Megjegyzés

(Bár az iszlám Prófétai beszéd mekkai kinyilatkoztatásként tartja számon.)

A rejtélyes betűk itt is ugyanúgy megtalálhatóak, mint a második Szúrában.

Allah figyelmezteti Mohamedet, hogy minden, amit kinyilatkoztat néki, azt igazságként fogadja el, ugyanúgy, mint az előtte leküldött Tórát és az Evangéliumot, bizonyosságképpen az emberek számára. De ugyanakkor ez vonatkozik az izraelitákra és a keresztényekre is, élesen elhatárolva az ő felfogásukat, miszerint:

– Az egyiket a másikkal össze kell hasonlítani! – Nem összehasonlítani, hanem összevetni, miáltal egyik a másikat igazolja.

Allah az egyértelmű versekben minden kétséget kizáróan határoz meg. Akhma: jelentése még a megszilárdít, megerősít, teljessé tesz, azaz, a tökéletest nyújtja nekünk. Ugyanakkor kérdezhetné valaki:

– A Korán nem egyértelmű a maga nemében? – Ha így lenne, akkor az emberek leszoknának a vizsgálódásról és a helyes út kutatásáról. (Így letérnénk arról az útról, amely Allah fölismeréséhez vezet.) A Próféta azt mondta:

– Amit ismertek belőle, azt cselekedjétek meg, ami pedig kétértelműnek tűnik belőle, abban higgyetek! – Egy másik nyilatkozatában pedig:

– Amit tehát tudtok belőle, azt hangoztassátok, amiről pedig nincsen tudomásotok, annak értelmezését bízzátok annak ismerőjére!

És vannak mások, többértelműek. Igen! Ki lehet ragadni egy könyv szövegei közül bármikor bármit, úgy, ahogyan azzal a magunk igazát magyarázzuk. Sőt még el is hisszük, hogy igazunk van. De ettől a valóság nem változik egy cseppet sem.

Számtalan félreértés abból származik, hogy az ember hajlik a rébuszokban való beszédre, s a gondolkodásra, közben elfelejti az alapigazságot, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes. Egy idejében föl nem ismert, vagy egy rosszul értelmezett dolog éppen az ellenkezőjét válthatja ki belőlünk, ugyanúgy, mint másokból. A hozzá nem értés, a tévút éles fegyver. Azt kell megtalálnunk, hogy a többértelmű hogyan válik egyértelművé mindannyiunk számára, akkor rátaláltunk az igazságra.

Ugyanerről szól a következő Ája.

A hunayni zsákmány felosztásakor, egy csoport, melynek vezetőjét Dzu-l-Huwayszirának hívták, így szólt Mohammedhez:

– Légy igazságos! Mivel nem voltál igazságos! – A felszólításra a Küldött kérdéssel válaszolt:

– Bizony kárvallott és szerencsétlen leszek, ha nem lettem volna igazságos? A föld népe igazságosnak tart, csak ti nem bíztok meg bennem!

Amikor szószólójuk elment, Omár engedélyt kért, hogy azt megölhesse. Mire a Küldött:

– Hagyd őt! Ennek a fajtájából egy nép fog támadni, amely leválik a vallásról, ahogyan a nyíl válik el az íjtól! Akárhol is találkoztok velük, öljétek meg őket, hiszen megölésükben jutalom van annak, aki megöli vagy elpusztítja őket! – A korai iszlámban ők voltak az első haridzsitáknak valló emberek, akik magukat kiszakadónak, kiváltaknak nevezték. Megkérdőjelezve ezzel a Próféta igazságosságát, s azon keresztül Allah döntésének helyességét.

[A Háridzsiták ellen a legnagyobb csatát (kivonulás 37-dik évében Nahravánnál, amely Kufa közelében van) Áli vívta, akire megharagudtak hívei azután, hogy a sziffini csatában már nyert helyzetben tárgyalásokba bocsátkozott Muáwíyyával, aki csellel végül föléje kerekedett. (A khalifátus sorsát próbálták harc árán eldönteni egymás között.) Állításaik szerint Áli gyengeségének tudták be a vesztést, ezért kiváltak seregéből. Ő felhívást intézett hozzájuk, amelyben figyelmeztette Nahraván népét, ahol a lázadók felsorakoztak ellene Hurkusz ibn Zuhajr al-Saadit vezetésével:

– Én figyelmeztetlek titeket, hogy leöldösöttek lesztek itt a folyó mentén, megemészt titeket ez a katlan, miután nincs mentségetek Allahnál, s nyilvánvaló hatalommal sem bírtok. Előjöhettek házaitokból, de összegabalyít titeket a mennyei akarat! De én lebeszéltelek titeket erről az ítélőszékről, s ti dölyfösödtetek a szembeszegülők és szétszéledtek fennhéjázásával, mígnem kívánságotok felé hajtottam véleményem. (Ugyanis a sziffini csatában ő nem Abi Musza al-Asáriyt javasolta, aki végül elvesztette az egyezkedést, hanem Astar al-Nakkait, vagy Abdullah ibn Abbászt jelölte volna.) De fejetekből hiányzik az értelem, álmaitok akár a félkegyelműeké, nem hoztam rátok sanyargatást, s nem kívántam rátok sorscsapást.

A Háridzsiták meghallgatva követeik beszédét, nyomban legyilkolták azokat. Mire Ali válaszul vérfürdőt rendezett. A harc befejeztével kérdést intéztek hozzá:

– Ó, hívők emírje, kipusztult ez a nép mind egy szálig? – Mire ő így felelt:

– Még nem. Ők még megmaradtak a férfiak ágyékában, s az asszonyok méhében. Akárhányszor feltűnik vezérük, azt levágják, míg a legutolsójuk rablóvá, tolvajjá nem lesz.]

Vigyáznunk kell nekünk is, hisz nap mint nap hozunk jó és kevésbé jó döntéseket. Egyrészt vezérelve vagyunk, másrészt felelősséggel tartozunk hibánkért. Egy napon majd úgyis össze leszünk gyűjtve, egy napon majd ott állunk Allah előtt kiszolgáltatva döntése helyességének.

A mekkai gazdagok, amikor az iszlám fölvételére kaptak fölhívást, úgy gondolták:

– Elég vagyonunk van ahhoz, hogy meg tudjuk védeni magunkat még a Pokolban is! – Talán emlékszünk arra a jó magyar közmondásra. hogy:

– Az úr még a pokolban is úr!

Bizonyára elfelejtették, hogy ez rájuk nem vonatkozik, ekképpen folytatódik a történet:

(Úgy járnak majd), mint a fáraó népe és azok, akik előttük éltek... 3./11.

624. áprilisi csatáról szól ez az Ája, ugyanis Mohammed megtámadta a zsidó Banú Qaynuqá-törzset, és tizenöt napi ostrom után megadásra kényszerítette őket. A badri csata után közvetlen.

Az igazi harc most kezdődött el. 624 márciusára tehető a badri csata kezdete, amelyet a muszlimok vívnak meg a mekkai hitetlenek ellen. A muszlim sereg 83. Muhádzsirun (Mekkából kivonuló muszlimok) és 231. Anszárból állott (medinai befogadók).

A mekkai sereg 950 fővel indult útnak, de Banú Zuhra és a Banú Ádi útközben visszatértek. De így is jelentős, 750 főre volt tehető a létszámuk e két nemzetség nélkül. Mohammed a csata előtt betömetett minden kutat, egy kivételével, ezzel megakadályozva az ellenség vízhez jutását.

A csata szópárbajjal kezdődött, mivel a mekkaiak nyilatkoztak:

– Mi csak mekkaiak ellen vagyunk hajlandók harcolni! – Anszárok is részt vegyenek a párviadalban. Mekkai bálványimádók részéről: – Otba ibn Rabia (Abu Szufyán apósa), Otba testvére, Szaida és Otba fia al-Wálid, míg a muszlimok részéről: – Hamza, a Próféta nagybátyja, Áli és Obaida vett részt. Az első két összecsapásnak hamar vége lett, de nem úgy Otba ibn Rabia és Obaida küzdelmének. Ebben ugyanis a mekkai egy kardcsapással levágta az ellenfele lábát, mire Hamzának és Álinak kellett segítségére sietni „közbelépni”. (Sajnos rá egy óra múlva Obaida belehalt sérülésébe.)

Ezek után elszabadultak az indulatok, testvér testvér ellen, apa fia ellen harcolt élethalál küzdelmet. Mint tudjuk, a mekkai sereg vereségével végződött. Ebben az „értelmetlen” harcban Abu Szufyan két fiát vesztette el (egyik elesett, míg a másik rabságba került). A foglyok között volt a Próféta nagybátyja, Abbász ibn al-Muttalib, és két Mohammedet örökké gyalázó Oqba ibn Abul Moait és Nadír ibn Hárít. (Ez utóbbi kettőt kivégezték.) A holtakat egy ciszternába dobták, amelynek a szélén ülve Mohammed azt mondta:

– Vajon megtaláltátok-e ott lent azt, amit a bálványaitoktól vártatok?

De győzelme fölötti öröme sem tartott sokáig, mert amíg a csata folyt, az idő alatt leánygyermeke, Rokajját, Oszmán felesége is meghalt.

(Volt egy érdekessége ennek a csatának, ugyanis akik fogságba kerültek, azoknak volt egy nagy esélyük a szabadulásra, vagy mondhatnám a túlélésre. Ezek közül a Próféta kiválasztott embereket, akiknek az volt a dolguk, hogy muszlim fiatalokat kellett megtanítaniuk – tíz-tíz főt fejenként – az írás és olvasás művészetére szabadulásuk fejében.)

Szinte természetes, hogy a Medinában élő zsidók számára csapásként hatott a muszlimok győzelme, főleg amikor közvetlenül utána összehívat őket beszédet intézett hozzájuk:

– Ó, zsidók gyülekezete! Vessétek alánk magatokat, mielőtt még Allah azzal sújtana benneteket, amivel a Qurays törzset sújtotta.

– Ó, Mohammed, ne vidd kísértésbe saját magad! Azáltal, hogy harcoltál és elpusztítottál néhány személyt a Qurays törzsből, ők csak gyakorlatlanok voltak, akik nem ismerték a harcot. (Azok csak egyszerű emberek voltak – utaltak kereskedő mivoltukra.) Bizony te, Allahra, ha velünk harcolnál, megismerhetnéd és megtudhatnád, hogy mi vagyunk az igazi kemény emberek. S nem találsz és nem találkozhatsz hozzánk hasonlóakat.

(Kaab ibn Asraf volt a mindenkori szószólójuk.)

(A mázsa, nem a mai értelemben vett száz kilogramm súlynak megfelelő értékhatárt jelképezte, hanem 1 mázsa = 10000 dinár, ami egyenlő 42 egész 33 kilogrammal.)

Ennek az ájjának úgymond két felhívása is volt az emberek felé:

1. Először is a zsidókat célozza meg, ugyanis a Korán-magyarázók szerint őket a vagyon szeretete tartotta vissza attól, hogy fölvegyék az iszlám vallást.

2. A második verzió szerint azokat kéri föl, akik toleránsak mindegyik felekezethez (nem vettek részt sem az adakozásban, sem pedig a harcokban), hogy tegyenek többet az iszlám ügyért.

[Az arany szeretetéről van egy kis történetem nekem is, ami éppen velem esett meg. Mivel világéletemben nagyon tetszettek az aranyláncok és -medálok, ezért nagy hódolója voltam magam is. Volt belőle különböző méretektől különböző fazonokig, szebbnél szebbek. Egy pénteki nap úgy mentem imára, hogy a nyakamban volt talán mondhatnám életem legszebb ékszere, aranyláncom, s kezemen a karkötőm. Valahogy mindig büszke voltam vastagságára és fazonjára e kettőnek, amelyeket Törökországból kaptam feleségemtől. Ima után odajött hozzám egy palesztin fiú és megszólított:

– Te Te! Miért hordasz aranyat?

