De ha nem találja el (nem szándékosan hibázott), akkor csak egyet. (Hittestvéretek fiára és a fellelhető információra támaszkodva.) Mert ha hibázik, a Prófétai beszéd szerint, Allah nem bünteti, mert a próféta azt mondta:

– Allah népemtől felemelte a hibát, a feledékenységet és a kényszerítést! – Ám összességében hozzáfűzhetjük:

– Nem az a szégyen, ha elbukik az ember, hanem az, ha nem tud felállni!

2. Imám Ahmed jegyezte le a következő Prófétai beszédet Ibn Ábbásztól és Omártól:

Allah amikor leküldte Mohammednek a Könyvet az Igazsággal, és vele a kövezés áját, kövezett a próféta, s mi is vele köveztünk! És amikor olvastuk:

– Ne dobjátok el apáitok nevét, mert ez pogányság! – a próféta azt mondta:

– Engem ne nemesítsetek, mint ahogy Mária fiát, Jézust, mert én csak Allah szolgája vagyok! Mondjátok:

Allah prófétája és szolgája vagyok!

(2003 júliusában Csehországban voltunk egy iszlám vallási táborban, ahol egyik társunk föltette azt a kérdést:

– Használhatok-e, én, iszlám vallási nevet, elhagyva apám nevét, ha ő méltánytalanul bánt velünk, gyermekeivel? Pl. alkoholista vagy ne adj’ isten gyilkosságot követett el, s ezáltal megbélyegzettek lettünk akaratunk ellenére is.

– Nem! – volt a válasz. – Minden esetben kötelességed megtartani a nevét!

Ez nem zárja ki, hogy valaki vallásosságát hangsúlyozva pl. Mohammed ibn Tóth Bakr névvel azonosítsa magát.)

Ezt az áját több részre kell hogy osztjuk, ugyanis még a muszlimok között is nem egy esetben (némi túlzással), önimádatra utaló jegyeket vélnek felfedezni, nem értve s ismerve annak valós tartalmát.

1. Al-Bukháríjj, Prófétai beszédében a prófétától említve:

– Akinek a kezében a lelkem, közületek nem lesz valaki addig hívő, amíg nem szeret engem jobban, mint saját magát, vagyonát, fiát, vagy az összes embert!

A kijelentésének volt is némi alapja, hiszen Omár egy alkalommal odaszólt néki:

– Jobban szeretlek, bárki másnál téged, úgy, mint magamat! – mire ő:

– Nem, Omár! Addig nem szeretsz, amíg jobban nem szeretsz saját magadnál!

– Allahra esküszöm! – szólt Omár. – Mindennél jobban szeretlek.

– Most már jól van Omár! – szólt a küldött.

Ezért mondja az ája: A próféta közelebb van a hívőkhöz, mint saját maguk.

2. Imám Ahmed, másik Prófétai beszédében, nagyon szépen említi a küldött szavait:

Amikor meghal egy férfi (hívő), és hátrahagy tartozást, az engem illet! És aki vagyont hagy maga után, az azoké, akik öröklik! (Abú Dáwúdnál is megtalálható.)

És feleségei (olyanok, mint) az anyjuk – folytatódik tovább az ája.

Be kell vallanunk, a prófétai beszédek gyűjtői (majd minden esetben), kísértés elé állítják a kutatókat eltérő értelmezéseikkel. Most megemlítenék, szembeállítanék két álláspontot.

1. Van olyan muszlim tudós, aki azt állítja:

A feleségeinek lányai olyanok, mint a hívők leánytestvérei! – azért ott hagynak némi feloldást is. – Ennek ellenére szabad házasodni velük.

2. A küldött feleségeivel nem szabad kettesben maradni. Halála után pedig „tilos” feleségül venni őket, a fenn említettek miatt. De a kizárás nem vonatkozik gyermekeire, sőt a feleségei leánytestvéreire sem.

A vér szerinti kapcsolatokat is szabályozza a sugallat: Ám a vér szerinti rokonok… közelebb állnak egymáshoz, mint a medinai hívők és a muhádzsirúnok.

Mikor Mekkából Medinába kivonultak a muszlimok, őket az ott élők (anszárok) elszállásolták, sőt vagyonaikat is megosztották az érkezőkkel. Egyfajta testvéri kapcsolat jött létre közöttük. Omárnak, úgyszintén, mint Abú Bakrnak (Kharidzsa ibn Zajd) vagy Othmánnak. (Neki rokona a Banú Zuraiq törzsből egy férfi, akinek halála után még örökölt is.)

A próféta ki is jelentette:

Az öröklődés elment (megszűnt), ám megmaradt a testvériség és a jóság! Ennek elbírálása Allahnál van. Talán első olvasatra különösen hangzik a következő ája, amikor azt mondja: ája.

– Talán megütközést vált ki bennünk:

Miért éppen ezeket a prófétákat említi, amikor a Koránban még húsz másikat is felsorol? Hisz azokat is ugyanúgy elindította az Általa kiválasztott úton. Ám ha kutatni kezdünk a Szunna történései között, könnyen megtalálhatjuk rá a választ. Az arab azt mondja erre:

Ők az öt elsőbbséget élvező, szilárdság, határozottság prófétái. „Ulu Alazm”

Vezérfonaluk: Egység abban, hogy felállítsák Allah vallását, terjeszteni és segíteni népét annak megismerésében.

Ebben az ájában a próféták pecsétjével kezdte, megmutatva helyét a sorban, s őt követte a többi.

Abú Hurayra Prófétai beszédében a prófétát idézve így említi:

– Én voltam az első próféta a teremtésben, és az utolsó a küldetésben, és így engem említettek előttük! (Ábrahámnál már megtalálható volt Mohammed eljövetele, neve, s utalás utolsó küldöttségére.) (Ugyanezt Qatáda is lejegyezte.)

..., hogy megkérdezze majd az igazakat, igaz mivoltuk felől. És a hitetleneknek fájdalmas büntetést készít elő.

Ki is lesznek itt megkérdezve? – kérdezhetnénk. – Mindazok, akik a prófétáktól viszik tovább a tanítást (a tudást). Hiszen nem véletlenül hangzik el nemegyszer:

Tanú leszel mellettem vagy ellenem.

Az elkövetkezőkben, talán a muszlimok életében a legnagyobb sorsdöntő csatát ismerhetjük meg, amely az árokháború néven került be a történelembe. Sorsdöntő volt ez a javából, mert ennek elbukása esetén, egyértelműen testközelbe került volna a teljes megsemmisülés.

627. Hidzsra (Kivonulás, Mekkából Medinába.) ötödik éve, melyet az árokháború néven neveznek, annak is a Sawwál hónapjában kezdődtek a harcok.

Volt egynéhány zsidó – kezdődnek a Prófétai beszédek – a Banú-n-Nadír törzsből (ők az arab Hazradzs szövetségesei voltak), abból is néhányan a nemesek közül, akiket a próféta kiűzött Medinából, Khajbárba. (Szallám ibn Abí al-Haqiq, Szallám ibn Maskam, Kanána ibn Ar-Rabia.) Ezek elmentek Mekkába, és a Qurays törzs nemeseit rávették, egyezséget kötöttek velük Mohammed megtámadására, megígérve nékik a győzelmet, és segítséget népük részéről. Majd továbbmenve a Gratafán törzseket is felkeresték, akik ugyancsak hozzájárultak terveik megvalósításához.

A Qurays részéről Abú Szufyán Szahr ibn Harb vezetésével, és a Gratafán részéről, Ujajna ibn Hiszn ibn Badr vezetésével több mint tízezren vonultak Medina ellen. Amikor a próféta tudomására jutott az érkező csapatok híre, azonnal kiadta a parancsot árokásásra Medina körül. Szelmán al-Faraszij vezetésével kezdődtek a munkák, amelyben a próféta is személyesen részt vett, ásva és hordva a földet, főleg a keleti rész megerősítésekor. (Uhudhoz közel, mondják erre a részre, mivel ez volt a legmélyebb terület.) A második rész, a medinai „magasabb rész” is szintúgy megerősítés alá esett. A küldött, amikor kivonult csapatával Medina és a földsánc közé, amely 3000 főt számlált (van, aki 700 főben adja meg a számukat), nyugtalanság vett rajta erőt, hisz a városban hagyták a Banú Quraydza zsidó törzset, amely erődjükben a város keleti részénél várakoztak. Igaz, velük már korábban békeszerződést kötött a küldött, de igen erős, úgy 800 harcos várakozott állásaikban. Hogy megbizonyosodjon lojalitásukról, elküldte hozzájuk követét Hujaij ibn Akhtab an-Nadrijt. Aki igen rossz hírrel jött vissza, hiszen odaérve tudtára adták, felbontottnak veszik az egyezséget, s a kint lévő Qurays és a vele szövetséget alkotó csapatokkal képzelnek el újabb szövetséget. Nem véletlenül idézi Allah szavát a Korán:

…amikor eljöttek hozzátok felülről (a mekkaiak) és alulról (A zsidó törzsek) …szívetek a torkokban dobogtak…

Allah vizsgáztatta a hívőket, hisz olyan feladat elé állította őket, amilyen még nem adódott életükben.

Imám Ahmed Prófétai beszédében Abú Szaídtől jegyezte le:

– Az árok napján, amikor a szívünk dobbanása elérte a torkunkat, megkérdeztük helyzetünkről a prófétát, aki így biztatott bennünket:

– Mondjátok!

– Urunk! Védd meg a családjainkat, gyermekeinket „Aurátiná” leányainkat, házainkat, és helyezd biztonságba vagyonunkat! Ekkor leküldte Allah a szelet, amely legyőzte az ellenségünket.

Néhányan, akik a próféta mellett voltak, már azt gondolták „mindenfélét gondoltak Allahról”, a hívők ellen fordult a szerencse. Ibn Dzserírtől.

Kivette ebből a részét Muattab ibn Qusejr is, aki fennhangon panaszkodott:

– Mohammed megígérte nekünk Perzsia és Róma hatalmát! Pedig senki sem tud elmenni al-Gráitig. (Ez egy közeli, de oly távolinak tűnő település, amely közvetlen Medina mellett található.)

A Qurays közben vesztegzárat vont a város köré, amely több mint egy hónapig tartott, így a két csapat nem tudott közel kerülni egymáshoz, kivéve a mekkaiak legbátrabb harcosa: Ámru ibn Abd-Wudd al-Ámirij. Ő, aki több alkalommal párbajra hívta a muszlimokat, de azok ismerve kegyetlenségét és bajvívó tudását, minden esetben kitértek előle, addig, amíg be nem tört harcosaival a földsáncon. Ott újra kihívóan ismételgette:

– Ki mer ellenem kiállni?

Ezt látva Mohammed felszólította Alit a párbaj megvívására, aki elébe menve úgy egyórai harc után megölte Ámrut.

Ez volt a győzelem első jele, s ezután küldött Allah a szövetségesekre erős szelet, vihart, amely összedöntötte sátraikat, ahol sem tüzet nem tudtak gyújtani, csak káoszt okozott közöttük.

A szél neve Asz-Szaba volt. Ibn Dzserír Ikrimától, így említi:

– A déli szél mondta az északinak:

– Menjünk pártolni Mohammed prófétát! – Erre azt válaszolta a bal oldali „Assimál”:

– Éjszaka nem mehetek! – mivel a felkelő nappal érkezhet. (Bizonyára rájöttek, hogy a naplementi és a hajnali szél párbeszédéről volt szó.)

Hogy milyen erős és kegyetlenül hideg volt a szél, ezt Náfá és Abdullah ibn Omár elbeszélésében, Ibn Dzserír Prófétai beszédében ismerhetjük meg.

Othmán ibn Mazán elküldött egy embert az árok éjszakáján Medinába:

– Abdullah! Hozzál nekünk ennivalót és takarókat! – Akkor az megkereste a küldöttet, és elkérezkedett tőle, aki utoljára még a lelkére kötötte:

– Ha találkozol a barátaimmal (aszhábi), szólítsd föl őket, hogy jöjjenek vissza!

El is ment a küldönc, fölszólítva mindenkit visszatérésre, akivel találkozott.

(A Prófétai beszéd külön kitér az útját végző küldönc esetére:

– Velem volt a kardom és a pajzsom – kezdte az elbeszélését. A szél úgy ütötte a pajzsom, hogy abban lévő (merevítők) vasak kihullottak belőle a vállamra.

Jellemzően olyan félelmet keltett a szél az ellenség soraiban, hogy egymást zaklatva kérték segítségül, mintha támadás érte volna őket. Mi pedig pusztító szelet és (égi) csapatokat küldtünk rájuk, amelyeket ti nem láttatok – idézi a Korán.

Mohammed ibn Qáb al-Qarazij Prófétai beszédében:

Volt egy fiú a Kúfa törzsből, aki megkérdezte Hudzayfa ibn al-Jamánt (más néven Abú Abdullahot):

– Láttátok-e a prófétát és a barátait?

– Igen, testvérem! – volt a válasz.

– Mit csináltak (hogyan cselekedtek) az erős szélben?

– Allahra esküszöm, hogy olyan fizikai terhelés alatt voltunk, hogy nem tudtuk utolérni a prófétát! – A fiú megjegyezte:

– Istenemre esküszöm, ha utolérjük, nem engedtük volna gyalogolni, hanem a vállunkra emeltük volna őt! – Hudzajfa így felelt:

– Testvérem! Istenre esküszöm, a küldöttel láttál volna bennünket az ároknál, amikor a próféta imádkozott az éjszaka egy részében. Majd hozzánk fordulva megkérdezte:

– Van-e valaki, aki közülünk átmenne megnézni, mi lett a néppel (pogányokkal)? Mert aki jelentkezik, azt Allah a Mennyországba fogja juttatni! – Először nem vállalkozott senki. Majd tovább imádkozott, s újból föltette a kérdést:

– Lenne-e valaki, aki megnézné, s én megkérném Allahot, hogy aki megteszi, ő legyen a barátom a Mennyországban! – De ismét válasz nélkül maradt, az éhség, a félelem és a hideg miatt. Ekkor engem név szerint felszólított, így muszáj volt felállnom:

– Hudzayfa ibn. Jamán! Menj be a nép közé, és nézd, meg mit csinálnak! De ne tégy semmit ellenük, amíg ide vissza nem érsz! (Ne harcolj.)

(Majd amikor kiment a küldönc, a próféta imádkozni kezdett:

– Uram! Védd meg őt elölről és hátulról, fentről és lentről! – Mire a kérő szavak elhangzottak, Hudzayfa úgy érezte, elmúlt a félelme és az éhsége.)

– Én bementem a táborukba! A szél, az Isten katonái, „csinált velük, amit csinált” (Tafál bihim má tafál.), és nem maradt náluk sem sátor, sem tűz, sem építmény. Láttam fölállni Abú Szufyánt, és felszólítani a Qurays törzset:

– Mindenki nézze meg, ki van vele (mellette)!

