Ugrás a magyarázathoz

Mielőtt belekezdenék a Szúra magyarázatába, előre szeretném bocsátani, hogy ahhoz hasonló nehézségekkel, mint ami e fejezet megírásakor ért, még életemben nem találkoztam. Nemcsak az a másfél évnyi kínlódás – amely különösen megviselt, az állandó visszautasítások sorozata miatt (a fordítási segítségre fölkértek), hivatkozva:

– Te! Azok a Prófétai beszédek (utaltak itt Al Imám al-Hafez Ahmed ibn Ali ibn Hadzsar al-Ászqaleni, Fath albárii c. könyvében találhatókra), nem a legjobbak, vagyis nem szahihok! (erősek) – Más esetben:

– Ne haragudj, én nem merek neked segíteni, mert ha tévednék, Allah megbüntetne érte! – Szerintem pedig éppen a segítségadás megtagadása miatt fogja elmarasztalni az illetőt – hanem, valahogy úgy éreztem, ez az a Szúra, amely tabu mindenki számára.

Az biztos, Jézus Menybemenetele óta ilyen nagyarányú támadások (hitetlenek és más vallási csoportok által) nem értek egyetlen vallást sem, mint az iszlámot, megkérdőjelezve Mohammed próféta Mennybemenetelét. Érdekes és egyben különös az is, hogy az Írás népe (izraeliták és keresztények), hogyan sorakozott föl az acsarkodók mellé, féltve s bizonygatva, hogy a csoda csak őket illeti meg. Gondolván, miáltal minden, ami az ő tudtukon kívül történik, az elfogadhatatlan és összeegyezhetetlen Allah akaratával. Ezzel elítélve és okítva „mindenkit”, aki más nézőpontot próbált szolgálni.

Énok, Illés, Jézus, sorolhatnám azokat a prófétákat, akik az emberek szeme láttára föl lettek emelve a Mennyországba. Ám Mohammed volt, aki bizonyítottan még életében meg is tette ezt az utat, oda és vissza.

Elkerülendő, hogy azzal vádoljanak engem az izraeliták és a keresztények, hogy elhallgatom „szerintük” az ő szentjeik bemutatását, ezért inkább föltárom ez irányú ismereteimet.

Nézzünk, keressünk néhány példát, amelyről ők is kijelentik, hogy az egyértelműen érvényes, s nem ütközik álláspontjaikkal. Íme:

Első rész:

Talán nem mindenki előtt ismeretes, amikor Allah az Ótestamentumban leírtak alapján Ezékiel Könyve. 8. versét idézi:

A próféta Jeruzsálembe ragadtatik és látja a templomban a bálványimádás utálatosságait.

8./1. És lőn a hatodik esztendőben, a hatodik hónapban, a hónap ötödik

napján: én ülök vala házamban, és Júda vénei ülnek vala előttem és esék reám ott az Úr Istennek keze.

2. És látám, és ímé vala mintegy tűznek formája, derekának alakjától fogva lefelé tűz vala, és derekától fogva felfelé valamint a fényesség, mint az izzó ércz.

3. És kinyújta egy kézformát, és megragada engem fejem üstökénél fogva, és fölemelve vitt engem a lélek a föld és az ég között, és bevive engem Jeruzsálembe isteni látásokban a belső kapu bejáratához, a mely északra néz, a hol vala helye a bosszúság bálványának, a mely bosszúságra ingerel vala.

4. És imé ott vala Izráel Istenének dicsősége, a látás szerint, a melyet láttam a völgyben.

Második rész:

Ugyanígy említhetem a keresztények oly óhajtott Bibliáját, az Új Testamentum Könyveiből:

Pál II. Levele a Korinthusbeliekhez 12./2.

Ismerek egy embert a Krisztusban, a ki tizennégy évvel ezelőtt (ha testben-é nem tudom: ha testen kívül-é, nem tudom az Isten tudja) elragadtatott a harmadik égig. (Utólag kiderült, Allah a negyedik égbe helyezte Jézust.)

3. És tudom, hogy az az ember, (ha testben-é, ha testen kívül-é, nem tudom: az Isten tudja),

4. Elragadtatott a Paradicsomba, és hallott kimondhatatlan beszédeket, a melyeket nem szabad embernek kibeszélnie. Megjegyzem, Jézus még nem tért vissza a Mennyországból, úgy, hogy nem értem, honnan veszi Pál ezen idézeteket. Ugyanezt a bizonyítékot támasztja alá a következő idézet:

Az Apostolok cselekedetei 1. 8–11.

8. Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim, úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.

9. És mikor ezeket mondotta, az ő láttokra felemelteték, és felhő fogá el őt szemeik elől.

10. És amint szemeiket az égre függesztették, mikor ő elméne, ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában.

11. Kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit álotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, a ki felviteték tőletek a menybe, akképpen jő el, a miképpen láttátok őt felmenni a mennybe.

Harmadik rész:

Említhetem Illést, akit az izraeliták a Messiás hírnökének tartanak.

Illés: nevének jelentése: Az Örökkévaló az én istenem. Történetét az ótestamentumi könyvekben ismerhetjük meg egész részletesen, Ákháb nevű királya uralkodása alatt. Kinek a könyv bemutatja kegyetlenkedéseit, népelnyomó, megnyomorító tevékenységét. Talán nekünk se árt, ha felidézzük, hogyan büntette meg Allah, amiért az Egyistenhitet fölcserélte a bálványimádásra, s nem elfeledve, leírva Illés csodálatos elragadtatását egy tüzes szekéren.

E királynak nem kellett messzire mennie istentelen cselekedetei tanulásában, hisz apjáról, Omriról, így emlékszik meg a Prófétai beszéd: Királyok I. Könyve. 16. 25.

És gonosszúl cselekedék Omri az Úr színe előtt, és gonoszságával meghaladá mind az ő előtte valókat.

De mit is tett Ákháb, hogy Allah és a nép haragját kivívta maga ellen? – kérdezhetnénk, s erre újra választ találhatunk ugyanott:

És gonoszabbul cselekedék Ákháb, az Omri fia az Úr szemei előtt mind azoknál, akik előtte voltak.

A király, Allah törvényei ellen vétve elvette Ethbaálnak, a sidonbeli királynak a leányát, Jézabelt. – Mondhatnánk, ez még önmagában nem olyan nagy bűn, de amit házasság kötésével magával hozott, az egyenesen istenkáromlás. Ismeretes, hogy az ifjú feleség bálványimádó volt, s a király, hogy felesége kegyeibe járjon, ő maga is gyakorolni kezdte annak szokásait. Házat és oltárt emeltetett Samariában Baálnak, a hőn imádott bálványnak, meghajolt s leborult előtte, tagadva Allah Egyistenségét. Szerelmi vakságára jellemző, hogy felesége tanácsára sorozatosan végeztette ki a prófétáikat

Amikor Illés próféta ezt meghallotta, nagyon megharagudott, és kérdőre vonta az uralkodót, egyben figyelmeztette:

– Él az Úr, aki előtt állok (utalt itt Allahra), aki gonoszságodért három évig sem harmatot, sem pedig esőt nem fog küldeni földjeidre! – Ezzel a kijelentésével felbőszítette uralkodóját, s nem utolsósorban azért, hogy ne kerüljön a kivégzendők listájára, bujdosnia kellett.

És lőn az Urának beszéde őhozzá, mondván:

– Menj el innét, és menj napkelet felé, és rejtezzél el a Kérith patakja mellett, amely a Jordán felé folyik – szólt az utasítás, s magnyában az Úr volt egyetlen támasza, aki gondoskodott róla.

– És hollók hoztak néki kenyeret és húst reggel és este, és a patakból ivott.

(Ismeretes, hogy Mohammed próféta csapata, Mekkából Medinába való kivándorlása „menekülése” alatt, az őket üldöző csapatok elől ugyancsak egy barlangban talált menedéket. S milyen a sors egybeesése, a barlangjuk bejárata előtt fészkén ülve maradó galambnak és póknak, ki beszőtte a bejárati nyílást, köszönhették megmenekülésüket „Allah akaratából”.)

Későbbiekben Illés próféta vándorlásai során csodás dolgokat mutatott be Allah akaratából. Pl. halott gyermek föltámasztása, olaj és liszt megsokszorosítása, ezzel bizonyítva az emberek előtt Allah képességeit.

(Mohammed próféta, ugyancsak az őt körülvevő hitetlen bálványimádóknak szemük láttára kettéhasította a holdat Ura akaratából.)

Majd elérkezett az idő, amikor Illéshez az Úr újra szólott:

És lőn sok idő múltán, a harmadik esztendőben, az Úrnak beszéde Illéshez, mondván: Menj el, mutasd magad Akhábnak, és esőt adok a föld színére!

Ez igazi próbatétel volt Illés számára (ugyanúgy, mint Mózesnek a Fáraó), hiszen az általa megvádolt király előtt kellett megjelennie, látván azt az éhínséget és nyomorúságot, amely az aszály miatt sújtotta Samariát.

És a találkozás Abdias segítségével meg is történik, ki eleinte félve, könyörögve szól urához, Illéshez:

– Mit vétettem ellened, hogy a te szolgádat Ákháb kezébe akarod adni, hogy megöljön engem? – Mondhatta is, hiszen királya engedélye nélkül száz prófétát rejtegetett élete kockáztatásával két barlangban.

– Menj el, mondd meg uradnak:

– Ímé, itt van Illés.