– Miért? Nem szabad? – kérdeztem.

– Te nem tudod? – szólt a következő kérdés.

Megvallom az igazat, nem tudtam! Ugyanis akkor még nem olvastam el teljesen a Koránt, s mondhatnám csak részlegesen ismertem annak tanításait. Azaz, még nem értelmeztem világosan. Hazudnék, ha most azt állítanám, hogy nem bántott annak a fölszólításnak rádöbbentő ereje. De egy kicsit hibásnak éreztem a többi muszlimot is, akik nem szóltak nekem ennek tiltásáról, ezért szóvá is tettem:

– Akkor a többiek miért nem szóltak idáig?

– Te! Nem kell egyből levenni mindent, mert mi tudjuk, hogy milyen nehéz lemondani arról, amit már valaki egyszer megszokott.

Igaza volt! Ugyanis ha látok egy ismerős vagy ismeretlen valakin ehhez hasonlót, még mindig (csak az enyémre) rágondolok. Sokszor van olyan érzésem, mintha az életem egy részét dobtam volna el ezáltal.]

Azonnal levettem, mondanom sem kell, számomra érthetetlenséggel találkoztam újra:

– Nem kell egyből! Te, nem kell máris megválnod tőle! Ráérsz idővel!

Még évekig tartogattam, nézegettem, szinte simogattam a szememmel. Már nem sajnálom. Eladtam, kész!

A Prófétai beszéd (a hajnalhasadás előtti fázist tartja, vagyis említi ezen időt) szerint Allah leereszkedik minden éjjel az e világi égbe, amikor az éjszaka utolsó fázisa van, s megkérdezi:

– Van-e kérő, hogy adjak neki? Van-e fohászkodó, hogy felelhessek neki? Van-e bocsánatkérő, hogy megbocsáthassak neki?

Omár egy ilyen alkalommal fölébredve megkérdezte társát:

– Ó, Náfidz, elérkezett-e már a hajnalhasadás előtti idő, hogy fohászkodhassak? – Igen! – volt a válasz. Ekkor fohászkodásba és bocsánatkérésbe kezdett.

Más alkalommal az emberek arra lettek figyelmesek, hogy valaki hangosan szólítja Urát:

– Ó, Uram! Parancsot adtál nekem, és én engedelmeskedem Neked. Ez a hajnalhasadás előtti időszak, bocsáss hát meg nekem! (Ibn Maszúd volt az illető.)

Amikor Abu-l-Qaszim Kufába érkezett kereskedelmi ügyeit intézni, felfigyelt arra, hogy a Próféta ezen szavakat: – Én is tanúsítom! – többször elmondja egymás után. Kíváncsi lévén odament a Küldötthöz, s megkérdezte tőle:

– Ó, Abu Mohammed, hallottam, hogy ezt a verset többször megismételted!

– Talán nem jutott el annak híre, ami ebben van?

– Én nálad csak egy hónapja vagyok, s nem beszéltél erről nekem – válaszolta.

– Allahra mondom! Nem fogok neked erről beszélni egy évig! – jelentette ki a Küldött.

Az idő teltével a kérdező újra elé állt:

– Ó, Abu Mohammed! Letelt az egy év, és én szeretném tudni a válaszod!

– Ennek a gazdája (ő, mint tanúsító), a feltámadás napján előhozatik, s a Magasztos Allah azt fogja mondani:

– A szolgám szerződött velem, és Nekem bizony be kell tartanom a szerződést! Léptessétek be a Paradicsomba!

[Talán ismerősnek hangzik ez a rész, hisz a János Evangéliuma 8./17–18. ban, Jézus ugyanúgy említést tesz róla, amikor a zsidó farizeusokkal vitatkozik. Idézem szavait:

– A ti törvényetekben is meg van pedig írva, hogy két ember bizonyságtétele igaz. Én vagyok, aki bizonyságot teszek magamról, és bizonyságot tesz rólam az Atya (Allah), aki küldött engem.

Egy muszlimnak nincs szüksége arra, hogy ebben kételkedjen, mert ő, amikor kiállt mindenki elé, hogy elmondja a Sahadát (Tanúságtételt), megvallja, mondhatnám a világ színe előtt:

Tanúsítom, hogy nincs más Isten, csak Allah, és tanúsítom, hogy Mohammed az Ő szolgája és Prófétája!

Többször kérdezték már tőlem:

– Te melyik pártra adtad a szavazatod? – közvetlenül a szavazás után.

A válaszom egyszerű:

– Egyikre sem! Ugyanis amikor én elmondtan a Sahadát, akkor letettem a voksomat arra, aki nem fog engem becsapni soha!

Ezen szavakkal törli el Allah azt a nézetet, hogy a zsidók vagy a keresztények volnának mindenki mással szemben az Ő letéteményesei. Ő lezár minden más Hozzá vezető utat, megadva Mohammednek a jogot Igéje hirdetése által.

Azok, akiknek Írás adatott – egymás iránti fenekedésből –, csak akkor különböztek össze, miután a tudás birtokába jutottak. Aki azonban nem hisz Allah jelében (az elnyeri büntetését), mert Allah gyors a leszámolásban.

Allah fölszólítja Mohammedet, hogy mondja a hitetleneknek: ája.

Az izraeliták miután tudomást szereztek a Korán kinyilatkoztatásáról, fölkeresték a Prófétát:

– Ha megmondod, hogy mi tilos a zsidó népnek, akkor hinni és követni fogunk téged! – Így felelt:

– Arra mondom néktek, aki leküldte Mózesnek a Tórát! Tudjátok-e, hogy Izrael nagyon beteg volt, és mivel sokáig tartott a felépülése, így szólt Allahhoz:

– Ha meggyógyítasz a betegségemtől, akkor én tilossá teszem magamnak azt, amit szeretek! – Az pedig nem volt más, mint a teve húsa és teje. A küldöttség erre csak annyit tudott mondani:

– Igazat szóltál, urunk!

De nem szabad elfejtkezni arról, hogy a történet nem arról szól, hogy ki mit tilt meg magának, s mint ígéretet ezt be is tartja. A baj ott van, ha ezután követői tévesen azt hiszik, ez egy törvény által kinyilatkoztatott dolog, és rájuk nézve kötelező. Nézzünk példát rá. Allah engedélyezte Ádámnak, hogy a fiai a lányaival házasságot köthessenek. Engedélyezte Jákobnak, hogy egy családból két leányt elvehessen feleségül. (Lea és Rákhel.) Engedélyezte Noénak, amikor elhagyta a bárkát, hogy minden állat húsából ehessen. (Az előbbi kettőt később eltiltotta Allah.) De amikor valaki csak saját esküjét cselekszi, s arra nézve Allah tiltást rendel el, akkor tilos annak elrendelését figyelmen kívül hagyni közössége számára.

Még egy jelentős dologról szeretnék egypár szót ejteni, az pedig nem más, mint Jézus Tóra-ismerete. Idézném: János Evangéliuma 7. fejezet 14–15–16–17–18 részét.

Már-már ünnep közepén azonban felmene Jézus a templomba, és tanít vala.

És csodálkozának a zsidók mondván: Mi módon tudja ez az Írásokat, holott nem tanulta?

Felele nékik Jézus és monda: Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem.

Ha valaki cselekedni akarja az Ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajon Istentől van-é, vagy én magam szólok?

Aki magától szól, a maga dicsőségét keresi: Aki pedig annak dicsőségét keresi, aki küldte őt, igaz az, és nincs abban hamisság.

E kis történet bemutatja, hogy nemcsak Jézus, hanem Mohammed sem magától tudott idézni az Izraeliták Könyvéből, hanem Allah nyitotta meg számukra annak ismeretét. – Érdekes, a keresztények sokszor idézik Jézus templombéli bizonyítékát, ám ugyanakkor közösen elvetik Mohammed prófétaságát.

– Ha vitába szállnak veled, mondd: „Alávetettem magam Allahnak (én) és aki követ engem.”

Nemrégen hallottam a televízióban egy magyar férfitól, aki Marokkóban tanít filozófiát az egyetemen, hogy van egy Prófétai beszéd, amit a Próféta sűrűn emlegetett:

– Én olyan vagyok, mint a teve ! Ha az orrára ütnek, akkor letérdel, hogy föl lehessen mászni a hátára. – Azaz ő mindenkin segít, csak kérjenek.

Nem egy vallási csoportnál ismert ez a megfogalmazás, amely által magát a közösség erejét határozza meg:

– Ne fogadj!

Más nézet, más szemlélet, más felfogás, ezek előbb-utóbb konfliktushoz vezethetnek, amelyből először harag, a későbbiekben gyűlölet fog kialakulni.

Tudom, ilyenkor szokott elhangzani:

– És te mit tettél azért, hogy ez a helyzet ne alakuljon ki? Te miért nem hívtad föl a figyelmét annak, akit bírálsz, hogy valami így nem lesz rendjén?

Úgy 1998 nyár vége körül a mecsetünkben kihirdették, hogy arab írás és oktatás kezdődik, amely a kettes kollégiumban lesz megtartva minden szerdán és szombaton. Nosza – gondoltam, mivel idáig (nem szégyellem bevallani) kihúztam magam belőle – jelenkezni fogok. Feliratkoztam, magam és mások legnagyobb meglepetésére. Azért írom a mások szót is, mert rólam tudni vélték, hogy ismerem az arab betűvetést. Magam pedig azért lepődtem meg, mert az elkövetkezendő órákat tartani egy olyan tanár „jelölt” jelentkezett, akiről kissé rossz előítélettel rendelkeztem. De akkor még erősen élt bennem (nem tudom hányadik fogadalom) a szájából hallott eskü:

– Allahra esküszöm! Én nem kérek semmit, amit teszek, azzal Allahot akarom szolgálni!

Nem sokkal később elindultak az órák, s láss csodát, ment is, mint a karikacsapás. (Úgy értem, folyamatában az esküszegés felé.) Bár az osztály létszáma csak öt főből állt (4–1, három óra után), ám egyszer csak átbillent egyfajta áskálódás felé. Odajött a tanár hozzám, és így szólt:

– Mahfúdz! Nekem nagyon nehéz erről beszélnem, de szeretnélek megkérni valamire, ami fontos lenne valamennyiőnk számára.

– Mondd! – vágtam a szavába, hogy elejét vegyem a további magyarázkodásának.

– Az a helyzet, hogy az a két fiú (itt két katolikus srácról volt szó, akik Ifjúsági Világ Szervezet magyar tagozatának voltak tagjai) válaszút elé állított:

„Mivel Mahfúdznak jobban megy az olvasás és az írás, ami miatt nekünk kisebbségi érzésünk támadt, ezért ildomosnak tartanánk, ha ő nem látogatná az óráidat. Ha pedig ez a helyzet nem változik – indították a kérésüket a zsarolás felé –, akkor mi nem jövünk többet!”

– Én tudom, hogy te megérted! – Mire ide ért, már ki is csúszott a számon:

– Nem! – És kapásból idéztem:

„Ó, ti akik hisztek! Ne fogadjatok barátokul hitetleneket a hívők kizárásával, vajon azt akarjátok, hogy Allahnak hatalma legyen felettetek, veletek szemben.” – Majd folytattam:

– Szerintem nekünk, muszlimoknak kellene a tudást megszerezni, és majd utána bárki másnak! Hidd el, ez a kérés pedig nem arról szól részükről, hanem hogy beszerezzenek egy-két imaszőnyeget és Koránt emlékül! – Ezzel sarkon fordulva ott hagytam kételyei között.

Nem telt el sok idő az ősz elejéből, és láss csodát, összefutottam a városban a két lázadóval, akik így fogadtak:

– Á, Mahfúdz! Asz-szalámu alajkum! Te miért nem jöttél tovább az órákra? – kérdezték kajánul vigyorogva.