Ekkor én megfogtam a mellettem lévő ember kezét, és megkérdeztem tőle:

– Ki vagy? – S ő megmondta a nevét, hogyan hívják.

Majd azt mondta Abú Szufyán a Quraysnak:

– Lehetetlen itt maradni, minden elpusztult! A Banú Quraydza becsapott bennünket, s tőlük azt kaptuk, amit utálunk. A széltől úgyszintén, amint látjátok. Mivel nem maradt építményünk, mindenki menjen haza! Mert én is hazamegyek. – Ezzel felült a tevéjére, amely a harmadik nógatásra volt csak hajlandó parancsát követni.

– Ha a próféta nem mondja, hogy ne tegyek semmit, én egy nyilammal megöltem volna Szufyánt! – folytatta tovább Hudzayfa. – Visszafelé jövet találkoztam húsz szövetséges harcossal, akiknek a hideg ellen el volt takarva az arcuk. Nagy csodálkozásomra egyikőjük halkan ideszólt:

– Mondd a barátodnak, Allah megvédte népét (a próféta helyett)!

Amikor visszatért, a próféta még mindig imádkozott, kinek ő egy stólát terített a vállára, majd elmondta a látottakat és hallottakat.

Al-Bayhaqij és al-Hakimtól is lejegyezte ugyanezt a történetet, kiegészítve a képmutatóktól hallottakkal:

Amikor elmondta Hudzayfa az útját, a körülötte ülők megjegyezték:

– Ha mi is ott vagyunk, segítettünk volna nektek! – Mire ő így felelt:

– Ne mondjátok ezt, ti képmutatók! Mert mi ott voltunk, és az igazak voltunk. Abú Szufyán ott volt felettünk, és a szövetségesei (Banú Quraydza) lent voltak, de higgytek el, hogy mi is féltettük az utódainkat, családtagjainkat.

A megszégyenültek, hogy kifogással élhessenek, csak annyit tudtak makogni:

– A házunk, az egy „Áura”! (Ami azt jelenti, hogy ez egy védtelen dolog, képletesen mintha egy idegen nőben vagy egy lányban megfigyelnénk bármit is.)

– A ti házatok nem volt védtelen, hisz Allah vigyázott rájuk! – szidta meg őket. A próféta látva gyávaságukat, elbocsátotta őket otthonukba.

Imám Ahmednek van egy Prófétai beszéde, amely, bár nem a legerősebb, de a prófétától „hallva” megemlítettek.

– Mondta a küldött:

– Aki nevezi Medinát Yathribnek, Allah irgalmazzon neki! A Medina, az Tába! Ez Tába!

Tudni kell, hogy Medinának 11 neve ismeretes, amelyt Esz-Szuhejlii lejegyzéséből ismerhetünk meg:

Medina, Tába, Tajba, Al-Miszkíná, Al-Mahbuba, Al-Dzsabira, Al-Muhibba, Al-Qászima, Al-Medzsbura, Al-Adzra, Al-Marhuma:

Szegény, szerető, szeretnivaló, a kettévágó, a szűz, az irgalmazott stb.

Nagyon érdekes, hogy a Tórában is szó van róla, melyet egy Qaáb nevű rabbi említ meg:

– Mi a Tórában megtalálhatjuk, hogy az Isten: Tajba, Tába és Miszkiná = „Nem tartogatja a vagyont” névvel említ!

Pedig előre elkötelezték magukat Allahnak, hogy nem fordítanak hátat. Az Allahnak tett egyezségről számot kell majd adni!

Qatáda azt mondja:

– Ők a legfukarabb nép, főleg a zsákmányosztozkodáskor jeleskednek, mondván:

– Adjatok nekünk! Adjatok nekünk, hisz tanúk voltunk veletek!

Ám a bajban ők a leggyávábban viselkedők, akik faképnél hagynák az igazságot, és nem jótékonykodnának.

És amikor eljön a rettegés, akkor látod, hogy fennakadó szemmel néznek rád, mint aki halálán van. – Nem úgy, mint a küldött, aki az Ahzáb napján türelmesen megvárta Allah segítségét, példát mutatva társainak. Allah Allah szavaival élve:

ája

Mondd: „Ki oltalmaz meg benneteket Allahtól, ha valami rosszat akar nektek, vagy könyörületet akar (tanúsítani) irántatok?”

Qatáda és Ibn Ábbász megemlíti: A próféta azt mondta:

– Nem léphet be a Paradicsomba addig senki, amíg Allah nem vizsgáztat benneteket „rosszal”! (Utalás itt a Baqara Szúrában leírtakra.)

Minden imám azt mondja erre:

– A hit minden esetben vagy gyarapszik, vagy csökken! Ám az itt leírtakban az előbbiekről tesz tanúságot!

A Koránmagyarázók a következő ája eseményét s történetét nem egyértelműen értelmezik és magyarázzák, bizonytalanságban tartva ezáltal a kutatókat. Először ismerjük meg a szövegét, s majdan annak változatait: ája.

azért, hogy Allah megfizessen (majd) a hűségeseknek…

1. Al-Bukháríjj: Nem változtatnak…

Kharidzsa ibn Zayd ibn Thabit apja azt mondta:

– Azoktól, akik lejegyezték a Koránt, én hiányoltam a Szövetség Szúrából egy áját, amit a prófétától hallottam recitálni. És hiába kerestem, a későbbiekben nem találtam, és nem is hallottam csak Khuzaima ibn Thabit al-Anszaritól recitálni, akiben a küldött annyira megbízott, hogy az ő tanúskodása – ha valami vitás ügyre került sor – neki két tanú tanúságtételével ért fel.

2. Múszá ibn Talha: „Hűek”: elmondja az apjáról:

– Amikor a próféta visszatért Medinába az uhudi csatából, felment a minbárra, (először) hálát mondott Allahnak, majd őszinte részvétét nyilvánította a muszlimoknak. Elmondta, mi vár rájuk a Mennyországban, és recitálta ezt az áját. – Ezután felállt egy férfi a muszlimok közül, és megkérdezte:

– Allah prófétája! Kik azok, akiket említettél?

Én közelebb mentem, hogy halljam a választ.

– Azokról szólt, akik az egyezséget betartották, akinek a sorsa beteljesedett!

(Csak egy egyezségről tesz említést Mudzsáhid és Al-Bukháríjj.)

3. Muáwiya ibn Abí Szufyán elmondása szerint:

Hallottam a prófétától, amikor azt mondta:

– Talha sorsa beteljesedett – vagyis meghalt –, és az egyezségnek eleget tett!

4. Al-Bukháríjj még lejegyzi Ensz ibn Máliktől:

– Ez az ája Ensz ibn an-Nadar miatt került kinyilatkoztatásra, mivel ő elmondta nekem:

– An-Nadar, nem volt jelen a prófétával Badr napján, s ez nagyon bántotta őt, mivel ez volt az első igazán jelentős ütközet. Emlegette is:

– Ha lenne egy másik csatában lehetőségem bizonyítani, én megmutatnám Allahnak, mire vagyok képes!

A kívánsága nem sokkal később teljesült, hisz az uhudi csatában együtt harcolhatott a küldött oldalán, sőt előtte találkozva Szád ibn Muadzzal, azt mondta néki:

– Látom, érzem a Mennyország szelét Uhudnál! Ment, harcolt is derekasan, az utolsó leheletéig. A csata végén testén nyolcvanegynéhány szúrást és ütést találtak, melyek annyira eltorzították, hogy a leánytestvére a ruházata és termete alapján tudta csak azonosítani.

Ha úgy akarja – megbüntesse, vagy kiengesztelődve forduljon feléjük. Allah megbocsátó és könyörületes.

Az ája folytatása nemhogy nem oldana, inkább újabb (zavart keltve), gondolkodásra sarkallva késztet bennünket a ránk váró feladat megoldhatóságának megkeresésére. Volt, aki egyenesen nekem szegezte kérdését:

– Ha Allah úgyis tudja, mi fog történni, akkor miért beszél itt megbocsátásról és kiengesztelődésről, annak ellenére, hogy Ő tudja a végeredményt?

– Ez nem azt jelenti – kezdtem a magyarázatát –, hogy kínozná az embereket, amíg rosszat nem tesznek, azért, hogy a későbbiekben megbocsássa azt, ami, hogy úgy mondjam az Ő akaratából s tudtával beteljesedett!

– Nem! Ő igaz, tudja, ismeri teremtményei gyengeségeit, de ugyanakkor kiengeszteli őket azzal, hogy megmutatja a jó utat, eltávolítva őket a képmutatástól. Az irgalom tulajdonsága ez Allahnak, amellyel legyőzi saját haragját. Rögtön példát is mutat nekünk, amikor elűzi Medina alól a szövetségeseket, szelet küldve rájuk, ám vigyázva, hogy el ne pusztuljanak (nem úgy, mint Ád népére), mivel Mohammed az ő népükhöz tartozik.

Mit is tett itt Allah? Gondolom, mindannyiunk számára egyértelmű és világos, hiszen bebizonyította, igazolta ígéretét, amikor népét a győzelemre segítette. A küldött katonáit felmagasztalta, hisz szavai szerint:

– Semmi sincs Allah Allah után! (Abú Hurayra)

Amikor a szövetségesek az Ároktól eltávoztak, a próféta azt mondta:

– Többé a Quraystól már senki nem jön háborgatni minket! De ti – mutatott a körülötte állókra –, fogjátok őket Mekkába! (Be is igazolódott, hiszen ezentúl már nem voltak képesek átütő sikereket elérniük.)

De nézzük, az elkövetkezendőkben mit is tesz az írástudók népével: ája.

Málik, Prófétai beszédében, nem egyértelműen a medinai zsidók földjeit határozza meg, hanem Khájbárt mellett utal még Mekka, Perzsia és Róma földjére is. Ibn Dzserír még hozzáfűzte:

– Lehet, hogy együttvéve mindezek!

Ugyanakkor Imám Ahmed Al-Qama ibn Waqqásztól lejegyezte:

Mondta nekem Áisa:

– Az árok napján kimentem, és hallottam a föld dobogását mellettem. Megfordultam, és magam mellett láttam Szaid ibn Muádzsot, akivel együtt volt a testvérének fia, „Al Harisz ibn Ausz.

Leültem a földre – mondja Áisa –, és ekkor elment mellettem Szád, aki kezében pajzsát tartva azt mondta nekem:

– Az oldalai kicsúsztak a használattól! (Merevítők belőle.)

Én féltettem Szádot azoktól. (Szád volt az emberek közül a legnagyobb.) Ő ment tovább, és feszülten egy verset mondott magában:

– Milyen jó a halál, amikor annak eljön az ideje. – Én erre megijedtem, és berohantam egy kertbe, ahol több muszlim tartózkodott. Közöttük volt Omár ibn al-Khattáb és egy ismeretlen öltözetű férfi. Ekkor Omár először megdicsért:

– Mi hozott ide téged? – kérdezte, majd – Istenemre esküszöm, te egy bátor nő vagy! – Majd jól leszidott. Neheztelt a másik férfi is, akinek az arcát egy furcsa takaró fedte el, gondoltam, lehet, hogy átok volt rajta. Ám amikor felemelte, akkor láttam, hogy nem más ő, mint Talha ibn Obaidu Allah, aki azt mondta:

– Omár! Mi van veled? Nagyon sokat képzelsz magadról! Hol van a menekvésed Allahtól, hogy így beszélsz? – Majd folytatta tovább Áisa:

– Volt egy férfi a Quraysból (Ibn al-Árqa), aki abban a pillanatban rálőtt Szádra, kiáltva:

– Én vagyok Ibn al-Árqa! – S ezzel el is találta annak sarkát, amely pillanatok alatt szétszakadt. A sebesült fájdalmában így fohászkodott:

– Allah! Ne ölj meg addig, amíg nem tudok bosszút állni a Banú Quraydzán! (Szó szerinti fordításban:

– Amíg elégedett nem lesz a szemem velük.

„Háta tuqirra ainíi min Banú Quraydza.”)

Ekkor tudtam meg, hogy ők a szövetségesei voltak, még az iszlám előtt. Allah meghallgatta a muszlimok kérését, s szelet küldött, amelynek hatására visszatértek Abú Szufyán Mekkába, és a zsidó törzsek az erődjükbe.

(A várban lévők közül Aba Lubába ibn Ábid al-Mudzsír megkérdezte:

– Mi lesz a bíráskodás vége? – Lefejezés! – volt a válasz.

– Akkor mi Szád ibn Muádz bíráskodását fogadjuk el, nem a prófétátokét! – jelentették ki, mindhiába.)

– Ezt a földet örököltük! – mondta minden hívők anyja.

Egy igen kényes és érdekes sugallatnak lehetünk tanúi, amikor megismerhetjük a következő áját s annak történetét, hiszen Allah az, aki utasítja prófétáját: ája.

– Magyarul: – Önként elmehetnek, választhatnak maguknak más férjet, s vele természetesen belátásuk szerint az e világi élet pompáit és gyönyöreit. Vagy türelmesek lesznek a szűkös időkben, amiért Allah jutalmát fogják kiérdemelni. Több Prófétai beszéd is említést tesz ezekről, íme:

1. Al-Bukháríjj, Áisáról:

– Amikor Allah kiadta parancsait, ő elment Áisához:

– Mondok neked valamit, de ne siess a válasszal, amíg nem kérdezed meg a szüleidet! – annak ellenére, hogy jól tudta, azok nem szólították föl lányukat a próféta elhagyására. – És idézte neki a sugallatot. Áisa felhördült:

– Miben kérjem a szüleim véleményét? Nekem nem kétséges, hogy én Allahot, a prófétát és a Túlvilágot akarom! – jelentette ki. – És ebben nem kérek véleményt senkitől! Még Umm Rúmánztól (az édesanyja) sem. – Erre a küldött nevetni kezdett, ám Áisa megkérte:

– Arra kérlek, ne mondd el a többi feleségednek, amit hallottál!

– Allah nem azért küldött engem, hogy kényszerítsek bárkit is! Hanem tanárként, aki megkönnyíti a dolgokat, s ha bárki közületek megkérdi tőlem, hogy mit választott a másik, én elmondom azt neki!

(Meg is tette, el is elmondva Áisa véleményét mindannyiuknak.)

2. Imám Muszlim szerint:

– Ment Abú Bakr a küldött házához, engedélyt kérve a bebocsátásra, de az nem engedte be. Majd kisvártatva Omár is megérkezett, aki ugyan

Aki azonban közöttetek engedelmesen Allahra és küldöttére hagyatkozik, és jóravalóan cselekszik, annak kétszeresen adjuk oda a fizetségét, és nagylelkű gondoskodást készítünk elő neki. Valószínű, hogy most arra gondol mindenki:

– Naná! Hát ez természetes is. – Valamiért valamit!

Nem! Inkább fordítsuk meg az ígéreteket, s akkor máris másképpen fognak hangzani. Kétszeres büntetés itt és most. S a kínzásokról nem is beszélve, a pokolbéli életükben sokkal tovább fognak tartani, mint az e világi életükben.