– És ti jártok? – kérdeztem vissza rögtön.

– Nem! Á, nem! Nekünk, mondtuk is, nem volt szándékunk a vallásotokat fölvenni, csak kissé elmélyedni az arab nyelvben. Abba is hagytuk! De a minap találkoztunk a volt tanárunkkal, és hívott bennünket a mecsetükbe, mivel nyomtattak oklevelet, amelyben igazolnák, hogy szóban és írásban vizsgát tettünk. (Én akkor nem említettem, hogy az a kérdéses tanár már velem is összefutott, és tájékoztatott:

– Mahfúdz! Te kapásból levizsgáznál iszlám vallásból... legalább te gyere!

Hirtelen e szavak hallatán elszorult a torkom, és csak annyit tudtam mondani:

– Kösz „barátom”, én ebből nem kérek!

– Az imaszőnyegetek megvan még? – kérdeztem szinte magamtól, s nem tőlük:

– Az meg! – felelték kórusban. – Nekem az ágyam fölé van szegelve! – igyekezett társát megelőzni a kisebbik fiú.

Elfordultam, szégyellve magamat, a saját véleményem iga-zolását hallva, majd köszönve távoztam.

Elgondolkodtató, ha valaki nem ismeri a saját vallását, s ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg benne. Mert ebben az esetben saját magát fogja előbb-utóbb a vádlottak padjára ültetni, és lesz a vádlóból vádlott.

Ez nem azt jelenti, hogy utasítsunk el mindent és mindenkit, aki közeledik hozzánk. Hisz nem tudhatjuk, mikor válik az illető muszlimmá, s ebben titkon vagy burkoltan kéri a segítségünket.

De maga a testvérbarátság ennél több.

A Próféta a Hidzsra után, Medinába való érkezésekor fogalmazta meg ezt a szót:

– Testvér! – magán a vallási közösségen belül, mint egység szimbólumát. (A befogadók, az Anszárok ugyanúgy a részesei voltak.)

Ám az iszlám törvénykezés némely esetben elutasítja ezt a formát: pl. öröklésnél...

Ugyanis az öröklésnél már nem fogadja ezt az álláspontot, vagyis még vallási közösségekben együtt élő muszlimok sem örökölhetnek, csak a vérségi elv alapján.

Kivételt képez, ha komoly félnivalótok lenne tőlük. (Illa an Tattaqú min-hum tuqátan.) Allah óva int benneteket magától!

Kivételt képez... adódik helyzet, amikor egy olyan közösségbe kerül valaki, vagy munkahelyre, ahol a kiszolgáltatottság az úr. Ilyenkor lehet, hogy megfogalmazódik az a kérdés:

– Akkor miért nem mentél máshová? Miért nem? – Mert nincs más. Ebben a mai világban alkalmazkodnunk kell a helyi viszonyokhoz, különben elveszítjük munkánkat, s ezáltal értékrendünket. Vannak olyanok, akik azt hangoztatják:

– Na én nem alkudnék meg! – De miért mondják ezt ? Mert a zsebük tele van pénzel, vagy a szemükön hályog van. Az utóbbi, ezzel nem könnyít sem magán, sem pedig a családján, feltéve ha van neki. (Tudok vagy némely esetben talán ismerünk is ilyen úgymond, szélsőséges megnyilatkozásokat. De kérdem én:

– Mi lett ezekből? Hová „fajultak” ezek a mindent elutasító eszmék? – Saját magukat zárták ki mindenből, és ha talán nő is az illető, s hivatkozik arra:

– Én csak taníthatok, vagy az iszlám útján járhatok, mert számomra csak az elfogadható! – Na az ilyen éppen nem azt, vagyis az ellenkezőjét teszi, miáltal kiszolgáltatottá válik másoknak, és magának a sajnálatnak. Ellehet egy darabig, amire azt mondják:

– Adjunk neki... én úgy sajnálom! – De ez a sajnálat hová vezet?

Vagy egy jól felismert szánalomhoz és az ebből fakadó (dühhöz) meg nem értéshez, vagy egy téves következtetéshez:

– Én így is kaphatok!

Lehet korrektül egyezséget kötni, megtartva vele hitünket. Ettől még nem csorbul az erényünk. Allah ugyanis tudja, hogy ezt az állapotot a szükség diktálja. Ide vonatkozik a következő Ája:

(Emlékezzetek arra, amikor Imrám felesége azt mondta:)

Uram! Néked ajánlom föl, ami a méhemben van. Szenteltessék, csupán a te szolgálatodra!

Ezzel fölajánlotta Máriát, Allah akaratából az elkövetkezendő Próféta megszüléséhez.

(Umm Maryam) Mária anyja elvitte gyermekét, Máriát ruhadarabokban becsavarva Banú-l-Káhin ibn Harún-hoz, Mózes testvéréhez, mondva nékik:

– Íme itt van ez a felajánlás, amelyet az Úrnak ajánlottam fel! Ő leánygyermek! – De templomba menstruáló nem léphet be! – Ám én őt vissza nem viszem a házamba! – jelentette ki. A többiek így szólottak:

– Ez a mi imámunk leánya? – Mivel Imrám vezette őket az imájukban, s áldozatuk gazdájáé. Ekkor Zakariás így szólt:

– Adjátok őt ide nekem, hiszen anyai nagynénje velem van! – De azok ellenkeztek:

– Ne szomoríts el bennünket, ő a mi imámunk leánya! – Majd sorsot vetettek azzal a tollal, amellyel a Tórát írják, és Allah akaratából újból Zakariásra esett a választás.

Zakariásról tudni kell, hogy ő is Próféta volt, s nem véletlenül esett rá az Úr választása, sőt még meg is erősítette hitében, hallva mindennapos fohászkodását Hozzá:

„Ajándékozz meg engem temagadtól derék utódokkal!” – Mire Allah elküldte angyalait ígérve: ája.

A jel többféleképpen mutatkozik meg, hisz azon túl, hogy megjövendöli kérésének igaz voltát, annak kiemelt helyzetét, gyermekének prófétaságát is meghatározza. (A Prófétai beszéd szerint a Küldött szavaival élve:

– Ő fogja először igaznak tartani Jézust, s támogatni és követni módszerét!

Bár én kissé túlzottnak tartom a neves tudósok állításait, hisz nem tartom szükségesnek, hogy Allah akaratát még egy emberrel bizonyíttassa.)

[Adós vagyok még egy jel említésével, ez pedig a korai iszlám időben bevezetésre került imairány kijelölése. Sajnos tévesen használjuk (magam is) a Mihráb szót, amely szó szerinti fordításban Szentélyt jelent, amely az egész mecset területét jelenti, nem pedig annak falában kijelölt imairányt. „Qibla” a Prófétai beszédek Gyűjtője al-Walíd ibn Zabadi-al-Málik volt, aki ezt az újítást először bevezette. (Továbbá a Próféta kimondott parancsának ellenére őt a medinai Szentélybe temettette.]

(A Szúra ekképpen tárja föl Mohammed előtt az ott történteket: ája.

Bizonyára fölfigyelhettünk egy akkor szégyenletes számba menő kijelentésre:

3./36. Uram! Bizony leányt hoztam a világra!

(A későbbiek folyamán egy újabb Kinyilatkoztatásnak kellett érkeznie, hogy eloszlassa ezt a tévhitet, miáltal egy fiú többet ér, mint egy leány. [Mohammednek])

Tehát (hogy tovább folytassuk) Máriát Zakariás vette gondjaiba, és meglepve vette tudomásul, ahányszor belép a mecsetbe, ő mindig ott tartózkodik, elhalmozva minden jóval. Kíváncsiságában rá is kérdezett:

– Honnan van neked mindez?

– Allahtól! Allah ellátja azt, akit akar, számadás nélkül. 3./37.

Mária végig érezte, hogy ő egy kiválasztott lesz, hisz az angyalok amikor fölkeresték, tudtára adták:

– Ó, Mária! Allah téged választott ki és tett tisztává. Téged választott minden értelmes teremtmény asszonyai előtt. 3./42.

Hagyatkozz áhítatosan Uradra! Borulj le (Előtte) és hajolj meg azokkal, akik meghajolnak. 3./43.

Allah kifejezte szándékát, hogy nem kell félnie az elkövetkezendőkben semmitől, hisz Ő mindenben segítségére lesz. Kellett is, hisz amikor Gábriel arkangyal fölkereste, s közölte vele, hogy gyermeke fog születni, nagyon megrémült.

(Az ijedségnek abban az időben, igenis nagyon szigorú okai voltak. Hisz ha valaki házasságon kívül teherbe esett, az nemcsak a család szégyenére vált egyrészről, hanem másrészről a megkövezés szörnyű büntetését kellett elszenvednie. Még a mai időkben is szokásként használják némely iszlám országban e büntetési formát. Sőt vannak olyan országok, ahol a feleség, még a házassága után sem viselheti férje nevét, csak kizárólag gyermekei gyakorolhatják ezt a jogot. Azért van mindez, vallják, ha a feleség bármilyen szégyenletes dolgot követne el férjére, s azon belül a családjára nézve, akkor a nő családját hibáztatnák, úgymond: rossz neveltetéséért.)

Mária, amikor terhessége alatt látogatóba ment az unokatestvéréhez, az így fogadta:

– Üdvözlégy, Mária ! Az Úr van teveled. Áldott a te méhednek gyümölcse.

Mi ez, ha nem az elkövetkezendőben eljövő Próféta megjövendölése? Az angyalok Allah akaratából ezt mondták:

– Allah hírül ad néked egy igét, amely Tőle ered, a neve Jézus, a messiás, Mária fia. (al-Masih Isá ibn Maryama.)

Két tévhitet is szeretnék itt eloszlatni, amelyek a keresztény vallásúak között mint ima szerepel. (Azért beszélek itt keresztény vallásúakról, mert bár a Bibliájuk egy, de azon belül azt másképpen értelmezi egy római katolikus, és másképpen egy baptista vagy egy református.

Az utóbbi magát az Urat látja, s magyarázza benne.)

1. Az Üdvözlégy Mária nevű imájukban, Máriát mint Isten szent anyját említik. Pedig ő csak egy teremtmény, ahogyan a szent Koránban kinyilatkoztatott:

– Mária fia! Aki nagy becsben fog állni az e világon és a túlvilágon, s azokhoz fog tartozni, akik közel állnak Allahhoz.

És (Allah) megtanítja néki az Írást, a bölcsességet, a Tórát és az Evangéliumot. 3./48. – s a bölcsőben már beszélni fog az emberekhez, és érett fővel is az igazak közé fog tartozni.

Sajnos a keresztények számára manapság Jézus neve mindössze jeladás az érzelmek kifejezésére. Az ő nevében szeretnek, ugyanúgy, mint ahogyan egykoron az ő nevében gyilkoltak. (Példa rá, hogy a pápa 1999-ben a Szentföldön bocsánatot kért az ott élő népeken elkövetett atrocitásokért, „gyilkosságokért”, amit még a keresztes hadjáratok idején követtek el.)

A formalizálódott kereszténységben az emberek nem fejlődhetnek tovább, ugyanis elfelejtették Isten üzenetének lényegét. A keresztet tényként emelik föl, előtte borulnak le, és csókjaikkal halmozzák el azt. Fétisként tisztelik a keresztet.

2. Jézus már a teremtés előtt is megvolt! – mondják, állítják, s hivatkoznak a Bibliára, ahol föllelhető, hogy ő az Atyával együtt teremtetett.

De kérdem én, mondta-e ő egyszer is, hogy egyenlő lenne az Atyával? (Márpedig ha véle teremtett, akkor minden kétséget kizáróan így van.) Nem!

Egy nagyon frappáns idézetet szeretnék említeni, amit Áli imám így említ:

– Igazi ellenségetek a tudatlanság, saját tudatlanságotok felől.

Jézus azt mondta: ája.

A kérdés most újra el fog hangzani:

Mindezt magától tette Jézus?

Manapság divat, hogy a magukat fölvilágosultaknak nevező emberek magának az Istennek létét olyképpen utasítják el, hogy:

– Hiszem, ha látom! – De ha egy televíziónak a távirányítójával való bekapcsolását hozza föl valaki mint érvet (hisz azt sem látható) bizonyítékként kellene hogy elfogadják. Ha pedig nem hisz a Teremtőben, akkor miért hiszi, vagyis tudja, hogy ha azt a bizonyos gombot most ő vagy ők megnyomják, akkor az természetes, hogy funkcionálni fog? Van olyan kifogásuk is:

– Ha majd kezet fogok vele, akkor elhiszem a létezését! – Vagyis fizikailag szeretné megtapasztalni létét.

De mihelyt egy repülő madár súlyát kérjük, hogy határozza már meg nekünk, akkor egy biztos adatot fog közölni velünk, pedig nem is érintkezett fizikálisan azzal.

Újra megkérdezném akkor, hogy is van ez? A saját ítélőképességében bízik, az Istenben nem?

Jézus, mikor megkérdezte:

– Kik az én segítőim az Allahhoz vezető úton? Az apostolok azt mondták: „Mi vagyunk Allah segítői.”

– Urunk! Hiszünk abban, amit (Kinyilatkoztatás gyanánt) leküldtél és követjük a Küldöttet. Írjál föl minket azok közé, akik tanúsítják (az Igazságot)!

Téves az, hogy Jézus meghalt volna a kereszten, ugyanis a következő Kinyilatkoztatás tagadja ezt.

[Idézni szeretnék egy keresztény felekezet (Jehova Tanúi) magyarázataiból, amely kétségbe vonja azt, hogy a Bibliában leírt, s az ott föllelhető történetek, miszerint Jézust keresztre, nem pedig oszlopra feszítették, tévesek.

Megjegyzem, maga az egész történet nem fedi a valóságot, ahogyan az Evangéliumban megtalálható.

Mózes V. Könyve. 22–23. Ha valakiben halálos ítéletre való bűn van, és megölik, és felakasztatod azt fára:

Ne maradjon éjjel az ő holtteste a fán, hanem temesd el még azon a napon: mert átkozott Isten előtt, aki fán függ...

Apostolok cselekedete. 5 / 30.

A mi atyáinknak Istene feltámasztotta Jézust, kit ti fára függesztve megölétek.

Pál levele a Galátziabeliekhez. 3 / 13.

Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká lévén érettünk: mert meg van írva: Átkozott minden, aki fán függ.

Vagyis nem volt keresztre feszítve, hanem karjai által egy oszlopra fölkötve. A halálát (fulladását) pedig a kulcscsontjának a gégére gyakorolt nyomása okozta.

Ez és az ilyen magyarázatok osztották meg a keresztényeket, s zavarodottságukban elutasították a Koránt mint Allah szavát.]

[Ámbár én szeretném megemlíteni, honnan, s kitől, vagyis melyik néptől származik a keresztre feszítés. A keresztre feszítés szörnyű büntetése Perzsiából eredt, s a rómaiak tőlük vették át mint a büntetés végrehajtási eszközét. Rabszolgákat, gyilkosokat és lázadókat végeztek ki ezzel a módszerrel. A kereszt magasságát a merőleges gerenda (Stipes) határozta meg. Legtöbbnyire három méter volt. Erre került a keresztgerenda, mely két és fél méter volt. (Patibulum) Az áldozat általában ezt cipelte a vesztőhelyre. A keresztet először felállították és a gerendán lévő ülésre (Sedile) felültették az áldozatot, majd megkötözése után kezdték meg a szegezést. A kereszt tetejére az áldozat feje fölé szögezték föl az írást, amely az ítélés indokait tartalmazta. Az áldozat halálát a felfeszítés következtében az izmokban fellépő görcsök (tetanizáció) okozták, miáltal a görcs megakadályozta a vérkeringést, nehézzé téve a rekeszizom működését. Ekkor ugyanis emelkedik a hőmérséklet, nehéz légzés áll be, s így a halál közvetlen okozója a fulladás. A nehéz agónia folytán a szívburok megtelik savóval.]

Jézus olyan Allah előtt, mint Ádám. Porból teremtette őt, majd azt mondta néki: „Legyél!” – és lett.

Gondolom, most sokan fölkapják a fejüket:

– Mi is az, hogy porból teremtette? Sőt úgy, mint Ádámot?

Mielőtt képzeletünk nagyon elkalandozna, a szó azt jelenti, hogy Ádámot és Jézust mag nélkül teremtette. Mindketten emberek, semmi több. Ádámba lelket lehelt, Jézust a szentlélek által teremtette, vagyis nincs apjuk, mivel ők teremtmények.

Egy keresztény küldöttség érkezett Medinába hatvan lovas kíséretében, hogy megvitassák Jézus és a hittel kapcsolatos kérdéseket. Az elosztásuk ekképpen alakult: 14. előkelőség, amely az ügyeiket képviselte, s azon belül három csoport:

1. Egy fejedelem, akit al-Laqib nek hívtak, ő a vélemények és tanácsok ura.

2. asz-Szayyid, ő a tudósuk volt vallások dolgában

3. Abu Aqrita ibn Alqama, aki püspök volt arab létére, mivel felvette a kereszténységet és Bizánc nagyra becsült polgára. Ez az ember könyvekből és leírásokból igen jól ismerte a Prófétát, nem egy esetben megtapasztalhatta tanítási módszereit. A küldöttség úgy időzítette a találkozás idejét és módját, hogy az éppen arra az időre esett, amikor a Küldött éppen a mecsetben végezte imáját. A társaság díszpompában selyemköntösben és sálakkal bevonult a terembe, megvárva, hogy Mohammed azt befejezze, majd ők is belekezdtek volna imádkozásukba, mivel éppen eljött az imaidejük. Titkon arra számítottak, hogy ezt nem teszik számukra lehetővé, s ennek hatására meglesz az első kifogásuk. Ám a Küldött odaszólt embereinek:

– Hagyjátok, engedjétek őket kelet felé imádkozni!

Annak végeztével meg is kezdődek tárgyalásaik és vitáik Jézus felől. A keresztény csoport három álláspontot képviselt ennek tárgyában:

1. Úgy ítélték meg, ő maga az Isten, és Isten fia, s egy a háromság egységében.

2. Arról az állításukról, hogy ő lenne az Isten, így fogalmaztak: Halottakat keltett életre, meggyógyította a születése óta vak embert, a leprást, s nem utolsósorban hírt adott a láthatatlan dolgokról.

3. A három egység kapcsán: Mivel a szóhasználatból kitűnik: tettük, csináltuk, megparancsoltuk, megteremtettük, elrendeltük. Ha ő egyedül lett volna, akkor a megfogalmazás is másképpen érvényesülne Pl.: tettem, csináltam, elrendeltem, s ehhez hasonlóak.

Miután előadták minden kifogásukat a tárggyal kapcsolatban, a Próféta fölkérte őket:

– Vessétek alá magatokat Allah akaratának, s valljátok az iszlám hitet!

– Mi már alávetettük magunkat! – A Próféta tagadta:

– Ti még nem tettétek meg!

– De igen! – jelentették ki.

– Hazudtok mind! Mert az iszlám távol tart benneteket állításaitoktól, hogy Jézusnak apja volt, s ti a keresztet szolgáljátok! – Erre a küldöttség vezető embere hirtelen visszakérdezett:

– És ki az ő apja? – Mohammed nem válaszolt, csendben maradt egy ideig, majd Allah leküldte számára az Imrám nevű Szúrát egészen a nyolcvanadik ájjáig, amely föloldja és tisztázza a közöttük lévő összes problémát. Amikor ismertette velük Allah döntését, a küldöttség vezetője így szólt:

– Ó, Abu-l-Qászim! Hagyj bennünket egy kis ideig gondolkodni a mi ügyünkön s a ti ügyeiteken! – Ezután visszavonultak a tudós tanács urához, melytől megkérdezték:

– Ó, Abddu-l-Maszih (Messiás szolgája), hogyan vélekedsz minderről?

– Bizony ti tudjátok, hogy Mohammed Próféta és Küldött, és az igaz szót hozta el a ti uratokkal kapcsolatban! Azt is tudjátok, hogy egyetlen nép sem káromolhat és átkozhat el prófétákat. Menjetek! Kössetek békét a férfival, és siessetek haza országotokba!

Ezután a küldöttség újra visszatért, így szólott annak vezetője:

– Ó, Abu-l-Qászim! Úgy döntöttünk, nem átkozunk el téged, s hagyunk a te vallásodban, s mi is maradunk a mienkben! Ám küldd el hozzánk azt az embert, akit érdemesnek találsz arra, hogy ítélkezzen közöttünk némely dologban!

– Gyertek vissza hozzám este, s én elküldöm veletek az erőset és megbízhatót!

Amikor Omár ibn al-Khattáb ezt meghallotta, így elmélkedett:

– Sohasem vágytam vezető szerepre, csupán a vágy vezérelt, hogy társa vezetője lehessek. Ám a déli ima befejeztével igencsak nyújtogattam a nyakamat, hogy hátha észrevesz engem. De ő tovább keresgélt, mígnem megállapodva megszólalt:

– Abu Ubayda ibn al-Dzsarrah téged választottalak! Menj, és dönts közöttük igazságosan abban, amiben összekülönböztek!

Nagyon szépen fejezi ki a muszlimok álláspontját: ája.

Ezek után Mohammed 628 májusában levelet küldött al-Mukawakiszhez, a koptok vezetőjéhez. (Ezt a levelet Emil Barthélemy, francia archeológus meg is találta a felső-egyiptomi Ahmim város mellett.) A levél így hangzott:

Mohammedtől, Allah szolgájától és Küldöttétől al-Mukawakisz-hez, a koptok fejéhez. Béke veled, annak, aki követte az útmutatást. A tárgyra térvén:

– Hívlak téged az iszlám hívásával! Légy muszlim és ment leszel, Allah kétszeres fizetséget ad neked! Ha pedig elfordulsz, akkor téged terhel a koptok vétke!

Ezenkívül még levelet küldött a Próféta hat környező terület fejedelmeihez is. Az abesszin uralkodóhoz: Buszra kormányzójához, mint Herakliusz bizánci császár képviselőjéhez: Alexandria kormányzójához már említett: a Dzsaszánida al-Hárith ibn Ábi Szamirhez, és Hawda ibn Álihoz a Banu Hanifa fejéhez, fölszólítva őket az iszlám fölvételére. al-Mukawakisz válaszképpen két rabszolganőt küldött (az egyiket, Mariját, a Próféta el is vette feleségül, a másikat Szirint, az udvari költőjének, Hasssán ibn Tabitnak ajándékozta) és egy fehér öszvért.

És csupán azoknak higgyetek, akik a ti vallásotokat követik...

Ezekben a kinyilatkoztatásokban a zsidók igenis rájöttek, hogy a Korán isteni kinyilatkoztatás. De úgy gondolták, nekik kötelességük ezt titkolni, mivel passzív ellenállásra helyezkedtek ebben a dologban. (Tehát az igazságot kezdték cáfolni a muszlimok előtt is, hogy ők az igazi letéteményesei a Kinyilatkoztatásoknak.) Talán abban reménykedtek, hogy ugyanúgy, mint annak előtte Jézust, Mohammedet is hátráltatni, „késleltetni” szerették volna az igazság hirdetésében. Ezért összebeszélt tizenkét haybari írnok, hogy virradatkor csatlakoznak az iszlám hirdetéséhez, de a nap végeztével pedig azt mondják:

– Megvizsgáltuk írásunkat, és a rabbijainkkal arra az elhatározásra jutottunk, hogy Mohammed nem rendelkezik azokkal a jelekkel, ami az ő prófétaságát támasztaná alá!