Ám mi tudjuk, haláluk után a hívők anyai, a prófétával, a mennyországi életükben Allahhoz közel, közvetlenül a trónusánál fognak majd helyet foglalni.

Ez felhívása és nevelése Allahnak, a küldött feleségeihez, a muszlim nőkhöz pedig figyelmeztetés illő viselkedésre. Asz-Szuddi meg is jegyzi Prófétai beszédében (flörtölésre utalva):

– Ne vékonyítsátok hangotokat, amikor a férfiakkal beszélgettek „Tarqíq alkalám”, hanem legyetek kedvesebbek.

Ibn Zeyd:

– Szépen fogalmazva, ne úgy, ahogyan a férjeitekkel.

(Szégyen, nem szégyen, de én hallottam már olyan stílusú átváltozást női nemtől, hogy már arra kezdtem gyanakodni, talán fogat húzatott az illető, avagy, esetleg szélütés érte (hisztériájában).

Magát az áját négy részre lehet osztani:

1. Imádkozás: Számtalan helyen olvashatunk a Koránban arról, miért jó az, ha a muszlim nő a saját házában imádkozik, ezzel a rájuk rótt kötelezettségük alól felmentve őket. A próféta azt mondta:

– Ne tiltsátok Allah szolganői, a hívőktől Allah mecsetjét! Ám ha menni akarnak, akkor megfelelő ruházatban tegyék azt.

Qatáda a prófétától hallva le is jegyezte:

– A nő aura (védtelen), és ha kimegy, odamegy hozzá, fogadja őt a sátán, de közelebb kerül Allahhoz, ha a házában marad!

Megmosolyogtató az a történet, amikor nők egy csoportja fölkereste a küldöttet, mondván:

– Allah prófétája! A férfiak, a vallás (mindennek) javát elvitték, beleértve a dzsihádot is. Úgy érezzük, már nincs olyan cselekedet, amellyel utolérnénk a mudzsáhidinek cselekedeteit! A próféta így válaszolt:

– Kivéve az a nő, aki a saját házában tartózkodott! Ő elérte a mudzsáhidinek cselekedeteit!

2. A cifrálkodás: A nők valamikor a férfiak között járkáltak, s szokásukká vált „egyeseknek”, hogy figyelemfelkeltés céljából a khimárjukat – amelynek el kellene fednie a hajuk és az arcuk egy részét félrecsúsztatva (hogy kilátszódjon a nyakuk), jártak-keltek.

Ibn Dzserír, Ibn Ábbásztól jegyezte le a cifrálkodás Prófétai beszédét, miszerint:

– A régi és a mostani kor között eltelt idő olyan, mint Noé és Idrísz közötti időtartalom! Ez 1000 évet tesz ki. Sőt le is jegyzi annak történetét:

– Ádám feleségének két hasa volt „Batnain”. (Ikerterhességre utal.) Az egyikük népe (később) egy mezőn lakott, míg a másikuk fönt a hegyen.

A hegyi férfiak szépek voltak, ám leányaik nem. A síkságon lakó férfiak pedig csúnyák, de leányaik éppen az ellentétük. Iblisz (ördög) ekkor elment a mezőn lakó egyik férfihoz kisfiú alakjában, azért, hogy őt szolgálja, közben a bűn magvait hintette el közöttük. Az első leendő alkalommal fölvett egy er-Riaát, (sípszerűséget), és olyan hangot csalt elő belőle, amilyet ő még soha nem hallottak. A körülötte állók bízva hitték róla, ez az ő évi ünnepükre való hívó hang, s eljött a cifrálkodás és a vígság órája. Elfelejtették a munka nehezét, s nyomban ünnepelni kezdtek. Igen ám, de „vendég” érkezett hozzájuk a hegyi emberek közül, aki (megtámadta) odament a vigadozók közé (az ő ünnepnapjukon), ahol eddig nem látott csodaszép lányokat vett észre. Később visszamenve elmondta a látottakat, hívta társait:

– Gyertek gyorsan, menjünk, látogassuk meg a síkság lakóit!

Együtt visszatértek, és paráználkodni kezdtek az ott lévőkkel.

Ezért hívja föl Allah: Ne cifrálkodjatok! – tiltva őket a gonoszságtól, felszólítva a jóság, az imádkozás és az engedelmesség erényeire.

3. A tisztátalanság megtisztítása: E fejezet is megérdemli ugyanazt az elbírálást.

A: Abú Dáwúd jegyezte le Abú al-Hamrától:

– Medinában tartózkodtam hét hónapot a próféta ideje alatt. Láttam, amikor eljött a Fadzsr (hajnali) ima, ő Ali és Fatima ajtajához ment, és azt mondta figyelmeztetve őket:

– Az ima! Az ima! – Hozzátéve még:

– Allah el akarja távolítani tőletek a tisztátalanságot, és tisztasággal akar megtisztítani benneteket! – s ezt még kétszer megismételte.

B: Imám Ahmed lejegyzésében:

Saddad ibn Ámmár, bement Wathila ibn al-Aszqához, ahol a nála lévők szidták Alit – megjegyzi Saddad:

– Én is velük szidtam őt! Amikor fölálltam, megkérdezte tőlem Wathila:

– Miért szidtad azt a férfit?

– Szidták, hát én is velük szidtam! – válaszoltam. Erre megkérdezte:

– Meséljek neked, mit láttam Allah prófétájától?

– Igen! – volt a válaszom.

– Fatimához mentem – kezdte a történetet – érdeklődni Ali felől, mire ő:

– Menj Allah prófétához!

Én leültem, vártam, amíg meg nem jött a próféta, s vele Ali, kézen fogva gyermekeit, Haszánt és Husszeint. Bejöttek a házba, ahol a próféta maga mellé ültette lányát s vejét, a két gyermeket pedig combjára ültetve, betakarva őket ruhájával (lepelével), majd recitálni kezdett:

– Allah el akarja távolítani rólatok – ó, Ház népe! – a tisztátalanságot és tisztasággal akar megtisztítani benneteket. – Utána még hozzátette:

– Allah! Ők az én házam népe, és az én házamnak népei elsőbbséget élveznek. – (Egy bővebb változatban megkérdezte tőle Wathila:

– Prófétám! Én is a Házad népéhez tartozom? – A válasza:

– Igen! Te is ide tartozol!)

C: Miután leült, magához ölelte kezeivel Alit és Fatimát, majd megpuszilva mindkettőjüket, azt mondta:

– Allah el akarja távolítani rólatok – ó, Ház népe! – a tisztátalanságot.

4. A zakát: Imám Muszlim Prófétai beszédében:

– Fölállt a küldött Mekka és Medina között egy oázisban előadást tartani, először hálát adva Allahnak a gondoskodásról, majd így szólt a többiekhez:

– Emberek! Én egy olyan ember vagyok, akihez nemsoká eljön az Uram küldöttje (akinek kérdéseire válaszolni fogok), és elveszi lelkemet. Én magam után nálatok két súlyt hagyok. Az első, Allah Könyve, amelyben az útmutatás és a fény található. Vegyétek Allah Könyvét, és kapaszkodjatok abba erősen!

– A másodiknak a Házam népét említem Allah előtt, vigyázzatok rá! – s ezt még háromszor megismételte.

Erre Husszein megkérdezte Zaydot:

– Kik az ő háza népei? Nem a feleségére gondolt?

– Az ő feleségei az ő házából vannak! De az ő háza népének nem szabad zakátot adni! Ők, Ali családja, Áqíl és családja, Dzsáfár és Ábbász és családjai.

Horimá asz-szadaqa= Nem adható nekik!

(Ismeretes egy Prófétai beszéd, amikor Mohammed játszott unokájával, Hasszánnal, aki egyszer csak elvett egy szem datolyát a zakátból. Meglátva ezt a küldött haragosan ráripakodott:

– Pfuj! Nem tudod, hogy a mi családunknak tilos a szegényeknek fönntartott adományból elvennie?)

Érdekesen alakul a következő ája, melynek minden szavát szinte ízekre lehet szedni. Amikor azt mondja: ája.

Mindezek a jól elhatárolható kifejezések a muszlim nők miatt jöttek le, kifejezve egyenrangúságukat a férfiakkal.

Először ismerjük meg a gyengébb nem vágyainak sértett hiúságának történetét, majd lépésről lépésre, különböző prófétai beszédek gyűjtői prófétai magyarázatát.

1. Abdul Rahmán ibn Saiba, így idézi az ája (előzményét) történetét, mondván:

Hallottam Umm Szalmától, amikor azt mondta:

– Mondtam a prófétának:

– Miért nem említ bennünket a Korán úgy, ahogyan említi a férfiakat? – Ekkor Allah meghallva, és érdemeik szerint értékelve, sugallva küldte Mohammednek csodás jelét, benne illő helyre emelve társadalma nőtagjait.

2. Qatáda:

– A nők bementek a próféta feleségeihez, kérdezve őket:

– Allah, ellentétben velünk, titeket mindenhol megemlít a Koránban. Talán nincs semmi, ami miatt minket is megemlítene? – Ezután lett kinyilatkoztatva az ája.

Külön kihangsúlyozza az ája a muszlim és a hívő közötti különbséget, kiemelve s utalva arra az arab Prófétai beszédre, amikor tévesen kijelentik:

– Mi, arabok hívők vagyunk! – elfeledve Allah szavait, aki nem általlott figyelmeztetni őket:

– Ne mondjátok azt, hogy ti hívők vagytok, inkább mondjátok azt:

– Mi átvettük az iszlámot! Mert a hit még nem jutott el a szívetekbe!

(Hogy a kétségeket eloszlassam az előbbi arab kijelentés miatt, amely azt a sugallatot látszik elhitetni, hogy ők többet érnének „más” nemzetek fiainál, álljon itt egy nagyon erős „szahih” Prófétai beszéd, miszerint a küldött kijelentette:

– Jönni fog utánam egy olyan népcsoport, akik sem próféták, sem küldöttek! És azokat úgy „kell”, fogjuk felismerni, hogy a Feltámadás Napján az arcuk fényt fog sugározni. S ezek vagyunk mi, akik nem vagyunk se rokonok, s nincs törzsi kötődésünk se egymáshoz, csak a hitünk.)

Néha elcsodálkozom, sőt be is vallom, megesik velem, hogy összekeverem az Imán és a Mumin szavak jelentését. A próféta erről így vélekedik:

– E kettőből erednek az igazmondók! Az igazmondás szeretni való tulajdonság!

– Mert a hazugság a képmutatás jele! Aki pedig igazat mond, az utat mutat a jámborsághoz. A jámborság pedig út a Mennyországhoz. Ezért óvakodjatok a hazugságtól, mert a hazugság útmutató a gonoszsághoz, a gonoszság pedig a Pokolhoz.

…alázatosan alávetik magukat, férfiak és nők

Talán nem is olyan régen, olvashattuk Imrán nemzetsége c. Szúrában: Allah fölszólította Máriát, emlékeztetve alázatosságra:

„Ó, Mária! Hagyatkozz áhítatosan Uradra! Borulj le (előtte) és hajolj meg azokkal, akik (az imádságban) meghajolnak!”

Mások (többen), többféleképpen is említik az ája lejövetelének okát:

1. Al-Bukháríjj és Imám Muszlim: szemérmükkel (ön)megtartóztatóktól élesen elkülönítik a parázna házasokat és az egyedülálló férfiakat, utalva Allah szavára:

– Ha egy hívő paráználkodik, akkor Allah elveszi tőle a hívő nevet, de még abban az esetben sem szabad rá kijelenteni:

– Ő pogánnyá vált! – A muszlim tudós társadalom is ezt a nézetet képviseli, a (bigott) wahabi nézetekkel ellentétben.

2. A próféta azt mondta a fiataloknak:

– Aki tud házasodni, az tegye, mert az védi a szemérmét, és nem figyel más nőkre! Aki nem képes rá, az tartson böjtöt (legyen tartózkodó), mert az gyengíti a lelket.

És véssétek az emlékezetekbe, ami Allah verseiből és a bölcsességből elhangzik hajlékaitokban! Allah éles elméjű és (mindenről) tudomása van.

Abú Szaíd al-Khudarij megkérdezte a prófétát:

– Melyik szolga jobb, magasabb fokú az Elszámolás Napján? – A válasza:

– Akik sokat emlékeznek Allahra!

– Még mondj valamit!

– Aki vívja a szent háborút Allahért!

– Még mondj! – kérte ismét.

– Aki kardjával addig vív a pogányokkal, amíg az el nem törik, amíg meg nem telítődik vérrel. De aki megemlékezik imáiban Allahról, annak jobb.

A hallgatóság közül mások is bekapcsolódva biztatták Mohammedet:

– Mondd még!

– Megmondjam, mi a legjobb cselekedet Uratoknál, és a legmagasabb fokú?

– Igen! – kiáltottak kórusban.

– Ami jobb nektek, mint a kereskedés arannyal vagy ezüsttel.

– És még? – volt újra és újra a kérés.

– Allahra való emlékezés jobb, mint ha ellenségetekkel találkoznátok, s vagy megölnétek azt, vagy ti magatok öletnétek meg!

Az elhangzik hajlékaitokban szavakról Qatáda azt jegyezte le:

– Cselekedjétek azt, amit Allah leküldött az ő prófétájának, a kegyelemként s azért, hogy elválasszon benneteket a többiektől!

Allah külön kitüntette Áisát azzal a kiváltsággal (mivel ő volt a legfiatalabb, s szűz a próféta feleségei közötti házasságában), hogy a küldött mellett feküdve elsőként hallhatta annak a szájából a számára leérkezett sugallatokat.

(A prófétai sugallatnak hét változata van:

A Álomlátás – úgy, mint Ábrahámnak.

B Az angyal a próféta szívébe veti anélkül, hogy tudna róla.

C Az angyal a szívébe fújta, hogy nem hal meg, amíg minden be nem teljesedik.

D Volt úgy, hogy (Dihja al-Kelbi) társa arcát vette föl, s beszélt vele.

E Szalszala – ez egy csengőt utánzó mozgás, amikor is Gábriel beleszólt a prófétába. Társai szerint ez olyan nehézséget okozott tevéjének, hogy nem bírva lábon maradni, inkább lefeküdt.

F Gábriel, abban a formában jött el, ahogyan őt Allah megteremtette. (Élete során kétszer.)

G Közvetlen kinyilatkoztatás Allahtól. (Éjszakai utazása alatt.)

Muszlim az: akik alamizsnálkodnak szavakról:

Hét ember a Feltámadás Napján, amikor sehol egy árnyék nem lesz, ők Allah árnyékában lehetnek, s azok közül egy kerül hozzá legközelebb, aki úgy ad szadaqát, hogy a bal keze nem tudja, mit tesz a jobb. (A szadaqa leoldja a vallási vétket, úgy, ahogyan a víz eloltja a tüzet.)