Az izraeliták elfeledkeztek arról, hogy a Kinyilatkoztatások nem nekik jött, hanem Mohammednek. Így semmi joguk nem volt kételkedni annak bizonyosságában.

Zavarodottságukban előjöttek olyan képtelen ötletekkel, hogy virradatkor higgyenek abban, ami kinyilatkoztatásként érkezik, de ne higgyenek abban a nap végén. (Vagyis a saját dogmáikat recitáltathassák.)

Mivel az imairány megváltozott, ezzel is szerettek volna befolyást gyakorolni az ingadozókra.

Képmutatóként reggel Mekka felé, este pedig Jeruzsálem irányába imádkoztak, hirdetve, hogy ők jobban tudják azt.

Sajnos, még a mai napokban is kerülnek olyan iratok elő tőlük, amellyel azt bizonyítják, s ezt támasztja alá a következő Ája is: ája.

(Ezzel) hazugságot mondanak Allahhal szemben és ők (ezt) tudják.

Egy nemrégen hazánkban megjelent könyv (A Sión bölcsei) méltán tükrözi ennek az ármánykodásnak eszközeit. Abban ugyanis hirdetve van, hogy a zsidókat nem szabad bíróság elé citálni, ha becsap egy más vallásút, sőt meg is ölhet, mert gólyimnak számít.

A jogi kifejezése ennek: Laysza álay-ná szabilun. Vagyis a kommentátorok bűnnek, véteknek vagy gáncsnak értelmezik, ami miatt nem lehet ellenük eljárni.

Azok, akik egyszer már kinyilvánították a vallás iránti elkötelezettségüket, ám megtagadják azt, és úgy is viselkednek, ezekről vélekedik így az előbbi Ája.

Magáról a versről több elbeszélés is említést tesz. Ismerjük meg ebből az egyiket.

Egy férfi a Kinda törzsből, akinek a neve Imrul-Qaysz ibn Amir volt, vitába bocsátkozott valamilyen földügyletben egy másik emberrel. (Áasramawt-bélivel.) Mivel nem tudtak megegyezni, kénytelenek voltak a Próféta igazságosságában bízva eléje járulni. Az meghallgatva őket, így szólt:

– Esküdj meg! – szólt a zsidó Imrul-Qaysz ibn Amirnak. Mire az Áasramawt-béli fölkiáltott:

– Ó, Prófétám! Az eskü lehetőséget ad neki?

– Igen! – volt a válasz.

– Akkor, a Kába Urára mondom, odalesz a földem!

Ebben a pillanatban Allah leküldte sugallatát, amelyet Mohammed hangosan recitálni kezdett. Allah nem szól majd hozzájuk s nem néz majd reájuk a feltámadás napján, és nem tisztítja meg őket (a tisztátalanságtól). Fájdalmas szenvedés lesz osztályrészük. Amikor befejezte, a zsidó ember így szólt:

– Mi van azzal, mi jár annak, aki elhagyja az esküjét?

– A Paradicsom! – Erre Imrul-Qaysz így szólott:

– Én tanúságot teszek arról, hogy az egészet neki hagyom! – belátva bűnös szándékát.

Voltak emberek, akik le akartak borulni a Próféta előtt, mintegy imádásképpen. De ő ezt határozottan megtiltotta. A Korán ekképpen nyilatkozik ki: ája.

Amikor az utolsó ájját olvastam, kétely merült föl bennem, hogy van-e jogom e könyv megírásához. Nem egyszer és nem is kétszer szándékomban volt, hogy abbahagyom. Ebben szerepe volt a Magyarországon tartózkodó különböző arab vallási vezetők megnyilatkozásainak, hallván mire készülök. Mihelyt bejelentettem, egyből heves ellenállás fogadott, sőt fenyegetésszámba menő kijelentés is elhangzott:

– Te! Te nem tudsz semmit! A magyarokat úgysem érdekli más, csak a pénz! [Szilárd meggyőződésem, hogy amikor a pénzt említette, akkor nem gondolta végig, hogy azoknak az arab diákoknak a volt feleségeiről beszél, akik azért járnak be a mecsetekbe pénzt kérni (átmenetileg), mert a férjük gyereket vagy gyermekeket nemzve itthagyták, s feleségeiket kiszolgáltatva angolosan távoztak.]

– Ha pedig megírod – folytatta tovább –, akkor vagy ellopják tőled, vagy lehetetlen helyzetbe fognak hozni miatta!

(A lehetetlen helyzetet igenis megtapasztaltam, ugyanis volt, hogy Az Éjszakai utazás című 17. Szúra miatt négy hónapig utaztam hétről hétre minden pénteken öt órát vonattal, remélve, talán segítségemre lesz valaki annak magyarázatának megírásában. Jelen pillanatig sem jártam sikerrel. De nem adom föl!!!) 

– Nézd meg! – mondta az egyik imám (vallási vezető). – Én a falnak imádkozom, mert nem jön ide egy magyar sem!

Na ez volt az a pont, ez a kijelentése adott egy újabb lökést miáltal elhatároztam, folytatni fogom tovább. Tíz év tudatlanság és gyötrődés után nem kívánhatom másoknak is, hogy végigjárják, vagy emiatt föladják elhatározásaikat, netalán vallásukat. Talán még egy kis baki is inspirált, ugyanis amikor egy hívő imádkozik Allahhoz, akkor Ő előtte áll és hallgatja fohászát – nem pedig a csupasz fal határozza meg létét vagy hitét.

Engem végtelenül fölháborított a kijelentés, amit nem is hagytam szó nélkül. Mint a Magyar Iszlám Közösség Súrájának tagja, tudomással bírtam arról, hogy a körzetükhöz tizenkét férfi és annál lényegesen több nő tartozik. Ha pedig az okokat nézem, akkor meg kellett volna a mecset vezetőinek vizsgálnia, hogy mi is váltotta ki ennek a nem éppen dicséretes dolognak az okát, s orvosolni azt. (Ha igazándiból megvizsgálnánk a magyarországi helyzetet, akkor ugyancsak hasonlóan siralmas kép fogadna bennünket, mint ezen körzetben.) Tisztában vagyok vele, hogy ezek igen súlyos szavak, de valós igazságon alapszanak!

Allah, mikor egyezséget kötött a Prófétákkal, akkor így figyelmeztette őket: ája.

Omár eljött a Prófétához, és azt mondta neki:

– Egy zsidó testvérem a Qurays törzsből írt nékem egypár részletet a Tórából, akarod-e, hogy előadjam azt neked?

Mivel nem látta a Küldött arckifejezésének megváltozását, Abdullah ibn Thábit figyelmeztette halkan:

– Nem látod talán milyen haragosan vonja össze szemöldökét Allah Küldötte? – Mire Omár így szólt:

– Elégedettséggel fogadom el Allahot Úrként, s az iszlámot vallásként, s Mohammedet Küldöttként! –, melyre a Próféta így reagált:

– Arra mondom, akinek a lelkem a kezében van, ha most közétek kerülne Mózes és követnétek őt, és engem elhagynátok, akkor bizony eltévelyednétek! Ti vagytok az én jó részesedésem a népek között, és én vagyok a ti részesedésetek a Próféták között!

A tudós Abu Yazla jegyezte le Dzsábirtól, aki hallotta a Küldöttől:

– Ne kérdezzetek a Könyv Népét semmiről sem! Hiszen ők képesek vezetni benneteket, hiszen már korábban tévelygésbe kerültek! S így ti vagy igaznak tartanátok a hamisat, vagy meghazudtolnátok az Igazságot! Allahra mondom, ha Mózes most élne közöttetek, az ő számára csak az volna megengedett, hogy engem kövessen.

Mivel Mohammed a leghatalmasabb Imám, ő a közbenjárás birtokosa, övé az úgynevezett áldott hely, rang (Al-maqamu-l-mahmúd).

A Korán sorolja azokat, akikhez Kinyilatkoztatás érkezett.

Megfigyelhettük, hogy e könyvben nemegyszer Allah figyelmeztetése hangzik el, amely abban tetőzik, hogy ha valaki hitetlenül hal meg, attól semmi sem fogadható el váltságdíj gyanánt.

Abu Hurajrától van egy Prófétai beszéd. Ekképpen szólt a Próféta:

– Aki a tudomány kereséséért útra kel, annak Allah könnyűvé teszi az utat a Paradicsomba! És nem gyülekezik tömeg Allah Házainak egyikében sem, hogy Allah Könyvét olvassák és tanulmányozzák anélkül, hogy rájuk ne szállna az isteni glória, és be nem fedné őket az Irgalom, és hogy ne oltalmaznák őket az angyalok, és hogy ne említené őket Allah azok között, akik mellettük (az angyalok) lakoznak.

A 3./20-as Ája magyarázata részletesen ismerteti az igazságnak megfelelően, de hogy mely is volt ez az étek, amit eltiltottak maguktól, ismerjük meg az ő elképzelésük szerint. Használjuk ehhez a Tórát magyarázatként. (Ezt az izraeliták állítják!)

Kivéve azt: – Mi is az a kivétel?

A csíp forgócsontján lévő szökőin. (Mózes. 1. Könyve. 32. kér Hannásé) Arabul Irk an-nasá.

A történet Jákobig nyúlik vissza. Ugyanis, amikor testvére, Ézsau közeledett hozzá, ő igen megijedt. Küldötteket menesztett testvére elé ajándékokkal, és kérte őt, hogy bocsásson meg neki, amiért vétkezett ellene. A találkozás előtti éjszakán fogta mindkét feleségét és tizenegy gyermekét, átköltöztetve a vízen, mindenével ami maradt, hogy biztonságba tudja őket (Jabbók révén).

Jákob pedig egyedül marad, és tusakodik vala ővele egy férfiú, egész hajnal feljöveteléig.

Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének forgócsontját, és kiméne helyéből Jákob csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben...

Ezért nem eszik Izrael fiai a csípő forgócsontjának inahúsát mind e mai napig, mivel, hogy illetve vala Jákob csípője forgócsontjának inahúsa.

Találunk még utalást Mózes 1. Könyve 9./3. amely bebizonyítja, hogy Allah nem tiltotta meg nékik, hogy (maguktól) feltételeket szabjanak étkeik tiltására.

Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül: amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat.

Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek.

A tilalmakat később, és nem ahogyan a zsidók állítják: Allah elrendelésként, bűneink büntetésképpen kellett elszenvednünk. (Majd folytatásképpen ugyanígy lázadoztak, szerintük az egyfajta étek monotonságai miatt. Ezután lettek Egyiptomba küldve, ahol is fogságba kerültek.

Az első Ája egy kíváncsi kérdés nyomán vált ismertté. Abu Dzarr megkérdezte egy alkalommal a Küldöttet:

– Melyik mecset épült föl először?

– A Szent mecset! – volt a válasz. Majd a kérdező újra:

– Majd melyik?

– Az Aksza! (Jeruzsálemben található.) A legtávolabbi mecset!

– Mennyi idő van köztük? – záporozta kérdéseivel.

– Negyven év!

– És utána? – ismételgette kitartóan.

– Majd ahol elér benneteket az ima, ahol imádkoztok! Mert az egész föld egy óriási mecset!

Egy másik Prófétai beszéd így említi: Megkérdezték a Küldöttet:

– Óh, Allah Küldötte! Nem beszélsz nekünk a Házról? Vajon tényleg ez az első Ház, amely a földön építtetett?

– Nem! – válaszolta Mohammed –, de az első, amelybe az áldás elhelyeztetett Ábrahám helyén!

Amikor azt olvassuk: Nyilvánvaló jelek vannak benne: Ábrahám (szent) helye. – Akkor látható dologról beszél, ugyanis még napjainkban is kivehetők Ábrahám saru nélküli lábnyomai, amely a sziklába bevésődve megtalálhatók.

A Prófétai beszéd szerint Allah három dologgal kapcsolatban viseltetik örömmel, és három dologgal haraggal veletek szemben.

Örömmel:

1. Ha Őt szolgáljátok és nem társítotok Mellé senkit.

2. Ha mindannyian Allah kötelékébe kapaszkodtok és nem széledtek szét.

3. Ha hűségesek vagytok azokhoz, akiket Allah az Ő ügyeinek intézésével bízott meg.

Haraggal:

1. Az azt mondják...

2. Az úgy beszélik...

3. És a sok kérdés, s a javak eltékozlása miatt válik haragossá.

A Küldött kijelentette: A Pokol tüzétől csak egy felekezet menekülhet meg – a hetvenhárom közül –, amelyik garantálja saját maga számára a büntetlenséget, a harmóniát és az egyetértést!

Emlékezzetek arra, amikor egymás ellenségei voltatok és egyezséget teremtett szíveitek között, úgy, hogy – kegye révén – testvérek lettetek. És (amikor) tűzszakadék szélén voltatok, és Ő megmentett benneteket attól...

A Prófétai beszéd szerint két arab törzs az aws és a Khazradzs állandóan háborúskodtak egymással a kivonulás előtti időben. (Hidzsra) A Próféta Medinába való érkezése után a megbékélést ajánlotta mindkét fél részére, amit be is tartottak hosszú ideig. De ezt nem nézték az izraeliták jó szemmel, s azon voltak, hogy ezt az állapotot föloldják. Kapóra jött nekik a muszlimok Uhud mezején elszenvedett veresége, s elérkezettnek vélték a lázadás kirobbantását közöttük, gondolván majd ennek hatására átvehetik a hatalmat. Egy alkalommal, a Banú Quray-dzából származó Sath ibn Qaysz fölbérelte hitsorstársát, hogy egy békés összejövetel alkalmával kezdjen az egyik arab törzs, a Khazradzs számára vereséggel végződő csatáról verseket mondani. A terve majdnem sikerült, mert amikor az Aws törzsbeliek meghallották a gúnyolódó verseket (a számukra vesztes Buáti csatáról szólt), az indulatok elszabadultak. Csak a Próféta jelenléte mentette meg a helyzetet, hogy ne törjön ki újra az ellenségeskedés.

(Azok, akik felületesen olvassák a Koránt, mind azt állítják, hogy ez a könyv szinte hemzseg a büntetéstől. Úgy gondolják, hogy Allah csak az örökös fenyegetés ígéreteivel tudja kordába tartani a muszlimokat. Meg kell jegyeznem, téves ez a szemlélet, ugyanis Ő kér bennünket. Máshol irányít, mutatva az utat, nehogy az e világi élet elterelje a figyelmünket, s megfeledkezzünk kötelességeinkről. Az összetartásról, az ellenségeskedés megszüntetéséről beszél, hisz csak így alakítható ki egy egészséges társadalom és azon belül a szeretet. Mindemellett elvárja, hogy a közösség fölhívjon a jóra, s ha kell, parancsolja meg azt, ami helyénvaló, és utasítsa el a rosszat.)

Amikor azt olvassuk: Akadnak közöttük hívők, sokan bizonyára fölteszik magukban a kérdést: – Hogy lehet valaki más vallású, s egyben muszlim is? – Mit is takar ez a mondat? A Koránban már volt utalás arra, hogy leborulnak a leborulókkal – vagyis attól, hogy nem tagadták meg származásukat, zsidó mivoltukat, még nyugodtan muszlimokká válhattak. Nem különböznek a többi embertől, nem provokálnak, hanem nemes egyszerűséggel az igaz útra tértek. A Korán-magyarázók ezt azzal hozzák összefüggésbe, hogy többen a Könyv Népéből származó papok, mint pl. Abdullah ibn Szalám, Aszad ibn Ubayd és Tazlaba ibn Suzba alávetették magukat a Próféta fölhívásának, s követték őt. Tehát rájuk nem vonatkozik a korholás, sem pedig az elmarasztalás.

Utalás van itt a Haybar napjára, ahol muszlim sereg Allah segítségével győzelmet aratott a zsidó törzseken. (Banu Qaynuqa, a Banú-n-Nadír és a Banú Quraydza harcosain.)

Itt elhangzott egy szó: „Kötése” amely abból áll, hogy a Medinában élő zsidók és keresztények választhattak, vagy fölveszik az iszlám vallást, miután az állandó ármánykodásukra és viszályszításukra fény derült, vagy fizetnek. Ennek a hivatalos neve Dzsizya. Egyfajta védelmi pénzként is lehet értelmezni, durván megfogalmazva. Ámbár választhatták a harcot is.

Maga a védelem azt jelentette, hogy tilos volt őket arra kötelezni, hogy a harcokban, a portyákban részt vegyenek. Tilos volt zaklatni a vallásuk gyakorlásában, és nem utolsósorban, egyfajta biztonságot élvezhettek, ugyanis védte őket a „Kötés” szerződése.

(Ismeretes még a Dzimma szó, vagy más néven Dzimmiy, amely olyan nem muszlim jelölésére szolgál, aki valamilyen szerződés, fejadó ellenében majdan muszlim területen szabadon élhetett, s kereskedhetett.)

A Próféta ezzel a sugallattal kapcsolatban (Abu Hurayra Prófétai beszéde szerint) ezt mondotta:

– Egy csoport – hetvenezer fő – az én közösségemből, számonkérés nélkül be fog lépni a Paradicsomba! – Omár megkérdezte:

– Kértél többet is?

– Igen! – mondta –, minden egyes férfi után adott nekem még hetvenezer főt! – Mire az elégedetlen újra megszólalt:

– Kértél többet is?

– Igen! Kértem többet is, de nem adott!

Egy másik Prófétai beszéd szerint (Ibn Abbász) a Küldött így szólt:

– Nemzetek elém vezettettek. S láttam a Prófétát s vele nagy csoport ember volt, s vele egy újabb Prófétát, kivel egy vagy két férfi volt csak. Majd azt egy újabb Próféta követte, akivel nem volt senki. Ekkor hatalmas feketeség emelkedett fel előttem, s arra gondoltam, hogy ez az én közösségem, de az mondatott nékem:

– Ez Mózes, s az ő népe! Ám tekints a horizontra! – szólt a hang, ahol egy hatalmas feketeséget láttam. Aztán felhívás érkezett:

– Nézz a másik horizontra! – ahol ismét az előbbi látvány tárult elém. – Ez a te közösséged, s velük hetvenezer olyan ember, akik beléphetnek a Paradicsomba számonkérés nélkül!

Amikor a társak hallották a Próféta szavait, visszavonulása után egymást kérdezgetve, bizonygatva így szóltak:

– Talán azok, akik már az iszlámban születtek, s nem társítottak, ők lesznek a hetvenezer fős csoport! – Míg mások:

– Szerintünk a Küldött társai, akik véle végezték el a Hidzsrát! – A találgatások zajára kijött Mohammed, s így szólt:

– Talán elégedettek volnátok azzal, ha ti lehetnétek a Paradicsom Népének egynegyede? Melyre mindenki Allahu Akbárt mondott. – Majd folytatta:

– Vagy ha a fele volnátok? – A hatás megismétlődött. Ezután megerősítésként:

– Ti vagytok a Paradicsom Népének a kétharmada!

Ha találkoznak veletek, azt mondják: „Mi hiszünk.” Ám ha ismét egyedül maradnak, harapdálják ujjaikat haragjukban miattatok.

A híres arab közmondás, nem véletlenül vallja azt:

– Az ellenségedtől csak egyszer félj, de a barátodtól ezerszer.

A sugallat amiatt jött le, hogy Omár ibn al-Khattábhoz odament egy ember, megkérve, nem-e venné maga mellé barátját írnoknak. [Az esetről tudni kell, hogy az, illető az Ahlu-dz-dzimma csoporthoz tartozott (a védelmet élvezők népe), miáltal lépéselőnybe kerülhetne muszlim írnokokkal szemben. Arról nem is beszélve, hogy az így megszerzett információkat könnyedén kihasználhatná, terjeszthetné széltében-hosszában.] A kérelem elutasításra volt ítélve, hisz az Ája világosan behatárolja annak módjait.

Többször megesik, hogy olyanvalakivel barátkozunk, aki mást sem tesz, csak állandóan macerál bennünket. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy miért, de másnak a felét se engednénk meg, amit ők elkövetnek ellenünk. Sőt még azon felül is képesek vagyunk újra és újra megbocsátani nekik. Mintha szükségét éreznénk annak, hogy azt a valakit meg tudjuk győzni a magunk igazáról. Mint ahogyan a példa is mutatja, az a valaki ez idő alatt jót nevet rajtunk, és még dicsekszik is vele:

– Ezt már megint jól behúztam a csőbe!

Talán láttunk már mással megesni ilyet, lehetséges, hogy próbálkoztunk már mi magunk is:

– Nem látod, hogy csak ugrat? – mindhiába bizonygatva.

Az biztos, ha ilyen illetőhöz mennénk oda, teszem azt azzal a jó hírrel: – Képzeld barátom, ösztöndíjat nyertem külföldön –, talán megütné a guta irigységében.

Ha pedig azzal keresnénk föl: – Tegnap nagyon megjártam! – Talán ki sem kell mondanom mi lenne rá a válasza.

Ez a kinyilatkoztatás egy újabb háború elkezdődésének, az uhudi csatának előestéjére utal, amely a Sawwal hónap, Hidzsra harmadik évében 625. márciusban történt. A fő szervezője a Qurays részéről Abu Szufyán volt. Az anyagiakat a badri portyából megmaradt haszon, és annak csatájában elesettek hozzátartozóinak anyagi segítsége képezte. Nagy segítség volt még számukra a zsidó törzsek hozzájárulása, mind anyagilag, mind emberileg. A szándék részükről egyértelműen hangzott: – A Próféta megölése, s a muszlimok végleges kiirtása.

A Próféta a pénteki imát még Medinában végezte el, majd szombaton reggel, amikor a második rakáából felállt, így fohászkodott Urához:

– Ó, Uram! Átkozd el Szuhayl ibn Amrt, átkozd el Umayyat és átkozd el al-Hárit ibn Hishámot! – Melyre Allah leküldte sugallatát: ája.

Vagyis: – Te nem vezetheted azt, akit szeretnél, te nem dönthetsz semmiben, csak amire Allahtól parancsot kaptál velük kapcsolatban.

Az intés után Mohammed megkérdezte társait:

– Kivonuljunk, vagy bevárjuk Medinában az ellenséget?

Akik Badrnál mellette harcoltak, azok a kivonulás mellett szálltak síkra, míg mások, köztük Abdullah ibn Ubay:

– Várjuk be itt őket! – foglaltak állást.

Amikor később a Próféta páncélját fölvéve házából kilépett, az emberek többsége megbánást mutatott, gondolván: – Talán mi kényszerítettük a Küldöttet! –, de ő megnyugtatta az embereket:

– Nem illik egyetlen Prófétának sem, hogy visszaforduljon akkor, amikor már a közössége érdekében hadi ruházatot visel!

Ezzel elindult a muszlim sereg, hogy felvegye a harci állás helyét. De közvetlen az indulás után egy csoport (háromszáz fő) Abdullah ibn Ubay vezetésével visszafordult, megjátszva a sértődöttet, arra hivatkozva, hogy nem hallgattak rájuk, és nem maradtak Medinában. Amikor megérkeztek az Uhudnál lévő átjáró völgy széléhez, kiadta a parancsot:

– Ötven nyilas maradjon itt Abdullah ibn Dzsubayr vezetésével, hogy védjenek bennünket a lovasságtól, s ne jöhessenek felénk a ti irányotokból! Maradjatok a helyeteken, akár a mi sikerünket látjátok, akár az ellenségét! A zászlót Mutlab ibn Umár kapta meg.