Sajnos egyes rasszista tudatlan írók, csak hogy feltűnést keltsenek, irományaikban számtalanszor gyalázkodva emlegetik:

– Mohammed egy szexuálisan aberrált ember volt, aki hogy epilepsziás rohamait és politikai elképzeléseit rá tudja erőltetni az arabságra, olyan történetet talált ki, miszerint, mindaz, ami látható, az Allahtól eredő sugallat része.

Igaz, elismerték nagyságát, igazságosságát, de hát éppen ezért gyűlölték annyira. Volt, aki a következő áját (nem ismerve annak tartamának erejét), saját akaratának kiteljesüléseként értelmezte: ája.

Talán ha valamennyien kutatásaik eredményeit s nem feltételezéseiket osztották volna meg az olvasókkal, akkor föltárult volna előttük az igazság. Íme két Prófétai beszéd Al-Bukháríjjtől és Imám Ahmedtől:

1 A próféta elment, hogy fogadott fiának megkérje egy hölgy, Zeynab bint al-Aszadíjjának kezét. Meg is kérte annak módja szerint, ámde a válasz elutasítóan hangzott:

– Nem megyek hozzá feleségül!

– De menj hozzá! – volt ugyancsak kemény a válasz.

– Allah prófétája! Ez parancs a saját akaratom (választása) ellenére is? – Közben, amíg ketten egyezkedtek, leérkezett Allahtól sugallata.

– Igen!

– Akkor nem mondok ellent!

(Volt, aki azt mondta: Zeynab nemesebb származású, s nem utolsósorban határozottabb, mint Zayd.)

2 Dzsulaijb olyan férfi volt, aki bejárt a lányokhoz, (szórakozni) játszadozni velük. Ezt többen nem nézték jó szemmel. Egy férfi, akit úgy hívtak, hogy Barza al-Aszlami, figyelmeztette feleségeit:

– Ne engedjétek magatokhoz közel Dzsulaijbot, mert ha megtudom, megbüntetlek benneteket!

A próféta azt mondta:

– Senki ne érezze magát megalázva, amikor lát valamit Allah parancsa ellen, és azt fél elmondani, mert Allah számon fogja kérni tőle a Feltámadás Napján:

– Mi akadályozott téged, hogy elmondd, amit láttál a parancsaim elle-nére?

– Uram! – szól majd hiába a vétkes. – Féltem az emberektől.

– Az elsőbbség az enyém, hogy félts engem!

Számtalanszor (de nem eleget) olvastam már: ája.

– De meglepett a sugallatok magyarázatának sokasága.

Az üzenet és a prófétaság befejeződött, és nincs utánam más próféta és küldött. – Ám erre a kijelentésére neheztelni kezdtek rá az emberek, hiányolva a segítségadás és a bölcselkedés erényeit eltávozása után.

– Kivéve a jó hírmondók! – folytatta tovább.

– Kik azok a jó hírmondók? Mit takarnak azok a jó hírmondások? – kérdezték.

– Látni a muszlim férfit! Ez részese a prófétaságnak.

Abdullah ibn Omár:

– Kijött hozzánk Allah prófétája, mint aki el akar búcsúzni tőlünk, és azt mondta:

– Én az írástudatlan próféta vagyok! – És ezt háromszor elmondta egymás után.

– Nincs utánam más! Nekem adatott a beszéd kulcsa és a zárja. Tudom, hányan őrzik a Pokol kapuját, és hányan emelik Allah trónusát. Hallgassátok, és fogadjátok beszédem, amíg köztetek vagyok, s ha már elvittek, kapaszkodjatok Allah Könyvébe, mert ami benne van, Hálál (megengedett) az nektek is, és Harám (tilos) az nektek, ami nem megengedett. – Várt egy kicsit, majd folytatta tovább:

– Akárki, aki utánam jön, az hazug képmutató! És ha boszorkánysággal is jön, az olyan, mint al-Aszwad al-Ánszijj Jemenben, és hazug Muszailama-Jámámából! Ezek hideg szavakkal jöttek, amelyben semmilyen bizonyítékkal nem rendelkeztek. Köztük is az utolsó, a félszemű al-Maszih ad-Dadzsál (a hazug keresztény), kit Jézus fog megölni kardjával.

Al-Bukháríjjtól:

– Mondta nekünk Mohammed ibn Dzsubair ibn Mutáim, hallva édes-apjától:

Hallottam Allah prófétájától:

– Vannak neveim! Én Mohammed Ahmed vagyok (utal a Tórában róla való megemlékezésről), akivel Allah eltörli a pogányságot! Én vagyok, aki a lábaimnál a feltámadás után összegyűjtöm az embereket (muszlimokat), és az utolsó, aki után nincs próféta!

és magasztaljátok Őt reggel és este!

Ibn Ábbász Prófétai beszédéből:

Amikor ez az ája leérkezett, a próféta azt mondta:

– Allah követelményt és egy határt szabott az imádkozással kapcsolatban. Ha valaki valamilyen ok miatt nem tudta azt teljesíteni, annak megbocsát. Róla való megemlékezésben nem szabott határt, de nem bocsátott meg annak, aki nem tette, kivéve ha kényszer hatására cselekedett.

Imám Ahmed:

Amikor a próféta fohászkodott Allahhoz, azzal kezdte:

– Uram! Engedd, hogy dicsérhesselek, hogy többet említhesselek!

Ezt meghallva két ember odament hozzá, és az egyikőjük megkérdezte:

– Kik az emberek legjobbjai?

– Aki sokáig él és jót cselekszik – válaszolta.

Míg a másik:

– Allah prófétája! Az iszlám követelményei nekünk egyre sokasodnak. Parancsolj nekem valamit, amibe belekapaszkodhatom!

– Legyen a nyelved nedves Allah említésétől! (Gyakran emlegesd.) – Majd kis idő múlva most már mindkettőjüknek mondta:

– Minél többet emlékezzetek Allahra, addig, amíg az emberek azt nem hiszik rólatok, hogy bolondok vagytok!

„Akthiru dzikr Allah taála hatta jaqulu madzsnún!”

Amikor a próféta néhány barátjával együtt utazott, egy kisfiút láttak az út közepén ülni. Észrevette a közeledőket az édesanya, és megindult féltett gyermeke felé, közben hangosan kiabált:

– Fiam! Kisfiam! – Majd fölkapta, magához ölelte. A küldött társai látva aggódását, odaszóltak Mohammednek:

– Allah prófétája! Ez a nő sem fogja gyermekét a tűzbe dobni! – A próféta válasza:

– Allah sem a szeretteit! Mert Allah könyörületesebb a szolgáihoz, mint ez a nő gyermekéhez!

Másik alkalommal, Abdullah ibn Ámru ibn al-Ászt, Átá ibn Jaszár megkérdezte:

– Idézz nekem (tudsz-e) Allah prófétájának tulajdonságáról a Tórából!

– Igen, én tudok! Van róla szó, amely megegyezik a Koránban lévővel! – Ezzel elkezdte recitálni:

Próféta! Elküldtünk téged, hogy tanú és örömhírvivő és intő légy, és hogy – az Ő engedelmével – Allahhoz szólítsál és világító lámpás légy!

Volt egy zsidó próféta, akit Sájának hívtak, akinek Allah sugallatot küldött – kezdődik az ája magyarázata.

– Kelj fel és menj a népedhez, Banú Izraelhez! Mert Én sugallatot küldök neked, és küldeni fogok a tudatlanok közül egy tudatlant, aki nem durva, nem nehéz (gralídz), hanem szelíd. Ő nem hangoskodik a piacokon, ha pedig elmegy egy szentjánosbogár mellett, nem hozza ki a nyugalmából (nem oltja ki a fényét, mint amikor megzavarják), s ha szénán megy, még a zizzenés se hallatszik. Őt küldöm jó hírmondóként és figyelmeztetőként! Nem mond sületlenséget. Kinyitom vele a vakok szemeit, a süketek füleit, és meglágyítom a durva szíveket. Megtanítom (adok neki) jólneveltségre, és nyugalmat fog sugározni, mint a ruhája leple. Jámborsága jele az istenfélelem, a lelkiismeret logikája, a bölcsessége. Természete, az igazmondás és a hűség, és ebből fakad a megbocsátás és segítőkészség. Törvénye, igazságosság, az élete, a mérleg nyelve. Az igaz útmutatás vezérli, törzse alapja az iszlám. Ahmed nevét ajándékba kapta ő, aki összetartotta a (különböző) törzseket és szíveket. Sok ember kérte az ő segítségét, félve a pusztulástól, s ezek után „népe” közössége lett a legsegítőkészebb.

Amikor befejeződött az ája: Allahhoz szólítsál és világító lámpás légy! – fölszólította Alit és Muádzot:

– Menjetek, induljatok jó hírmondóként, mert lejött hozzám a sugallat! (De) ne küldjetek el senkit! Könnyítsétek és ne nehezítsétek.

Ez az ája megmagyarázza a tudnivalókat azokról a házasságkötésekről, amelyek bár létre-(se) jöttek, de a beteljesedésük vakvágányra siklott.

De mielőtt belekezdenék, el kell oszlatnom azok aggodalmát, akik nem kellő gyakorlattal rendelkeznek a tafszirok erdejében. Ugyanis ismeretesek épp ellenkező magyarázatok is, amelyek érvényességi fokukat el nem veszítve azt mondják:

– Ha az ara férjhez megy, s ne adj’ isten a férfi elhálás nélkül eltávozna az élők sorából, akkor a feleségnek (ugyebár itt erről beszélünk), kötelessége várakozási idejét kitölteni, amely négy hónapot s tíz napot tesz ki. Példát is bemutatnak hozzá, megnevezve Wasiq lányában a szerencsétlenül jártat, de ugyanakkor hozzátéve:

– A próféta Mahr kért a részére, megindokolva:

– A halál egyenlő a közösüléssel! Ez pedig maga után vonja a fizetési kötelességet.

Nem kellő komolysággal jelenti ki az az ember, Abú Hurayra Prófétai beszédében:

– Én minden nőtől, akit elveszek, elválok! – Ugyanis:

– Nem válik el Ádám fia egy nőtől, akit még nem birtokolt!

Al-Bukháríjj Prófétai beszédében:

A próféta elvette feleségül Umajna bint Sarahilt. Ám az amikor bement a hitvesi „szobába”, a felé nyújtott jobbot, közönyösen (flegmán) fogadta el, melyre a próféta kijelentette válási szándékát. Szólt, felkérte Abú Eszjedet, hogy készítse elő a nőt elválásra, és adjon neki két szép ruhát ajándékba.

Ali ibn Talha azt mondta erre:

– Ha kijelöltek volna szadaqát (Mahr, házassági bért), akkor ebben az esetben a fele jár a nőnek!

Szinte magával hozza a következő fejezetet, amikor először még adományról beszél: ája.

Próféta! Megengedtük, hogy feleségeid legyenek: azok, akiknek a fizetségét odaadtad:

Mudzsáhid (Prófétai beszédek Gyűjtője) már meg is jegyzi:

– A próféta feleségeinek 12 és fél Auqija Mahr jár. (500 dírhem.) Kivéve Umm Habiba bint Abí Szufyán lányának, akinek An-Nadzsásíjj 400 dírhem összeget adott át. (Az arab erre azt mondja: ő akarta, vagyis kérte meg a kezét.)

És akiket a jobbod birtokol abból a zsákmányból, amit Allah juttatott neked – folytatódik tovább, utalva a rabszolganőire. Említve:

1. Szafijja bint Hujajijt, mert ő khájbári rabszolga volt, akit miután felszabadított, házassági bérként számította föl a kegybért. (Ő volt a legszebb a nők közül, s származása szerint, apja Banú-n Nadír vezetője volt, Hárun ibn Umrán fia, aki Mózes fia volt. „Nem közvetlenül, hanem áttételesen, leszármazásilag.” Meg is jegyzi egy Prófétai beszéd:

– Ő egy próféta lánya és egy próféta felesége volt.)

2. Dzsuwairíjja bint al-Hárith ibn Abí Dirar al-Musztaqijja, (Ő Banú al-Musztaliq rabszolgája volt, aki a prófétához ment felszabadítása érdekében segítséget kérni.) akit fölszabadítása után el is vett feleségül, s helyette Thabit ibn Qaysz ibn Sammasz írta alá a szerződést.

3. Birtokolta még Rajhána bint Samgrun an-Nadarijját. (Ő akkor lett rabszolga, amikor a Banú Quraydzát felmorzsolták. A próféta először felszabadította, majd elvette. Ámbár az igazsághoz tartozik az is, hogy házasságuk után válásra került a sor, de: Minden jó, ha a vége jó! – mondja a közmondás, ők is újraházasodtak.)

4. Mária al-Qibtijjával zárja a sort Mudzsáhid.

És a te apai nagybátyád és apai nagynénéid leányai, és az anyai nagybátyád, és az anyai nagynénéid leányai – teszi ezt azért Allah, hogy eltörölje azt a régi keresztény Prófétai beszédet, amely felmenő ágon hetedíziglen tilt minden házasságot „apai” fokon. S ugyancsak eltörli a zsidó szokásokat is, amely közvetlenül engedélyezte testvérének férfi vagy női ági közvetlen leszármazottját. Az utalás az ezek közötti középpontot veszi alapul. Volt, aki nekem szegezte véleményét:

– Könnyű volt Mohammednek a dolga, mert ha házasodni akart, csak kiválasztotta a neki megfelelőt, hivatkozva az Istenetek sugallatára:

– És nem lehet hívő férfinak és hívő nőnek választása valamely dolgukban, ha Allah és a küldötte döntött abban.

– Na látod! Erre van eszed – szóltam –, hogy ilyet megjegyezz, de arra már nem, hogy a sugallat magyarázatát megkérdezd. Itt nem döntési jogról, hanem csak szándékról van szó. S hogy megértsd, mennyire nem volt kötelező minden leánykérésnek eleget tenni, mindjárt idézem is az ide vonatkozó Prófétai beszédet Tírmidzíjjtől:

– Umm Hánitól a próféta megkérte a kezét, aki bocsánatot kérve elutasította. Mohammed nem haragudott meg rá, tudomásul véve annak szabad akaratát. Ekkor Allah leküldte az ája folytatását:

Akik veled együtt elvégezték a Hizsrát. – S így, mivel ez rá nem vonatkozott (nem végezték el együtt a kivonulást Mekkából Medinába), nem volt Halal „szabad” számára.

És (minden) hívő asszony, ha odaajándékozza magát a prófétának és a próféta (is) feleségül akarja venni: (ez) hívők közül kizárólag téged illet meg – tudjuk, hogy mit róttunk ki rájuk feleségeiket és azokat illetően, akiket a jobbjuk birtokol –, hogy ne lehessen a vétkedül fölróni.

Külön fölhívja a figyelmet az ája, hogy őt illeti meg az a kedvezmény, hogy Mahr nélkül elvehesse az ajánlkozót, ha azt még nem ajánlottak föl másnak. Sőt nem kötelező a házasságkötéskor a tanúk jelenléte, sem pedig a jövendőbelije hozzátartozóinak jelenléte. (Zeynab bint Dzsahsnál történt.)