Közben a quraysiták is megindultak. Háromezer ember, benne száz lovas harci paripákkal. A jobbszárnyukat (ahol a lovasság tartózkodott) al-Khálid ibn al-Walíd, míg a balszárnyukat Ikrima ibn Abi Dzsahl vezette. A zászlójukat Banú Abú-Dzárr vitte.

Mindkét seregnél pattanásig feszült volt a hangulat, melyre a következő Ája így emlékezik:

3./122. (Emlékezz arra, ó, Próféta), amikor mindkét csapat azt forgatta az eszében, hogy csüggedten abbahagyja (a harcot), holott Allah a gyámolítójuk volt. Bizony a hívőknek mindig Allahra kell hagyatkozniok!!

(Ez a kinyilatkoztatás al-Bukhárij jegyzete szerint, Banu Hárita és a Banu Szalama törzs miatt jött le.)

3./123. Bizony Badrnál is megsegített benneteket Allah, amikor (ugyancsak) nyomorúságosak voltatok. Féljétek Allahot, talán (majd) hálásak lesztek neki.

A badri csatánál is ugyanúgy, mint most, nem volt rózsás a helyzet. Ekkor Isten kinyilatkoztatta, hogy háromezer angyallal fogja a muszlim sereget megsegíteni, amely győzelemmel végződött.

3./125. Ha állhatosak vagytok, jöjjenek ők akár nyomban ellenetek, a ti Uratok akkor is megsegít benneteket ötezer angyallal, akik elsöprő rohammal zúdulnak az ellenségre.

(Az angyalok jele a fehér turbán volt, mely kibontva a hátukon lógott. A paripájukon pedig vörös gyapjújel volt. Idézet: Abu Hurayra.)

Ezekre a kinyilatkoztatásokra talán most volt a legnagyobb szükség, ugyanis mint látni fogjuk, magában a harc hevében kifáradt emberek már azt fontolgatták, hogy abbahagyják az egészet (csatát).

Eleinte a muszlimok a számbeli túlsúly ellenére kerültek fölénybe, de amikor az ellenség táborába értek, rávetették magukat a prédára, s ezzel megbomlott a csatasor. Az íjászok akiknek parancsuk volt, hogy maradjanak a helyükön (50 fő) Abdullah ibn Dzsubayr parancsnoksága alatt, ugyanis nekik kellett volna az ellenséges lovasságot sakkban tartani. De attól való félelmükben, hogy nekik nem marad a zsákmány javából, elhagyták az emelkedőt. Ekkor a mekkai lovasság vezetője, az akkor még pogány Khalid ibn al-Walíd, támadást intézett a felbomló íjászok ellen. S azok szétszórása után a muszlim sereg hátába került, és kétfelé választotta őket. A nők, akik idáig férjeik mellett harcoltak, késeikkel a sebesült társítókat öldösve, most így kiabáltak:

– A zsákmány, a zsákmány! – És szoknyáikat fölemelve, hogy kilátszott a bokájuk s a lábszáruk, igyekeztek a hegyre minél magasabbra fölmászni.

Allah büntetve a muszlimokat szófogadatlanságukért (hiszen az íjászok miatt halt meg hetven ember), szinte előrevetíti annak képeit:

A Küldött a következő ájjának magyarázatára azt mondta:

– A Paradicsom a kardok árnyékában van! Ne vágyjatok hát az ellenséggel való találkozásra. Inkább éljetek jólétben, de ha eljő a harc ideje, akkor küzdjetek keményen!

Harc közben a Próféta arcát ért ütéstől a földre rogyott. Kitört a jobb alsó szemfoga, és felhasadt szájából vér csorgott. (A Küldöttet Utba ibn abí Waqqal sebesítette meg.) Akik ezt látták, azt kezdték híresztelni, hogy meghalt. Erre megindult a sereg fölfelé az Uhud hegyére.

(Al-Bukhárij, a Prófétaság bizonyítékai c. könyvében „Dalá-latu-n-nubuwwa” igazi küzdeni akarás jelképeként említi az ott folyó hősies kitartást.

Amikor egy muhadzsirun férfi elment egy anszár mellett, aki vérbe fagyva fetrengett a földön, hozzá így szólt:

– Ó, te ember! Nem tudod, hogy a Küldött megöletett?

– Ha Mohammed tényleg megöletett, ő akkor is teljesítette a kötelességét! Ti pedig, ha másért nem, akkor harcoljatok a vallásotokért!)

Allah az elkeseredett emberek felé bizonyításképpen így szólt: ája.

Allah az emberek felé nagyon nyomatékosan tudatta, hogy a Próféta csak egy Küldött, egy egyszerű ember és semmi más. Az életét Ő adta, és akkor veszi vissza, amikor csak akarja.

Mohammed haláláról Ibn Iszhák így emlékezik: Miután meghalt Allah Küldötte, Omár ibn Khattáb felállt, és azt mondta:

– Egyes képmutatók úgy vélekednek, hogy Allah Küldötte meghalt! Allah Küldötte azonban nem halt meg, hanem Urához ment, miképpen elment Muszá ibn Imrán, aki negyven napig távol volt népétől (Mózes), majd visszatért hozzájuk, miután azt mondták, hogy már meghalt. Allahra! Vissza fog térni! – közölte.

– És bizony le fogja vágni azoknak a kezét és lábát, akik úgy vélekednek, hogy Allah Küldötte meghalt! Hogy szavait alátámassza, ő is megerősítette:

– Sahristáni: Megölöm ezzel a kardommal! – Közben Abu Bakrnak, aki éppen a mecset felé vette útját, a fülébe jutott a hír, hogy Umár az emberekhez intézi kételkedő szavait. De ő ügyet sem vetve rá bement leánya, Áisa házába a Prófétához. A Küldött a ház egyik sarkában feküdt letakarva. (Jemeni köntös volt rajta.) Abu Bakr fölemelte a takarót, megcsókolta, majd azt mondta:

– Apám vagy te és az anyám! Íme, megízlelheted a halált, amit előírt neked Allah! Többé nem fog már téged (semmiféle) halál utolérni. – Aztán visszahajtotta a köpenyt, és kiment, miközben Umár még mindig az emberekhez beszélt továbbra is. Majd hozzá lépve így szólt:

– Csak lassan, Omár, hallgass!

Ő azonban mindezek ellenére csak nem akart elhallgatni. Amikor Abu Bakr látta, hogy képtelen beléfojtani a szót, odafordulva az emberekhez beszélni kezdett hozzájuk:

(Azok pedig, mikor meghallották a szavát, közelebb mentek és otthagyták Omárt.)

– Emberek! – szólt. – Aki Mohammedet szolgálta, az rosszul tette, bizony ő meghalt. Ám aki Allahot szolgálta, az helyesen tette! Allah bizony él és nem halt meg! – Aztán recitálta a 3. 144-es ájját. (Abu Hurayra, aki ugyancsak a Prófétai beszéd közlője volt, a következő mondattal fejezi be visszaemlékezését:

– Allahra esküszöm, az embereknek mintha nem lett volna tudomásuk arról, hogy kinyilatkoztatott ez a vers, mindaddig, amíg Abu Bakr nem recitálta aznap.)

Szinte megdöbbentő, ami akkor történt. Az, aki még életében azt tanította, hogy csak Allahot szolgálják, azok egy pillanat alatt majdnem hitetlenné váltak.

Amikor a Próféta magához tért kábultságából, látva az embereket menekülni, elkezdte visszahívni őket:

– Ide hozzám, Allah szolgálói! – Közben nem maradt mellette csak két ember; Szalha ibn Abí Ubayd, akinek bénán lógott a karja, és Szadzsd ibn Abí Waqqaz. Ez utóbbinak adta át a Küldött tegezét, s felszólította:

– Apámra és az anyámra mondom, lőj! (Mutamar ibn Szuley-mán Prófétai beszéde alapján.)

(Bár Imám Ahmed Ibn Maszúdra hivatkozva kilenc emberről tudósít. Hét anszárról és két quraysitáról. Ő hallotta, amikor a Próféta így szólt:

– Allah legyen könyörületes azzal, aki elfordítja tőlünk őket!)

Abu Szufyán, a quraysiták vezetője, amikor meglátta a muszlimokat menekülni, kiabálni kezdett a hegyre fölkapaszkodó társainak:

– Hol van Mohammed? – Majd:

– A nép között van-e Ibnu-l-Khattáb? Közöttük van-e Ibn Abí Quhafa? – A társai válaszoltak:

– Ezek megölettek! Hiszen ha élnének, akkor válaszolnának.

Ekkor Omár, aki nem tudott uralkodni magán, egyszer csak megszólalt:

– Hazudsz, Allah ellensége! Allah még tartogat olyat a számodra, ami szomorúságot okoz neked. – Szufyán szólt:

– Hubalt magasztalom! (Saját bálványistenét.)

Erre a Küldött odaszólt társainak:

– Feleljetek neki!

– Mit? – kérdezték.

– Mondjátok! Allah Hatalmasabb és Fennköltebb. – Szufyán folytatta:

– Nekünk van al-Uzza, de nektek nincs! – Mire Mohammed újra biztatni kezdte társait:

– Feleljetek neki! Mondjátok, nekünk van védő Urunk, de nektek nincs. – A felbőszült vezér így válaszolt:

– A háború forgandó szerencsével jár! Egy nap Badr napjáért! Megcsonkítottakat fogtok találni, bár erre én nem adtam parancsot, és nem is tiltottam, és nem is akartam, és nem is elleneztem. Ez nem bánt engem, de nem is tölt el örömmel. (Utalt itt Hamzára, a Próféta nagybátyjára.)

3./153. Allah akkor bánattal tetézett bánattal jutalmazott meg benneteket, hogy ne bánkódjanak azért, ami kicsúszott a kezetek közül, s ami ért benneteket. Allahnak tudomása van arról, amit tesztek.

Bánat és jutalom hangzik el. Bánat, amiért nem engedelmeskedtek a Prófétának (tehát ők okoztak először bánatot), bánat érte őket a nagy vérveszteségért s a zsákmány elvesztéséért. A jutalom pedig, hogy Mohammed életben maradt.

Magára a harc kegyetlenségére utal az is, hogy a mekkai társítókkal a harcokban részt vevők egy nőtagja, Hind fölbérelt egy rabszolgát, hogy ölje meg Hamzát, s akkor elnyeri szabadságát. (A rabszolga neve Wahshi= Vadas volt.) Miután az megtette, a felbujtó nő (Hind) fölvágta a halott mellét, és a kitépett májat enni próbálta. (De Allah nem engedte, hogy tervét siker koronázza.) Így vett elégtételt apja és férje halála miatt.

Nézzük meg, mit is takar ez az álom gyanánt. (Nagyon szép az a Prófétai beszéd, amely megemlíti a Küldött szavait, miszerint az álom a harcban Allahtól van, ám az ima alatt az Ördögtől.) A Korán-magyarázat (Tafszir) szerint, Uhud napján azok, akik biztosak voltak, szilárd meggyőződéssel vallották, hogy Allah meg fogja segíteni a Prófétát s népét, azokra Allah álmot bocsátott le biztonságképpen. De nem úgy azokra, akik saját magukkal voltak elfoglalva, lelküket a rettegés és a félelem töltötte ki.

Ugyanerre a cselekedetre jött egy Ája:

Ha tudnánk, harcolnánk, bizony követnénk benneteket.

Azon a napon közelebb voltak ők a hitetlenséghez, mint a hithez.

Milyen megalázóan cselekedett Abdullah ibn Ubay, amikor visszatért Medinába, kényszerhelyzetbe hozva ezzel a muszlimokat. Hogyan feledkezhetett meg arról:

– Bizony a jótett jutalmából való az, ami a jótett után van. S a rossztett jutalma az a rossz, ami a rossz után következik.

A harcok után pedig azzal érvelt: „Mi részünk van nekünk (ebből) a dologból.” – Ugyanis ők nem vettek részt, és nem is hajlandóak részt vállalni annak bánatában. „Ha lett volna valami részünk (ebből) a dologból, akkor (egyeseket közülünk) nem öltek volna itt meg.

Mondd! Ha házaitokban maradtatok volna, azok, akiknek a halála elrendeltetett, bizony akkor is kivonultak volna azokra a helyekre, ahol most holtan fekszenek…”

Kell ennél nagyszerűbb magyarázat?

3./154. Az Isten megvizsgálja azt, amit a kebletekben van, és próbára teszi azt, ami a szívetekben rejlik. Allahnak tudomása van szívetek legtitkosabb gondolatairól is.

Allah a társítók (Szufyán) szívébe rettegést bocsátott, mire azok abbahagyták a támadásaikat, és ahelyett, hogy bevonultak volna Medinába, egyszerűen elvonultak ki a sivatagba. Majd, amikor már háromnapi járóföldre voltak Medinától, eszméltek rá, hogy baklövést követtek el. Vissza akartak fordulni, de Allah újra rettegést bocsátott a hitetlenek szívébe, amely hatására Mekka felé vették irányukat. (A mekkai sereg körülbelül 70 embert veszített és ugyanannyi sebesültje is volt.)

A csata után lévő napon a Próféta híveivel majd nyolcmérföldnyire Medinától, a Hamrá-al-Ásodnál letáborozott, s ott 500 tüzet gyújtatott. Három napig maradtak, jelképezve ezzel, hogy ők vették üldözőbe a mekkai sereget, Abu Szufyánt.

Az uhudi csata után a medinai zsidók elkezdték csúfolni a muszlimokat. Ebben külön jeleskedett egy taiyi törzsből származó, anyja révén zsidó Banú-n-Nadír, aki vezető személyiség lett. Ő úgy gondolta, a gúnyversei célpontja lehet mindenki büntetés nélkül, még a Próféta is. Nem sokkal később ezután öt vállalkozó szellemű muszlim büntetés áldozata lett.

Ennek a kinyilatkoztatásnak többfajta magyarázatát ismerteti meg velünk Wáhidi, muszlim Korán-magyarázó.

1. A badri csata alkalmával ejtett zsákmányból eltűnt egy vörös bársonyköntös, s egy képmutató azt állította, hogy a Próféta vitte el.

2. Az uhudi csatában az íjászok érveltek volna így, mi-után elhagyták a helyüket, és a zsákmányra vetették magukat, úgymond aki kapja marja alapon. Félve attól, hogy nem lesz zsákmányosztás.

Egy portya alkalmával a Próféta kémeket küldött volna előre, közben azonban zsákmányra tettek szert, s úgy osztották volna szét, hogy a kémek nem kaptak abból semmit.

Számos Korán-magyarázó különféleképpen értelmezi ezt. Többek között; Ibn Maszúd, Náfi, Ibn Ámir, Hamza, Kiszáiy, és Yákub. De úgy gondolom, hogy a teljes bizonyosság Imám Ahmed és Abú Dawúd jegyzeteiben olvashatóak. Nézzük sorrendben őket.

1. Egy alkalommal az al-Azd törzsből egy embert, akit Ibn al-Lutbiyyának hívtak, az adományok felosztásával bíztak meg. Ez a férfi munkája alkalmával így szólt:

– Ez a tietek, ez pedig ajándékba adatott nekem!

Meghallva ezt a Próféta, felállt a Mimbáron, s így szólt igehirdetése alkalmával:

– Mi a megítélése annak az összegyűjtőnek, akit elküldtünk egy feladatra, és azt mondja: ez a tietek, s ez pedig az enyém? Vajon ez az illető nem ült-e az apja vagy az anyja házában és figyelte, hogy kap-e vagy sem? Arra mondom, akinek a lelkem a kezében van, senki nem vihet el abból úgy, hogy a feltámadás napján ne hozná azt elő, úgy, hogy a torkából akár egy teve, vagy egy bőrből tehén hangja ne szólna.

2. Ha a Próféta zsákmányt ejtett, akkor megparancsolta Bilálnak, hogy szólítsa az embereket a zsákmány felosztásához. Miután kivették belőle a neki járó ötödöt, a megmaradt részt illendő módon szétosztották. Ám egy napon jött egy férfi, kezében egy szőrből fonott kantárt tartva, s így szólt:

– Ó, Allah Küldötte, ez abból való, amit zsákmányoltunk! – Mohammed felelt:

– Hallottad, amikor Bilál mindenkit háromszor hívott a zsákmány felosztására?

– Igen! – volt a válasz.

– Akkor mi akadályozott meg benne, hogy odajöjj? – Mire a férfi mentegetőzni kezdett. Ám a Küldött nem fogadva el magyarázkodását, így szólt hozzá:

– Te majd a feltámadás napján előhozod magaddal azt – s ezzel rámutatott a bűnös szerzeményre –, ám nem fogadtatik el tőled magyarázkodásod!

Mondhatnám, nagyon ritka az, mikor a Koránban fölhangzik magukról a muszlimokról az a nagyon kemény állítás, hogy képmutatók. Ideáig csak a hitetlenekről szólt ez a Kinyilatkoztatás. Nézzük csak, miért is hangzott el mindez.

Mondhatnám ez a felhívás egy (lét) elvetését, s annak tagadását mutatja be. A medinai csak formálisan muszlim „ellenzéket” jelöli ezzel a szóval. Ők azok, akik színlelt muszlimok, akik törzsi, társadalmi alapon akarták megoldani a problémákat. Egy rendkívül találó Hadít úgy mutatja be őket, mint a két nyáj között ténfergő bikát.

Számomra egyértelmű, hogy ez az Ája Abdullah ibn Ubayra méltóan ráillik, mivel ő volt az, aki cserbenhagyta a muszlim csapatot Uhudnál.

A következőkben szó van arról, hogy azok a muszlimok, akik a hit útján (hitért) vesztették életüket, azok azonnal üdvözülnek, nem pedig (a feltámadás után) az utolsó ítélet kihirdetésekor.

A Próféta halála után hárman elindultak, hogy meglátogassák az özvegyet, Áisát. (Ibn Omár, Ubayd ibn Umayr és Ibn Mardawayhi.) Amikor bementek hozzá, ő a fátyolon keresztül megkérdezte:

– Ó, Ubayd, mi akadályoz meg téged abban, hogy meglátogass engem?

– A Küldött szava! – felelte.

– Látogass időnként, s az szeretetben fog megnövelni!

Ekkor Ibn Omár megkérdezte:

– Add hírül nékünk, mi volt a legcsodálatosabb, amit a Prófétától láttál? – Mire az özvegy sírni kezdett. Ám kis idő múlva, amikor megnyugodott így szólt:

– Eljött hozzám egy éjszaka, s amikor a bőröm a bőrét érintette, így szólt:

„– Hagyj engem, hogy a Magasztos Uramat szolgálhassam!

– Allahra mondom, én bizony szeretném a közelségedet, ám azt is szeretném, ha az Urat szolgálnád! – Ő fölkelt, a vizes tömlőhöz lépett és bemosakodott imához. Majd fohászkodása közben egyszer csak sírni kezdett, úgy, hogy a szakálla teljesen átnedvesedett. Majd kis idő múlva lefeküdt, és ott folytatta tovább addig, amíg Bilál nem hívott a reggeli imára. Az, amikor meglátta Mohammed arcán a könnyeket, így szólt:

– Ó, Allah Küldötte! Miért sírsz? Hisz Allah megbocsátotta minden korábbi és az azt elkövetkezendő bűnödet.

– Ó, te (szerencsétlen) ember! Mi akadályozott volna meg abban, hogy ne sírjak, hisz Allah most bocsátotta le nékem sugallatát.

Bizony az egek és a föld megteremtésében, s az éjszaka és a nappal forgandóságában jelek vannak az ésszel rendelkezők számára. 3./190. – Majd hozzátette:

– Jaj azoknak az embereknek, akik ezt recitálják ám nem gondolkodnak el rajta!”

– Mi a rajtuk való gondolkodás végső mértéke? – kérdezte egyik társunk.

– Ha az ember ezeket fel is fogja, és meg is érti!

A későbbiekben megígéri nékik Allah;

(Ez az Ája is bizonyítja, s tagadja azt a téves felfogást, miszerint a nők nem volnának egyenlőek, azaz egyenrangúak a férfiakkal.)

Ugyanakkor a kinyilatkoztatás így folytatódik:

A következő Ája egy igazi magyarázatot ad azoknak az embereknek, akik kétségek között élnek, s vannak azzal kapcsolatban, hogy magát az igazi vallást beszűkítik egyfajta bizonyos kereten belül, kisajátítva azt nézeteik szerint.

Előre szeretném fölhívni a figyelmet, hogy ez nem azoknak és nem is azokról szól, akik a mai időkben is használatos Tóra, vagy a Szent Biblia imakönyvet használják, megesküdve annak minden betűjére. (Csak hogy egy példát említsek: János jelenések 22./21. A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájan tiveletek. – mondattal fejeződik be a keresztény imakönyve. Valószínűleg elfelejtették azt, hogy az Úr maga Allah, Jézus pedig az Ő teremtménye.)

Lehetséges, hogy most sokan azt gondolják, miután újraolvasták az előbbi ájját:

– Én is az Írás birtokosai közzé tartozom, hisz ebben a pár sorban egyértelműen kinyilatkoztatott nekem mint kereszténynek, de mégsem értem, akkor hol van hát az a bizonyos hiba, amit én elkövetek tiszerintetek, muszlimok?

Tudni kell, Allah a Könyv Népének egy csoportjáról ad hírt, miszerint van közöttük olyan, aki igaz hittel hisz Benne, s abban, amit lebocsátott Mohammednek, azzal együtt, hogy a korábbi Könyvekben is hisznek. De ne tévesszen meg senkit, ugyanis itt nem arról van szó, hogy bárki is kijelentheti:

– Én hiszek a Koránban is, de úgy, ha amellé hozzáveszem a Tórát vagy az Evangéliumot.

Nem! Csak az a mérvadó, vagyis azt fogadhatja el minden hívő igazságként, ami a Koránban leíratott. (Az abban föllelhető Tóra vagy bibliai példák hitelesek. Bár, ha magában a korábbi Könyvekben, mint példamagyarázat helyes és megfogandó, akkor azt nem kell elhinnünk, de megszívlelendőként idézhetőek.) Annak minden egyes szava Allah sugallata, beleértve szertartásainkat, viselkedési normáinkat is. Bizonyos, hogy vannak zsidók és keresztények, akik között megtalálhatóak az itt említettek.

[A Prófétai beszédben olvashatjuk, hogy amikor az etióp négus meghalt, a Próféta megsiratta, s kérte társait, hogy imádkozzanak érte:

– Kérjétek Allah bocsánatát testvéretek számára! – Erre néhány ember így szólt:

– Azt parancsolja nekünk, hogy egy hitetlen alak érdekében, aki Etiópia földjén halt meg, imádkozzunk? (Allah erre föl küldte le a 199-es ájját magyarázatként, miszerint ők azok, akik azelőtt keresztények voltak, s követték Mohammedet, felismerve az iszlám tanításaiban Allah Mindenhatóságát.]

Ekkor a Küldött kiment, s négyszer Allahu Akbárt mondott, mint amikor halottasmenet halad el az úton.