A Imám Ahmed le is jegyezte ennek a történetét, amikor egy nő odament a küldötthöz, mondva neki:

– Allah prófétája! Én odaadom magam neked!

(Itt újra megállnék egy pillanatra, mivel sokan félreértik, hivatkozva arra: Nő nem adhatja magát férjhez! – sőt az özvegyi idő kitöltése előtt is csak utalásként lehet említeni „két fél között” egy belátható időn belüli házassági szándékot. „Ez nem számít bűnnek.” Elfeledkeznek róla, ez egy kegy, ugyanúgy, ahogyan említi: Allah Megbocsátó és Könyörületes.)

Mire fölállt egy ember a társaságából, így szólva:

– Allah prófétája! Add őt hozzám, ha neked nincs rá szükséged! – Ő így válaszolt:

– Van-e valamid, amit föl tudsz ajánlani (Mahr)? – kérdezte.

– Nincs nálam semmi, csak a ruhám (Izárij, alsónadrágnak megfelelő), ami rajtam van!

– De ha odaadod neki az Izárijodat, s ha le akarnál ülni, nem lesz rajtad semmi! Keress valami mást, amit odaadhatsz.

– Nem találok semmit! – szólt a kétségbeesett ember.

– Akkor keress egy gyűrűt, még ha vasból van is az! – De csak nem talált, hiába igyekezett.

Ekkor a küldött így szólt hozzá:

– Van-e valami nálad a Koránból? (Tudsz-e valamit.)

– Igen! – sóhajtott föl megkönnyebbülve, majd idézte annak neveit.

– Összeadlak benneteket, azzal, amid van neked a Koránból! – mondta a próféta.

B Ensz és a lánya a küldött társaságában ült, amikor a fent említett lány fölajánlkozott feleségül a prófétának. Erre a lánya csípősen megjegyezte:

– Milyen szégyenletes nő! – Az apa megintette:

– Ő jobb tőled! Tetszik neki a próféta! Azzal pedig nem követett el bűnt, amiért fölajánlotta magát neki feleségül.

(Haula bint Háqimnak hívták azt, aki fölkínálta magát, kiről még Áisa, a próféta felesége is felsőfokon beszélt:

– Ő a Banú Szálim törzsből való, és igazán rendes leány volt! De ismeretes Al-Bukháríjjtól vele kapcsolatos Prófétai beszéd, ahol nem éppen dicséretes véleményt alkot az ajánlókkal szemben:

– Én féltékeny voltam azokra a nőkre, akik fölajánlották magukat a küldöttnek, mindvégig, amíg le nem érkezett az 51-es ája!)

(Nevesítve Umm Seriket meg is említik a prófétai beszédek gyűjtői.)

Még hozzáfűzte:

– Látom, prófétám, Urad megengedi neked, hogy élvezeti ösztöneidet kiéld!

„Inni ara Rabbuka juszera leke fí hawák!”

Al-Bukháríjj lejegyezte, amikor Áisa Muádznak is megemlítette:

Amikor Allah prófétája elnézést kért mindannyiunktól, én így szóltam:

– Ha csak rólam volna szó, én nem neheztelek rád!

Ezt hallva s meglepődve Mohammed fohászkodni kezdett:

– Uram! Amit tettem azzal, amit birtokolok, ne neheztelj rám, azzal, amit Te birtokolsz, s nem én! – utalva a leküldött ája engedékenységére:

Így érhető el leginkább az, hogy meglegyen az örömük, és ne legyenek szomorúak, és hogy elégedettek legyenek mindazzal, mit adtál nekik. Allah tudja, mi van a szívetekben: Allah mindenek Tudója és Megfontolt.

Allah Allah, látva a családi összhangot, leküldte rájuk jutalomként az utolsó sugallatát, tudva, hogy feleségeik véle együtt a túlvilági életet választották az e világival szemben: ája.

Abú Hurayra megemlít egy valós történetet, amikor a hitetlenség kora alatt odament egy ember a másikhoz, kérve azt:

– Cseréljük el egymás között feleségeinket!

De mivel a történelem megismétli önmagát, ugyanaz a prófétával is megtörtént:

– Bement a küldötthöz, minden kéredzkedés nélkül Ujaijjna ibn Hiszn al-Fazarijj, akinél éppen ott tartózkodott felesége, Áisa. Meg is rótta Mohammed:

– Miért nem kérsz engedélyt, hogy beléphess a házamba?

– Én soha nem szoktam megkérdezni senkitől! válaszolta. Közben meglátta Áisát, s rögtön rákérdezett kilétére:

– Ki az a szép nő, aki melletted, van? „Al-Humaijra”! – mondja az arab, hasonlítva egy piros ló színéhez, mivel mindenben a természet színeire tesz utalást.

– Áisa, a hívők anyja!

– Nem cserélnéd el velem őt egy másik nőre? – tette föl bárgyú kérését.

– Allah megtiltotta nekem! – erre Ujaijjna elhagyta a házát.

Áisa rögtön utána megkérdezte:

– Ki volt ez?

– Egy bolond! De hallgatnak rá, mert ő a törzsének vezetője!

(Mai napig „sajnos” lakótömbi építkezéseknél megtörténik, hogy L alakú tervezésnél a szomszédok szinte jobban tudják, mit is főz az illető, mint saját maga. Arról nem is beszélve, szinte kitárulkodnak a hálószobák titkai az épületek közelségétől, betekintést nyerve az arra kíváncsiskodóak előtt. A próféta, s annak Szariá döntnökei ezért úgy ítélkeztek:

– Aki benéz más házába, annak engedélye nélkül, annak kiszúrható a szeme, s nem kap vérdíjat annak elszenvedője. (Büntetés nélkül.)

Amikor azt mondja az ája: Nem szabad újabb asszonyokat feleségül venned… – ez nem azt jelenti, hogy nem házasodhat többé, hanem azt, hogy csak hívő nőkkel lehetséges. Volt is belőle galiba, amelyet Ibn Ábbász jegyzetéből ismerhetünk meg, hallva Ibn Omártól:

– Sírva bement Omár ibn al-Khattáb lányához, Hafszához, mire az rákérdezett:

– Miért sírsz?

– Allah prófétája megint elvált tőled? – kérdezte haragosan. – Mert egyszer már elhagyott, s csak én miattam vett vissza téged! De Allahra esküszöm, ha még egyszer elválik, én többet nem állok szóba veled!

Abú Szálih Prófétai beszédében:

– Ezután nem vehet el arab nőt, akinek nem iszlám a vallása. De a Tiháma törzsből, az apai nagynénje lányait, az apai nagybátyja lányait, az anyai nagybátyja lányait… igen. Ha akar, még háromszázat is elvehet kö-zülük. „In seá Thalátha miá.”

Kivéve – folytatódik tovább – azokat (a rabszolganőket), akiket a jobbod birtokol. Allah mindennek tudója.

A kívülállók szemében (talán) az iszlám vallás második bűnének a kendő (hidzsáb) viselését tarják. Elfeledkeznek arról, hogy nagyanyáink, némely esetben édesanyáink még nem is oly régen hódoltak ennek a szenvedélynek. Elfelejtik, hogy a hidzsáb a szerénység és a szemérmesség bizonyítéka. Használója önbizalommal telik el, tudva, hogy őt ezáltal azonosítják. Korlátot állít a szem, a szív és a vágy érzékeinek. Meggátolja a rossz cselekedet első szikráját, hisz viselője, Allah parancsainak engedelmeskedve:

Ti Ádám fiai! Leküldtünk nektek ruházatot, hogy elrejtse a szemérmeteket és a cicomát. Ám az istenfélelem köntöse jobb annál – tartja be.

Az igazi muszlim, átérzi, természetesnek és normálisnak tartja ezt az állapotot, amelyet átvetít családtagjaira, mind felesége, lánya, esetleg lányai és hozzátartozóira számára. Ezáltal védi, s nem a kiszolgáltatottság érzetét erősítheti azokban az idegenekben sem, akik ne adj’ sten, bajba jutnának. Hozzá bármikor nyugodtan odamehetnek segítséget kérni, mert annak viselőjétől távol áll még a gondolata is a – Minden jogos, amit megengedhetek magamnak! – elvnek.

Az ilyenben felrémlik Allah figyelmeztetése:

Mondd a hívő férfiaknak, hogy süssék le tekintetüket! – Eszébe jut annak folytatása hozzátartozói számára is:

És mondd a hívő nőknek, hogy süssék le tekintetüket, és ügyeljenek szemérmükre, és ne mutogassák díszeiket, csupán azt, ami látható, és kendőzzék el ruhakivágásukat, és ne mutassák díszeiket, kivéve férjeiknek…

Ha pedig elfeledkezne az intésről, álljon meg, hagyjon egy kis időt, mert a vétek csak hatványozódhat beteljesedésekor. Jusson eszébe:

Ti hívők! Forduljatok mindannyian megbánóan Allahhoz! Talán boldogultok.

Számomra érthetetlen, amikor a felháborodottak közé izraeliták vagy keresztények keverednek, elfeledve, hogy az ő könyvükben fehéren-feketén le van írva:

Pál Apostolnak a Korinthusbeliekhez írt első levele. 11./ 5-6. 10.

Minden asszony pedig, aki befedetlen fővel imádkozik, avagy prófétál, megcsúfolja az ő fejét, mert egy és ugyanaz, mintha megnyíretett volna.

Mert ha az asszony nem fedi be a fejét, nyiretkezzék is meg, hogy ha pedig éktelen dolog asszonynak megnyiretkezni vagy megberetváltatni, fedezze be az ő fejét.

Ezért kell az asszonynak hatalmi jelt viselni a fején, az angyalok miatt.

Amikor azt olvassuk:

És ha kértek valami eszközt a feleségeitől, akkor függöny mögül kérjétek! Így tisztább marad a ti szívetek és az ő szívük is.

Omárról, a próféta társától, nagyon sok Prófétai beszéd maradt ránk, öszszekötve ezzel az ájával kapcsolatban is.

1. Al-Bukháríjj Prófétai beszédében kitér erre:

Omár a prófétának azt mondta:

– Egyetértek az Urammal (Allahhal) három dologban:

1. Miért nem veszed Ábrahám hajlékát imádkozási helyedül?

2. Allah prófétája, a nőidnek (feleségeidnek), akárki legyen az, jó avagy rossz, te tegyél rájuk hidzsábot! (Ekkor jött le a hidzsáb ája.)

3. Ugyanakkor fölszólította (Mohammed) feleségeit: – Ne vigyétek túlzásba a féltékenységet! Ha pedig elválik tőletek, az ő Ura jobb feleségeket ad neki helyettetek!

2. Ensz ibn Málik:

Omár azt mondta a prófétának:

– Bárki bemehet a feleségeidhez! Mi lenne, ha felszólítanád a hívők anyjait, hogy vegyenek föl hidzsábot? (Ez akkor reggel hangzott, s jött le az ája, amikor a küldött elvette feleségül Zajd bint Dzsahst.)

3. Áisa örökíti ránk ezt a Prófétai beszédet:

– A próféta feleségei éjszakánként ki szoktak menni egy bizonyos helyre. Ekkor Omár szólt a prófétának:

– Tegyél kendőt a feleségeidre! – de ő nem hallgatott rá.

Majd egy alkalommal kiment Szauda bint Zamaá (aki magasságára való tekintettel könnyen felismerhető volt). Kiment, kit megszólított Omár:

– Megismertünk messziről Szauda! – Ekkor küldte Allah a hidzsáb áját!

(Volt, aki azt állítja: – Ekkor már leérkezett az ája!)

4. Imám Muszlim Áisától:

– Kiment Szauda, miután lejött a hidzsáb ája, valamiért. Ő egy magas nő volt, akit nem volt nehéz felismerni. Omár, aki éppen ott tartózkodott, meg is szólította: – Allahra esküszöm, fölismerhető vagy! Vigyázz magadra, nehogy máskor (mások) is felismerjenek! – A megszólított erre visszafordult.

(Ekkor a próféta az én házamban vacsorázott – mondta Szauda –, és izzadt volt a keze.)

Bement, s így szólt a küldötthöz:

– Allah prófétája! Omár mondott nekem ezt meg azt!

Ekkor küldte Allah sugallatát, s benne figyelmeztetve Omárt is:

Ne lépjetek be a próféta hajlékaiba – hacsak engedélyt nem kaptok!

5. Ibn Abí Hátim, Áisától:

– Ettem a prófétával levest (abban az időben kézzel ettek, kenyérrel mártogatva azt), amikor Omár arra jött, akit a próféta meghívott, közös „tálból való” elfogyasztásra. Az ujjunk ekkor összeért Omárral, aki erre megjegyezte:

– Ha a próféta hallgatott volna rám, egy szem sem látott volna benneteket!

Már ezek is elmentek! – jelentette. Így a próféta bemehetett Zaynabhoz, és én is vele tartottam. (Emlékezik Ensz.) – De tett egy függönyt közé és közénk, s ekkor jött le az ája azon része: És ha kértek valami eszközt a feleségeitől, akkor függöny mögül kérjétek! Így tisztább marad a szívetek és az ő szívük is.

2. Ensz ibn Málik, egy másik változata szerint:

– Amikor a próféta visszavitette a megmaradt ételt, először Áisa szobájába ment be, köszönve:

– Béke legyen veletek, házam népe, és Allah irgalma! – Áisa felett:

– Béke legyen veled is! – Majd megkérdezte:

– Hogy van a házad népe?

Felelt, s minden feleségét fölkeresve köszönt, s elköszönt azoktól. Ám amikor szobája felé vette az irányt, észrevette, hogy három férfi még mindig a házban tartózkodik, nem zavartatva magukat nyugodtan beszélgetnek. Mivel nagyon szégyenlős volt, nem kérte fel őket távozásra, inkább elindult Zaynab szobája felé.

(A prófétáról meg is jegyezte egy Prófétai beszéd: – Ha valamelyik testvér meghívja a másikat, tegyen eleget, legyen az esküvő vagy valami más. Ha valaki meghívott engem – folytatta tovább – elmentem, és ha kaptam valamit, azt elfogadtam. De ha valaki elvégezte teendőit, menjen Isten hírével! – Legyetek könnyű vendégek = Khaffifú. (Al-Bukháríjj is lejegyezte.)

Útközben utolérte Ensz, mondván:

– Elmentek! – Ekkor Allah prófétája az ajtó külső oldalára közénk s közé tett egy hidzsábot.

Nem szabad terhére lennetek Allah prófétájának, és nem szabad megházasodnotok sohasem az ő feleségeivel, miután ő már nem lesz! Ez (súlyos) vétek lenne a részetekről Allah előtt!

Ibn Dzserír Prófétai beszédében megemlíti:

Volt egy nagyon különös eset, amikor kisebb zavart okozott az intés félreértelmezése. Amikor a próféta még élt, az ő tulajdonában volt Qaila ibnet al-Ashát. Ám halála után elvette őt feleségül Ikrima ibn Abí Dzsahl.

Abban az időben Abú Bakr volt a kalifa, kinek aggodalmát Omár oszlatta el, mondván:

– Allah prófétájának kalifája! Ez a nő nem volt a próféta felesége! Őt nem állította (szólította föl), az e világi vagy a túlvilági örömök közötti választás elé, és nem is tett rá hidzsábot. Allah, ártatlanná tette a nővel szemben a prófétát, azzal, hogy az visszavette népe vallását.

Ibn Ábbász Prófétai beszéde szerint:

Egy férfi (még a próféta életében) célzott rá, hogy szeretné elvenni halála után egyik feleségét. Rá is kérdezett egyik társuk Szufyánra:

– Áisáról van szó?

– Azt említették! – volt a válasz. Maqátil ibn Hájján mondta, és még mások is!

– Aki szerette volna elvenni, azt Talha ibn Obeidu – Allahnak hívják.

Ekkor nyilatkoztatta ki Allah:

...nem szabad megházasodnotok sohasem az ő feleségeivel, miután már ő nem lesz!

4. Al-Bukháríjj: Egyesek azt mondták:

– Allah prófétája! A Téged való köszöntést már ismerjük, de hogyan mondjunk áldást rád?

– Mondjátok! Ó, Urunk! Küldj kegyelmet Mohammedre és Mohammed családjára, úgy, ahogyan kegyelmedet adtad Ábrahámnak és Ábrahám családjának. És add áldásodat Mohammedre és Mohammed családjára úgy, ahogyan megáldottad Ábrahámot és Ábrahám családját. Mert ezen a földön és a túlvilágon is valóban Te vagy a Legdicsőbb és a Legdicséretreméltóbb.

5. Imám Ahmed, Al-Hakamtól:

Hallottam, amikor Ibn Abí Laila azt mondta:

– Találkoztam Qáb ibn Udzsrával, és ő azt mondta:

– Ajándékozzak-e neked valamit? – Majd nem várva meg a választ folytatta tovább:

– Kijött hozzánk Allah prófétája, és mi megkérdeztük tőle:

– Allah prófétája! A te köszöntésedet „Allah áldása és békéje legyen veled”, már ismerjük:

(Hálás köszöntések szóljanak Allahhoz, és minden imádság és minden jóság.

Béke legyen veled, ó, próféta! És Allah kegyelme és Allah áldásai.

Béke legyen mindannyiunkkal és Allah igaz szolgáin.

Tanúsítom! Hogy nincs más Isten, csak Allah!

És tanúsítom! Hogy Mohammed az Ő szolgája és Prófétája.) – De hogyan mondjunk áldást rád?

Erre ő megtanította velünk a Tasahhud második részét.

6. Abú Maszoúd al-Anszaríjj Prófétai beszédében (mondta):

Jött hozzánk a próféta, és mi Szád ibn Ubádánál ültünk. Ekkor Basir ibn Szád azt kérdezte a küldöttől:

– Allah felszólított minket, hogy mondjunk áldást rád. De hogyan?

Egy darabig hallgatott Mohammed, miközben azt kívántunk magunkban: – Bár soha ne tettük volna fel neki a kérést! –, majd megszólalt, elmondva a Tasahhud kettőt. Befejezve még hozzátette:

– A köszöntést is mondjátok vele, ahogyan megtanítottam veletek!

(Ez a legerősebb Prófétai beszéd, amelyt Abú Dáwúd, At-Tírmidzíjj, Ibn Dzserír, An-Naszáíij és még sokan mások is lejegyeztek.)

7. As-Sáfiíjj: A próféta azt mondta:

– Aki az imádkozásában nem mondja a Tasahhud kettőt, annak érvénytelen az imája!

8. Imám Ahmed Abú Dzarrtól:

Allah prófétája hallott egy férfit, amikor imádkozásában kért Allahtól sok mindent, de közben nem áldotta fohászában Őt, sem pedig prófétáját. Mohammed odahívatta magához, és mások előtt azt mondta neki:

– Ha valaki imádkozik közületek, az Allah dicséretével kezdje! Majd áldja meg (mondjon áldást) prófétáját, s csak azután kérjen bármit is!

9. Ibn Mádzsa utalva a küldöttre:

– Nincs imája annak, aki nem mosakodott be! (Helytelenül.) Aki nem említi Allah nevét! És helytelen az imádkozása annak, aki nem áldja Allah prófétáját. És helytelen az imádkozása annak, aki nem szereti az Anszárt.

10. Abdullah ibn Maszoúd:

– Ha áldjátok Allah prófétáját, szépen tegyétek, mert ti sem tudhatjátok, hogy az áldásotok hogyan lesz bemutatva neki!

– Taníts minket – kérték a körülötte állók.

– Mondjátok! Urunk, küldd áldásod és irgalmad a küldöttek urára, a próféták pecsétjére, Mohammedre. A Te rabszolgád és küldötted a jóság vezetője és az irgalom küldötte. Uram! Adj neki a Túlvilágban áldásos helyett! – és a Tasáhud második részét kezdte tanítani.

11. Ibn Mádzsa: A próféta azt mondta:

– Aki engem áld, s amíg ő áldást mond rám, addig az angyalok is áldják őt. Ezért a rabszolga mondjon minél többet rólam! (A rabszolgát a muszlimokra kell érteni.)

12. At-Tírmidzíjj: – Mondta a próféta:

– A Túlvilágon az lesz hozzám legközelebb, aki a legtöbbet áld engem! „Elsőséget élvez velem szemben. = Aula annaszi bijaum al-qijáma!”

13. Jáqub ibn Zeyd ibn Thalhától: Mondta a próféta:

– Jött hozzám valaki az Uramtól, és azt mondta:

– Aki téged áld egyszer, azt Allah tízszeresen áldja! – Meghallotta ezt egy mellette álló, rögtön rákérdezett:

– Legyen a kérésem fele neked? (Szóljon a kérésem fele rólad?)

– Ha akarod!

– Szóljon a kétharmada? – érdeklődött.

– Ha akarod – szólt ismét a válasz.

– Szóljon csak rólad?

– Akkor az e világi és a túlvilági gondjaidat leveszi Allah rólad! – válaszolta Mohammed. (Szűk értelemben a Tasáhudra gondolt a küldött.

14. Imám Ahmed és Abdú-r-Rahmán ibn Auftól:

– Kiment Allah prófétája, és én követtem, amíg be nem ment a pálmafák közé, ahol nagyon sokáig ott maradt. Már azt hittem, valami baja történt, s megindultam feléje, amikor leborulva megtaláltam. Vártam, vártam, s már arra gondoltam, talán Allah magához szólította, mire az végre megmozdult, felemelte a fejét megkérdezve engem:

– Mi van veled Abdú-r-Rahmán?

Erre én elmondtam neki aggódásom okát:

– Már azt hittem, meghaltál!

– Nem! – válaszolta. – Gábriel jött, s (mondta nekem) kérdezte tőlem:

– Mondjak neked egy jó hírt?

– Igen! – válaszoltam.

– Allah azt mondta, aki áld téged, arra áldásom, és aki köszönt téged, Én is köszöntöm őt. – Ezért borultam le, köszönetem mondani Neki.

Szinte azonos a következő Magyarázat:

15. Abú Al-Qászim At-Tabaráníjj, Omár ibn al-Khattábtól:

– Kiment a próféta (valamiért) dolgát végezni, és mivel senki nem követte, Omár utána ment, s vitt magával tisztítókendőt. Meg is találta a prófétát, leborulva „masruba” egy helyen. Nem akarván zavarni, félrehúzódott tőle, amíg az fel nem emelte a fejét. Ekkor Mohammed megszólalt:

– Helyesen cselekedtél, amikor leborulva találtál, és arrébb húzódtál, mert Gábriel jött hozzám, és azt mondta:

– Ha valaki népedből áldást mond rád, Allah tízszeresével jutalmazza azt, és fölemeli őt tíz fokkal!

16. Abú Hurayra: Azt mondta nekünk a próféta:

– Áldjatok engem, mert az egy zakát nektek! És kérjétek Allahtól a „Waszila fokát” (Mennyország legmagasabb része.), amit egy férfi fog megkapni! Remélem, én leszek az.

(Nehogy azt képzeljük, hogy Mohammed egoista volt, s ezért szeretett volna mindent kisajátítani magának. Nem! Az a hely, ahová igyekezett, különleges jogokat biztosított az arra érdemesnek, ami nem volt más, mint az áldás kérésének joga.)

Ugyancsak ő jegyezte le az áldásról:

– Ne legyen a házatok temető! – mondta a próféta. – És ne legyen az én sírom „qabri” ünnep(elt) nap! Áldjatok engem, mert a ti áldásotok hozzám kerül, akárhol vagytok is!

(Sajnos, még ma is szokás egyes arab országokban, hogy a családok képesek akár száz kilométert is utazni, hogy egy családi sírhelyet meglátogassanak. Nem is az a baj, hogy ezt megteszik, hanem annak módja. Ilyenkor bikát visznek, s az elhunyt tiszteletére azt levágják. Sőt, tovább fokozva, a sír fölé házat építenek. Nem egy alkalommal „szóbeszéd tárgya”, ha valaki ott bent véletlen megbotlott, elesett valamilyen tárgyban, akkor nem Allah nevét említik, hanem az elhunytét. A sírhely homokjában mosakodnak, annak varázserőt tulajdonítva. Tetőzik bűneiket azzal, hogy ott bent két rakátot imádkoznak, ráadásul a sír, s nem a Qibla irányába. Tudván tudják, hogy amit tesznek, tiltott dolog, és mégis megteszik, közben, mintha mi sem történt volna, nyugodtan járnak a mecsetekbe áldani az Úr nevét.

Abdul Salám al-Aszwad és Al-Bahlul kegyhelye a legismertebb, még napjainkban is. Bár az elsőről voltak, akik be is akarták bizonyítani valós létét, ezért exhumálásba kezdtek, de csak egy szamárcsontvázra akadtak.

Erre mondja a Korán:

– A sátán elhintette közöttük a tévelygés magját.)

Ha kell – mondja a Prófétai beszéd – „Safaá”= Irgalom joga! Amit külön kérhetett Allahtól, népe számára. Nem véletlen említi lánya, Fatima:

– Amikor bement a mecsetbe, áldást kért és köszönetet magára:

– Uram! Bocsásd meg nekem a vétkeimet, és nyisd ki irgalmad ajtajait! – a muszlimok számára.

Omár ibn al-Khattáb még hozzáfűzte:

– A kérés megáll az ég és a föld között, addig, amíg nem mondasz áldást prófétádra! Mert ő azt mondta:

– Aki elfelejt említeni engem, az eltéveszti a Mennyország útját!)

17. Ali ibn al-Huszein, hasonlóan mondta el:

– Volt egy férfi, aki mindennap késő délután meglátogatta a próféta sírját, és áldotta őt órákig. Odamentem, és megkérdeztem tőle:

– Miért teszed ezt?

– Mert szeretem köszönteni a prófétát! – válaszolt.

– Mondjak neked valamit az apámról (Al-Huszeinről)? – kérdeztem újra.

– Igen!

– Mondta nekem az apám, a nagyapámtól (Ali ibn Abí Tálib), hallva a prófétát:

– Ne legyen a sírom „halálom” ünnepnap, és ne készítsetek házaitokból sírokat! Áldjatok és köszöntsetek engem, akárhol vagytok, mert hozzám száll az imátok és a köszöntésetek!

An-Naszáíjj Prófétai beszédében megerősítette, hallva:

– Allahnak vannak angyalai, akik meglátogatják a földet, és hozzám juttatják népem köszöntését!

18. Imám Ahmed jegyzi le: Hogyan tanította Mohammed Al-Haszán ibn Alinak:

– Az imáddal mindig mondjál Dohát! – utalt itt a witr imánál is elhangzottakra. (De ugyanaz alkalmazandó a pénteki khutba utolsó leborulása előttire is.) Ez egy fohász, amely Allahhoz szól, kérve Őt. Ismerjünk meg e részekből egyet:

– Allahuma ihdini fiiman hadajt, wa áfini fíman áfajt, wa tawallanii fíman tawallajt, wa bárik lí fímá átajt, wa qiní sarra má qadajt fainnaka taqdí, walá juqdá álajk, innahu lá jadzillu man wálajt, walá jadilu man ádájt tabárakta rabbaná wa tálajt.

Uram, mutass nekem az utat, és legyek azok között, akiknek már megmutattad útjukat. És adj egészséget nekem az egészségesek kötött. És Uram, legyél a gyámom, és legyek a gyámolítóid között, és áldd nekem azt, amit adtál, és távolítsd el tőlem a megrendelt sorsom gonoszságát, mert Te bírálsz, és senki nem bíráskodik Fölötted. Senki nem alázkodik meg, akinek Te vagy a gyámja, és senkinek nem lesz hatalma Fölötted, akinek Te vagy az ellensége. Áldott legyél Urunk és Hatalmas. (Az elhangzottak után An-Naszáíjj még lejegyezte:

– Urunk! Áldd meg Mohammedet!)

(A fordításban az eredeti arab szöveghez ragaszkodtam, a fülnek szépen hangzó „csiszolt”, simulékony, a kor igényeihez igazodó hangzású helyett.)

Imám Muszlim a péntekkel kapcsolatban még lejegyezte:

– A legjobb nektek a pénteki nap! – mondta a próféta. – Mert ezen a napon teremtette Allah Ádámot, ezen a napon helyezte a Paradicsomba, és ezen a napon lettek kiűzetve. Ezen a napon halt is meg, s ezen a napon lesz vége az e világnak. Ezért kérjetek rám minél több áldást, mert a ti állásaitokat be fogják mutatni nékem! – Többen, amikor a felhívása elhangzott, megkérdezték tőle:

– Allah prófétája! Hogyan lesz bemutatva neked, amikor a tested már rég az enyészetté vált?

– Allah megtiltotta a földnek, hogy megegye „Takul”, oszlásnak indítsa a próféták testeit! – mondta.

A következő két Prófétai beszéd a muszlimok „Eíd” két legnagyobb ünnepével foglalkozik.

1. Iszmáil al-Qádi említi Omártól, az Umrah tennivalóit:

– Amikor a Házhoz jöttök, hétszer kerüljétek meg azt, és a Maqamnál (Ábrahám sziklája, amelyről a Qábát fölépítette fiával, Izmaellel. Ez úgy négy-öt méterre található a Szent kőtől) imádkozzatok két rakát. Utána menjetek asz-Szafához, fölmenve arra, amíg nem látjátok meg a Házat. Ott mondjatok takbírt (Allahu Akbar), amely tartalmazza Allah Áldását és Fohászát, ugyanúgy kérve a próféta áldását. Emlékezzetek meg bűneitekre, majd az al-Marván végezzétek el ugyanúgy.

(Itt elhangzott az áldásra való fölkérés. Azonban tudnunk kell, hogy csak a prófétáknak adatott meg a jog, valamire vagy valakikre áldást kérni.)

– Urunk! Áldd meg Abí Aufa családját! – kérte a próféta, amikor az egy alkalommal adománnyal megérkezett.

A prófétai beszédek gyűjtői több ízben meg is említik:

– Nem szabad senkit áldani Allahon kívül, csak a küldöttet! (Allah Áldása és Békéje legyen vele.)

Muszlim férfiaknak és nőknek olyat szabad kérniük:

– Allah bocsássa meg a bűneidet! (Ibn Ábbásztól hallva, Iszmail al-Qádi Prófétai beszédéből.)

Imám Ahmed Prófétai beszédében lejegyzi:

A próféta, amikor aláírta a nevét, soha nem írta hozzá:

– Allah áldása és békéje legyen velem.

Ismeretes gyenge Prófétai beszédként Ibn Ábbásztól:

– Aki könyvet ír, és abban áld engem – mondja a próféta –, az folyamatos áldást biztosít annak, amíg könyvében neve szerepel!

A) Ugyancsak Iszmáil al-Qádi jegyezte le Omár ibn Abdul Azíztől (ő egy emír volt), amikor a nevezett szétküldte levelét figyelmeztetésül az emberek között, egyúttal neki is:

– Néhányan az emberek közül az e világot választották a túlvilággal szemben. És néhányan a mesélők (lejegyzők) közül azt írták:

– Áldottak legyenek az elődök (Ali, az emír vagy a király) úgy, ahogyan a próféta.

– Nem! Áldott legyen csak a próféta! – és ha – folytatta tovább – megérkezik hozzád a levelem, szólítsd fel őket az áldás tartalmára!

(Azt lehet mondani két muszlim találkozásakor:

– Béke legyen veled! – de Allah áldását már tilos hozzáfűzni. Ha pedig a prófétára békét kér valaki, akkor áldást is kell kérnie rá. An-Nawawijj ezt az áját vette bizonyítékul.)

2. Kiment al-Walíd ibn Oqba, Abú Múszá, Hudzayfa és ibn Maszoúdhoz az Eíd ünnep előtt, és megkérdezte tőlük:

– Közel az Eíd, hogyan mondjuk a takbírt? (Allahu Akbar) – A válasz:

– Mondass egy takbírt! Ezzel nyitod az imát, hálát mondva Urunknak, és áldva véle a prófétát. Utána kérhetsz akármit. – Majd folytatta:

– Majd mondj Allahu Akbart, és ismételd meg!

Látható, hogy itt a ramadán ünnepet bezáró, mindenki számára várva várt eseményről van szó. Nem árt, ha megismerjük, felelevenítjük annak hangulatát, történéseit.

Amikor a muszlim befejezte Allahnak tett ígéretét, a ramadán szent havában, s készül az ünnepségre, kora reggel felöltözik, felveszi legszebb ruháját, és elindul a gyülekezési helyére. Az lehet a mecset, ámbár sok Prófétai beszédek Gyűjtője inkább valamely más helyiséget ajánl. Útközben egy különös takbír szöveget ismételget. Van, aki halkan, és van, aki hangosan, addig, amíg meg nem érkezik kijelölt helyére. Ezt az ünnepi ima elkezdéséig közösen recitálják:

Allahu Akbar, Allahu Akbar, Allahu Akbar – ezt háromszor egymás után, majd:

La iIáha iIla Allah.

Allahu Akbar, Allahu Akbar – kétszer

Wa lilláhi- al hamd.

Allah a Legnagyobb – háromszor.

Nincs más Isten, csak Allah.

Allah a Legnagyobb – kétszer.

És Allahot illeti a dicsőítés.

Ez a szöveg képezi a prófétától tanultakat. De szeretnék megemlíteni egy vadhajtást, amely nem elfogadott, de mégis használt (országunkban is) tovább mondva az előzőek szövegét:

Allahu Akbaru Kabíran.

Wa-l-Hamdu Lilláhi Kathíran.

Wa Szubhána Allahi Bukratan

Wa Aszíla

Allahuma Szalli álá Mohammed.

Wa ala áli Mohammed.

Wa ala áli Azwádzsi Mohammed.

Wa ala áli Aszhábi Mohammed.

Wa alá áli Atbái Mohammed

Wa Szallim Taszlíman Kathírann.

Allah a Legnagyobb a Hatalmas.

És Allahot illeti a sok Dicsőség.

És Magasztaltasson Allah reggel és este.

Ó Allah! Dicsérd Mohammedet és Mohammed családját.

És Mohammed felesége családját

És Mohammed követői családját.

És Üdvözítsd őket, Halmozd üdvösséggel.

Az ima elkezdéséig, általában datolyából, üdítőkből és süteményekből szokás egymást megkínálni. Egy közösségről egy családról beszélhetünk ilyenkor, gondolván azokra is, akik nem lehetnek közöttünk, esetleges elfoglaltságuk miatt. Részesei ők is az ünneplőknek, ezért nem kötelező számukra annak megtartása.

Az ima megkezdése előtt tilos szunna imát imádkozni, ugyanúgy az imára hívás „al-Azán, és az al-ikáma. (Ima közvetlen elkezdése.)

Az al-ikáma szövege:

Allahu Akbar, Allahu Akbar.

Ashadu an la iláha illa Allah.

Ashadu anna Mohammedan raszúlu Allah.

Hajja ala-sz-szaláh.

Hajja ala-l-faláh.

Qad qámati-sz -szlátu

Qad qámati-sz -szaláh

Allahu Akbar, Allahu Akbar.

Le iláha illa Allah.

Isten a Legnagyobb, Isten a Legnagyobb.

Tanúsítom, hogy nincs más Isten, csak Allah.

Tanúsítom, hogy Mohammed Allah Prófétája.

Gyertek imára.

Gyertek az üdvösségre.

Elkezdődött az ima.

Elkezdődött az ima.

Isten a Legnagyobb.

És nincs más Isten Rajta kívül.

Az emberek fölállnak, fölsorakozva tömött sorokban, váll és lábfejek összeérve. Az imám elkezdi az első rakátot takbírral (Allahu Akbar), felemelve mindkét kezét, majd még hatszor megismétli azt. A háta mögött lévők követik halkan szóban és mozdulatban. Majd recitálja a Fatihát, és idézve Allah Könyvéből, a Koránból egy verset. Amikor ezzel kész, belekezd a másodikba rakátba, ugyanúgy, mint az elsőt, annyi változással, hogy itt csak négyszer mond takbírt, s befejezve azt elmondja a Tasahhud mindkét részét, s elköszön.

Tilos az ima után szunna imát imádkozni, s ezek után már a kölcsönös üdvözlések és jókívánságok hangozhatnak el.

(Szokás volt ott, hogy az Eíd után közösen elutaztunk, busszal, kocsival, ki-ki ahogy csak tudott, az előre megbeszélt helyre. Az első ilyen ünnepem még most is izgalomba hoz, ha rágondolok. Emlékszem, úgy hatvan-hetvenen indulhattunk Miskolcra, először üdvözölni az ott élő testvéreinket, majd tovább Lillafüredre, hogy „kitombolhassuk” magunkat. Ebbe minden belefért. Először gallyakat, fát hordtunk össze, hogy a magunkkal hozott nyers, de előre elkészített, s fóliába becsomagolt csirkefalatokat nyárson megsüssük. Ám ez el lett vetve (csodáltam volna, ha nem), inkább szudáni módon gödröt ástunk, azt felfűtöttük, és a visszamaradó parázsra ráraktuk porcióinkat. Majd újra befedtük ágakkal, s földdel, és elmentünk tollasozni, futballozni, vagy ki-ki a saját szórakozását előtérbe állítva múlatni idejét. Én a focisták közé álltam be, és nyugodtan elmondhatom, hogy életem legnagyobb és leglátványosabb esését tudhattam magaménak, amikor is egy beadott labdára rárajtolva. – Hagyd! – kiáltással, belelépve egy fűvel benőtt gödörbe, sárkányrepülősöket megszégyenítő módon elrajtoltam. Közben sajnos rá kellett jönnöm, a gravitáció nem sok teret engedélyez számomra, mert hason csúszva (sárga pulóveremben) méterekkel arrébb a körülöttem állókat szinte lekaszabolva sikerült landolnom. Az „á” betűn kívül nem hiszem, hogy valami más is kifért volna a torkomon, de az elindította a további viccelődések és macerák zuhatagát:

– Júszef! Te nem tudod, hogy a magyar abécé, nem „á”- val, hanem a betűvel kezdődik? – indítottak a fürgébbjei, miután meggyőződtek arról, hogy (Hála Istennek) nem esett semmi bajom.

– Igaz, te nem is vagy magyar! Ó, hát hogy is feledkezhettünk meg erről – kérdezgették, s bizonyítgatták egymásnak nevetve. Nem mondom, akkor volt bennem némi feszültség, ugyanis negyven évemmel és nyolcvanöt kilómmal megjártam eget s földet, és ehhez hasonló nem igazán történt velem akkoriban. Még most is eszembe jut, amikor szinte szárnyaltam a selyemfűvel benőtt tisztáson. De elmondhatom, a későbbiekben én sem maradtam adósa senkinek, pláne, amikor kiderült, hogy a híres kuktánk nem igazán jól működött, és abban nemhogy megsült volna, inkább összeégett minden. „De megettük!”)

Bizonyára sokan azt kérdezik:

– Mi az vagy ki az, aki Allahot képes (tudja) zaklatni?

Ezt Abú Hurayra gyorsan meg is válaszolja, amikor hivatkozva prófétájára kijelenti:

– Ádám fiai! Aki zaklat Engem, az a sorsot átkozza! Én vagyok az élet és a sors – mondja Allah –, (mivel a hitetlenség ideje alatt mindig arra hivatkoztak: – Ver engem a sors, mert ezt vagy azt tette velem!), váltogatom az éjszakát a nappallal. Mivel ez nem a sors cselekedete, hanem az Enyém, ezért ne átkozzátok a sorsot, mert a történteket nem annak, hanem Nekem köszönhetitek!

Ismeretes még az ája két változata:

1. Ibn Ábbász sugallatnak leérkezését azzal magyarázza, hogy egynéhányan, amikor a próféta feleségül vette Szafija bint Hujaij ibn Akhtabot, nehezteltek (megbántották) rá. Ő ezt zokon vette, s haragudott érte.

2. Imám Ahmed lejegyzésében: A próféta azt mondta:

– Allah, Allah a barátaimban! Aki szereti őket, az engem is szeret! Aki utálja őket, az engem is utál! És aki megbántja őket, az engem zaklat, és aki engem zaklat, az Allahot zaklatja. És aki Allahot zaklatja, Ő közel hozza azt magához. (Jusik an jákhudzahu= Majdnem elviszi, tönkreteszi.)

És akik zaklatják a hívő férfiakat és nőket anélkül, hogy azok rászolgáltak volna, azok gyalázatot és nyilvánvaló vétket vettek magukra.

Megkérdezték egyszer a prófétát:

– Mi az, hogy áskálódás? „al-Gríba” – A válasz:

– A testvéredet említed azzal, amit utál!

– És ha lenne mit mondanom róla? – szólt közbe valaki.

– Akkor is áskálódás!

– És ha nincs mit mondani róla?

– Azzal befeketítenéd! – hangzott el a mindent lezáró válasz.

Áisa ugyanúgy megemlíti Prófétai beszédében, amikor Mohammed megkérdezte barátait:

– Tudjátok, melyik kamat az, amely a legnagyobb kamat Allahnál?

– Allah prófétája jobban tudja nálunk! – volt a válasz.

– Mondd! – kérték.

– A legnagyobb riba (kamat), amikor valaki a testvéréről (feleség, leány) családi, szemérem dolgokról áskálódik! (Megvádolja a családját= Írd.) – Majd recitálta az áját.

Mielőtt a következő ája magyarázatába kezdenék:

– Egyfajta kényszert érzek, hogy elmondjam első törökországi utazásom történetét. Még 1990 körül, amikor úgy-ahogy lehetséges volt már a nyugati országokba való utazás, gondoltam egyet, irány Isztambul jelszóval megindultam a híres irhabunda országába. Hányan és hányszor a lelkemre kötötték:

– Először ne vásárolj, csak nézelődj! – amit meg is fogadtam nekik, de ott mintha debilis lettem volna, mindent egy csapásra elfeledtem. Próbáltam én komoly maradni, de azokban a kirakatokban, amelyekben kilószámra, fillérekért árulták az aranyláncokat, medálokat, gyűrűket, elfeledtettek velem minden intelmet (nem utolsósorban a várható nyeremény), széles mosolyt csaltak az arcomra.

Igen, volt ilyen is! De mindezektől függetlenül, akadt egy látszólag megoldhatatlan problémám, amelytől igazán szenvedtem. A bosszúságom oka az utca árusai voltak, akik ha fölfedeztek egy külföldi turistát, máris körbekapva, alpári módon ajánlgatták áruikat:

– Gyere, magyar, gyere! Vegyél bugyit, én olcsóbban adom. – Számomra ma is rejtély, hogyan tudták ilyen nagy találati aránnyal, nemzetiségre kiválasztani áldozataikat. Az biztos, ha valaki bedőlt, vagyis vásárolt annak a reményében, hogy így megszabadulhat, az attól a pillanattól fogva elveszett. Szégyen, nem szégyen, utólag bevallom, én is átestem ezeken az olcsó trükkökön, addig, amíg a közelemben lévő mecset imámja meg nem kérdezte:

– Miért nem hord a feleséged hidzsábot? – Abban a pillanatban megvilágosodott az elmém, eszembe jutva az ája szövege, szinte futva az Egyetem mellett lévő szalon felé vettem az irányt kendőt vásárolni. Fölkötötte, s attól a pillanattól fogva mienk volt a világ. Az emberek udvariasan megnyíltak előttünk, kínosan vigyázva, hogy még véletlen se érjenek hozzánk.

Visszatérve: három Prófétai beszéd is foglalkozik a sugallat magyarázatával.

1. Ibn Ábbász:

Allah felszólította a hívő nőket, ha kimennek valamiért házaikból, takarják el arcukat és hajukat. A Prófétai beszéd szerint, Mohammed ibn Szirin meg is kérdezte Obaida esz-Szalmanijját az ája magyarázatáról, aki rámutatott viselete módjára:

– Eltakarta fejét, és az arcát – utalt itt a próféta feleségére –, kihagyva bal szemét.

(Zsilbáb=ez egy hosszabb lepel, amellyel a test egy része a teljes fejrésszel eltakarható.) Ibn Abbasz

2. Szufyán at-Tauri azt mondta:

Voltak emberek (macerálók), akik sötétedés után éjjel kimentek Medina utcáira, és zaklatták a nőket!

Az igazsághoz tartozik az is, hogy a medinai házak közelsége, s nem utolsósorban egyes rabszolganők leleményessége (nem véletlenül, hanem szándékosan), a sötétedést kihasználva szereztek partnert és örömöt maguknak. Ezek könnyen megkülönböztethetőek voltak, mivel nem hordtak zsilbábot, mint a rendes szabad „Hurra” nők.

3. Mudzsáhid mindehhez hozzáfűzte:

– Amikor fölveszik a zsilbábot, az emberek tudni fogják, hogy ezek szabadok, és nem zaklatják őket!

Allah megbocsátása azt jelenti, hogy a hitetlenség korában a nők még nem szereztek tudomást parancsáról, így utólag nem hibáztathatóak.

Gondolom, nem kell nagy képzelőerővel rendelkezni ahhoz, hogy milyen életet éltek abban az időben, megtoldva kétes híradásukkal:

– Jön az ellenség! – s néhány egyéb rémhírrel. Allah ebben az esetben jogot adott a hívőknek, hogy eljárjanak azok ellen, akik nem hajlandóak fölhagyni cselekedeteikkel. Ez Allah szunnája, amely nem cserélődik és nem változik meg soha. Íme:

Érdekesen kezd formálódni a hitetlenek helyzete, akik nem ismerve s nem is gyakorolva az irgalmat, tudatosan elferdítették az igazságot:

Jellemző kifogásaikra:

– „Urunk! Mi az urainknak és hatalmasainknak engedelmeskedtünk (a tudósaink), és ők tántorítottak el bennünket az igaz útról. – Hogy semmi kétség ne férjen vélt igazságukhoz, még hozzáfűzték: ája.

Abú Bakr amikor meghallotta a kinyilatkoztatott sugallatot, így szólt Mohammedhez:

– Allah prófétája! Taníts meg velem egy kérést, amellyel kérhetek imáim alatt Allahtól!

– Mondd! Uram, nagyot vétkeztem magammal szemben, és bűneimet nem fogja megbocsátani senki, csak Te. Kérlek, bocsásd meg, irgalmaz nekem, mert Te vagy a Megbocsátó és az Irgalmas! Al-Hadzsádzs ibn Ámru ibn Razija azt mondta Ali nemessé való megválasztásakor, amikor találkozott az anszárokkal:

– Ha találkozunk Urunkkal, azt akarjátok Neki mondani: – s idézte a fönt leírt áját elejétől a végéig, közben nem hagyta szó nélkül, figyelmeztetve őket:

– Ezt gondoljátok? Válasszatok szabad akaratokból!

Néha az ember azt képzeli magáról, hogy a barátai kitartanak mellette minden esetben, legyen az jó avagy rossz. Hányszor hallunk olyan megjegyzést:

– Azok még az életüket is feláldoznák értem! – s hogy ez nem így van, arról ismerjünk meg három történetet, amely nem másról, mint Mózes és Mohammed prófétákról tesz említést.

1. (Abú Hurayrától, Al-Bukháríjj lejegyzésében.)

Mózes nagyon szégyellős és titokzatos ember volt. Kínosan vigyázott, hogy bőre soha ne legyen látható, s ezért mindig gondosan takargatta magát köpenyével. Ennek ellenére az izraeliták kikezdték, mondván:

– Biztos valami „májfolt”, krónikus betegség lepte el a testét, azért nem látható belőle semmi!

Allah ekkor elhatározta, hogy fölmenti a zaklatások alól, bemutatva hibátlanságát, ezért az első adandó alkalommal, amikor fürödni ment, „megtréfálta”. Mózes egyedül, mindenki elől rejtve, vetkezni kezdett, ruháját egy sziklára téve nekiállt fürdeni. Addig, amíg be nem fejezte, minden a szokásos mederben történt, ám amikor öltözködni szeretett volna, kinyúlva ruhájáért, a szikla arrébb mozdult. Próbált nyújtózkodni, de csak nem érte el. Végső elkeseredettségében a botjával próbálkozott, de mindhiába. Mérges lett, s a szikla után futva – mivel az annál jobban megindult, minél jobban szerette volna – kiabálva, botjával ütni kezdte:

– A ruhám! A ruhám! – ismételgette, nem látva, hogy a szikla éppen az emberek felé veszi az útját, bizonyítva testének hibátlanságát. Az izraeliták, amikor megbizonyosodtak zaklatásuk valótlanságáról, csodálkozva látták, vezetőjük hibátlan bőrű, Allah legszebb teremtményével állnak szemben. A szikla megállt, engedve Mózesnek ruhája elvételét, aki nagy bosszúságában még egypárat úgy végighúzott rajta, hogy annak nyoma megmaradt.

2. Ismeretes még Ibn Ábbásztól, Ali ibn Abí Tálib elmondása alapján, Mózesről más történet is, ahol ugyancsak megvádolták az izraeliták, amikor testvérével, Áronnal fölmentek a hegyre. Áron az út folyamán meghalt, mire a törzs egyes tagjai ráfogták:

– Te ölted meg! Mert ő közelebb volt hozzánk, mint te.

Allah akkor megparancsolta az angyaloknak:

– Vigyétek Áron testét Izrael népéhez! – Majd később bebizonyította, a koholt vádjaiknak nem volt semmi alapjuk, fölmentve Mózest rágalmaik alól.)

3. Imám Ahmedtől: – Szólt Allah prófétája:

– Nekem senki nem mond vissza semmit a barátaimról, ha azok mondanak valamit rólam! Ám nem is kellett eltelnie sok időnek, amikor Abdullah ibn Maszoúd találkozott két férfival, akik közül az egyik, mivel megtudta, hogy a próféta közvetlen társai között pénzt osztott szét, így szólt:

– Allahra esküszöm, ezzel a pénzosztással a próféta nem akarta a túlvilágot és Allah Arcát meglátni!

Én megálltam, hallgattam egy darabig, majd elmentem a küldötthöz, mondva:

– Te azt mondtad, senki ne mondjon vissza neked semmit, ha a barátaid mondanának is valamit rólad! Ám én hallottam – ezzel megnevezve az illetőt –, akik ezt mondták, meg azt mondták rólad!

A hallottakra Mohammed elpirult, majd neheztelve rám megszólalt:

– Hagyj engem ezzel! Mózest sokkal többel zaklatták, és mégis türelmes volt.

Ikrima szerint a helyénvaló mondás: „Nincs más Isten, csak Allah!

Ibn Abí Hátim és Múszá al-Asárij idézi Mohammedet:

– Amikor a próféta imádkozta velünk a Dohor imát, s miután befejezte, minden alkalommal a lelkünkre kötötte:

– A hatalmas Allah felszólított engem: – Féljétek Őt, és a helyénvalót szóljátok! – majd elment a nőkhöz, s ott megismételte mindezt.

(2003 szeptemberében, találomra kapcsolgattam a tv-készülékem gombjait, s éppen a Vidám vasárnap c. vallási műsort sikerült elcsípnem. Gondoltam bele-belenézek, vagyis hallgatok, ezzel egyfajta unszolásnak is eleget téve, ugyanis egy régi barátom, aki a Hit Gyülekezetének tagja, minden adandó alkalommal, amikor találkoztunk, megpróbált megtéríteni, termszetesen az világnézete szerinti helyes álláspontra. Nézem, hallgatom, s egyszer csak az sms-üzenetek megválaszolására került a sor, amikor is egy 75 éves református hallgató „bevágta” a nagy ász kérdését:

– Az ember találta ki-e az Istent, vagy Isten az embert?

Mondani sem kell, még a vér is meghűlt bennem, hogyan kérdezhet ilyet egy hívő ember, pláne ha még gyakorolja is vallását. Ezzel, úgy gondoltam, túl egy traumán, már nem jöhet újabb meglepetés, ám óriásit tévedtem, mert a válasz sem volt különb:

– Ha be tudnánk bizonyítani, hogy van Isten, akkor nem biztos, hogy lenne Isten! Az Isten a természetet képviseli, az Atya, a fiú és a szentlélek pedig a személyt!

Az első (kirakat) sorban hangos hahotázással és Alleluja kiáltással nyugtázták főgurujuk mesteri válaszát. Nem mondom, évekkel ezelőtt hallottam én már különbet is tőle, amikor kijelentette:

– Jézus nem szereti a csörgő forintokat, csak a zizzenőket! – Elfelejtette, hogy a próféta szájából való az is:

– Ne legyen két köpenyed, két sarud, sem tarisznyádban két aranyod!

Azonnal kikapcsoltam, de így is elég volt, ahhoz, hogy jól felbosszantsam magam. Kétlem, hogy az ilyen rájöjjön arra:

– Tévedtem! – s azt ki is jelentse.

Ugyanaz az ember, mintha sorsa beteljesedett volna, október 5-én, arra a kérdésre:

– Hol volt az Isten, amikor szeptember 11-én Amerikában fölrobbantották a kereskedelmi központot? –, így válaszolt:

– A földön nem érvényesül Isten mindenhatósága! – jelentette ki önelégülten, majd folytatta:

– Mert az embert a földön való uralomra teremtette! – s szétnézett alattvalóin, akik válaszát bólogatással nyugtázták.

Én egyszerűen megdöbbentőnek tartom, hogy az ilyen embernek, nincs önkontrollja cselekedetei fölött. Ha nem hallja vagy nem érti saját szavát, annak súlyát, legalább segítségül hívná a Teremtőjét. Nem szégyen, ha megtudná, képes lenne megérteni azt az alapigazságot, amit mindenhol tanítanak:

– Az istenkeresésnek nem ismeretlen formája, hogy az emberek bárhogy keresik, nem találják.

– Miért? – kérdezik ezek ilyenkor.

– Miért nem találom? – S a válasz:

– Azért, mert vakon keresi! Vakon engedelmeskedik tanítóinak, elfelejtve a látás hatalmát. A hit a látásmód egy formája, amely a szívből fakad, s nem a dolgok fizikai értelmezéséből. A hit nem tud létrejönni vakságból, csak látásmóddal. Kinyílik, megnyílik a szívben s lélekben, befogadja Allah tanításait, társait, még ha nem látja is, de az tükrözi igazságosságát, amelyben megkapaszkodhat. Vannak külső tényezők, amelyek

megfoszthatják az embert a látás csodálatos képességétől. De aki szívből vak, az tévelyeg, s ebből az állapotából nem képes kikerülni. Ha az ember szíve és lelke sérült, akkor a dolgok megfigyelésére összpontosítson, mert így az értelem megnyilvánulásához vezető utat képes lesz megtalálni. Egy beszéd, egy előadás meghallgatása nem egyformán érint meg mindenkit. Van, aki egyből kihámozza a lényeget, rájőve, az isteni valóságot nemcsak érzékszervvel kell keresni, hisz a látás lehet csalóka, az íz változatos, a hallás igaz vagy csalfa. Hiszen vannak látók, kik vakok, és vannak vakok, akik látók a szívükkel. A vak és a látó semmiben nem különbözik egymástól, ha a vég nem eredményes. Allah kijelenti:

– Cselekedjetek jóravalóan! Bizony, Én átlátom azt, amit cselekesztek!

Ugyanúgy megemlít Ibn Abbasz egy másik szót is: al-Farida, amely kötelességet jelent. Ez is föl lett ajánlva, de mint az előzőt sem az ég, sem a föld, nem mutatott hajlandóságot vállalni, ezért Allah kínozta őket.

c) Amikor Allah megteremtette az embereket, dzsinneket, egeket (az egekkel kezdte), hegyeket és a földet, bemutatta nekik az al-Amánát, amely szófogadást jelentett számukra.

– Elfogadjátok-e az Amánát? Ha igen, megkapjátok tőlem az adakozást és a jót a Mennyországban! (Részesei lehettek.)

– Urunk! – mondták. – Mi nem tudjuk vállalni azt, nincs bennünk annyi erő, de azért szót fogadunk Neked!

Utána föltette ugyanazt a kérdést a földnek és a hegynek, azzal a különbséggel, hogy:

– Már az e világban adok néktek!

– Urunk! Nincs türelmünk hozzá, és el sem bírnánk, de azért szót fogadunk Neked ellenkezés nélkül! (És nem ellenkezünk.) – Végül Ádám maradt.

– Ádám! Ha jót teszel, és szót fogadsz, akkor a Mennyországban kapod az adományokat és jutalmakat. De ha nem fogadsz szót, és nem vigyázol rá eleget, s rosszat teszel, Én megkínozlak téged, és levitetlek a tűzbe (Nár)!

– Uram! Fogadom, az al-Amána „letéteményedet”, ennek betartásának kötelezettségét megtartom!

d) Van, aki azt mondja, hivatkozva Qatádára:

– A közösülés utáni tisztálkodás az al-Amána. – Utalva egy Prófétai beszédre, miszerint a próféta azt mondta:

– Van öt dolog, s aki hittel s ezekkel jön, az a Mennyországba jut!

1. Aki vigyáz az öt imaidő betartására.

2. Aki az imára készülődésnél tisztálkodik.

3. Aki betartja a Rakuát.

4. Aki betartja a Szudzsudot.

5. És annak időpontjait, és aki saját pénzéből adja jólelkűen zakátját.

Aki ezeket megteszi, az hívő, és vigyázott a rábízott letéteményre.

e) Ibn Dzserír szerint:

– A próféta azt mondta: ölni Allahért (Útjáért), letörli a rossz cselekedeteket, kivéve az al-Amanát! – hozzátéve, történettel alátámasztva:

– Amikor a túlvilágra jön az ember, és azt mondják neki: Add, a te Amánádat? – a letéteményemet, amit rábíztam. – Ő megkérdezi:

– Hogy lehetséges ez, Uram, amikor már vége van az e világnak?

Majd újra kérik tőle, de ismét megtagadja:

– Nem adom! – Ezzel kimondta (kimérte) ítéletét tettére:

– Vigyétek a szakadék fölé, és ejtsétek le! – szólt Allah. – Majd ott, az alján találkozni fog azzal az al-Amánával!

Le is esett, meg is találta a rábízott letéteményt, amelyet hátára véve megindult a Pokol széle felé, ám megcsúszott azon, és beleesett abba. Ezért mondják:

– Az ember nem végezte el hűségesen a dolgát.

f) Talán a legszebb Prófétai beszédet Abdullah ibn Mubárak írta könyvében, amikor megemlíti:

– Tilos esküdni az al-Amánára! (Esküszöm, hogy én odamentem, én átadtam…) Ismerjük meg, hogyan s kikkel hozza összefüggésbe történetét.

Dzsabala ibn Szuhaim meséli el:

– A víztározó közelében sétáltam Ziád ibn Hudairral, és megemlítettem neki valamit beszédem közben, miközben esküt tettem al-Amánára. Erre Ziád minden előzmény nélkül sírva fakadt, mire én nagyon megijedtem:

– Valami rosszat mondtam?

– Igen! – jelentette ki. – Mert Omár ibn al-Khattáb megtiltotta az esküt, az al-Amánára, ahogyan Abú Dáwúd is, utalva a prófétára:

– Aki esküszik az al-Amánára, az nem közülünk való!