A király nemsokára meg is jelenik, és rá jellemzően dölyfét kimutatva gúnyolódva így szólt:

– Te vagy-é Izrael megháborítója? – A támadásra meg volt a megfelelő válasz:

– Nem én háborítottam meg Izraelt, hanem te és a te atyád háza, azzal, hogy elhagytátok az Úrnak parancsolatait, és a Baál után jártok.

– Most azért küldd el, gyűjtsd hozzám az egész Izraelt a Kémel hegyére, és a Baál négyszázötven prófétáját, és az Aserának négyszáz prófétáját, akik Jézabel asztaláról élnek. –Nagyon csípős volt ez a kijelentése, hisz a próféták soha nem az urak (asztaláról) asztalánál étkeztek, hanem megosztva saját étküket a „köz” nép között.

A király bízva bálványaiban összehívta támaszait, és elkezdődött a nagy bizonyságtétel az Egyistenhit mellett. Illés bízva Allah erejében azért még odaszólt a kételkedőknek:

– Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek Őt: ha pedig Baál, kövessétek azt.

A próba egyszerű volt. Mindkét részvevőnek föl kellett áldoznia egy tulkot, melyet szétvágva, farakásra téve, tűz nélkül el kellett hamvasztania.

Az elsőbbség jogát Illés átengedte a Baálpapoknak, kik nagy alánnal hívogatták urukat reggeltől az esteli áldozat bemutatásáig.

– Baál! Hallgass meg minket!

Illés, tudva, hogy a bálványimádók eleve vereségre vannak ítélve, még biztatta is őket:

– Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten! Talán elmélkedik, vagy félrement, vagy úton van, vagy talán aluszik, és felserken. – De az nemhogy nem válaszolt, de még ügyet sem vetett arra, amikor a papok késekkel és borotvákkal összekaszabolták magukat. Majd megunva Illés próféta, így szólt:

– Jöjjetek énhozzám! – Ezzel megépítette oltárát tizenkét kőből, Jákob fiai nemzetségének száma szerint, majd a farakásra helyezte a megölt és feldarabolt állatot. Nem feledte el, hogy a látottakat az emberek örökre az emlékezetükbe véssék, megkérte őket:

– Töltsetek meg négy vedret vízzel, és öntsétek az égő áldozatra és a fára!– majd még kétszer megismételtette, és megvárva az esti áldozás idejét így szólott:

– Ó, Uram! Ábrahámnak Izsáknak és Izraelnek Istene, hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy az Isten Izraelben, és hogy én a Te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a Te parancsolatodból cselekedtem.

– Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg a nép, hogy Te, az Úr vagy az Isten, és Te fordítod vissza az ő szívüket! – Ezzel az Úr tüze alászáll, és elemésztette nemcsak az áldozati állatot, hanem a fát a kövekkel együtt, sőt még az árokba lefolyt vizet is felszárította.

Látva s megvilágosodva a nép így kiáltott:

– Az Úr az Isten! Az Úr az Isten! – Majd arccal a földre borultak. Nem sok időbe telt, hogy megvilágosuljanak, s rögtön a bálványimádó papokra mentek, még írmagot sem hagyva belőlük.

A király látva vereségét, indulni készült, amikor a próféta utána szólt:

– Eredj fel, egyél és igyál, mert nagy esőnek zúgása hallatszik! – Az hazamenve elbeszélte a látottakat feleségének, nem tagadva, hogy megöletett minden prófétájuk. Akkor a királyné így kiáltott föl, követeket küldve Illéshez:

– Ezt cselekedjék velem az istenek, és úgy segéljenek, ha holnap ilyenkor úgy nem cselekszem a te életeddel, mint ahogy te cselekedtél azoknak életekkel mind egyig.

Több sem kellett Illésnek, újra a pusztába menekült, kitörve magából:

– Elég! Most ó, Uram, vedd el az én lelkemet: mert nem vagyok jobb az én atyáimnál! – Ám az Úr angyala két alkalommal is megjelent neki, felszólítva:

– Kelj föl, egyél, mert erőd felett való utad van! – Majd negyven nap és negyven éjszakán át gyalogolt, egészen a Hóreb hegyéig. (Mindezt a száraz évszakban.)

(Jellemző, hogy Mohammed prófétának is két alkalommal jelent meg Gábriel angyal teljes valóságában.)

Megérkezésekor egy barlangban húzta meg magát, addig, amíg az Úr újra nem szólította:

– Mit csinálsz itt, Illés?

– Nagyon búsulok, mert Izrael fiai elhagyták a vallásukat, összetörték oltáraikat, és megölték a prófétáikat! – újra és újra. Én is magam vagyok, egyedül maradtam – jelentette ki. (Bár itt egy kis ingadozást vélek felfedezni a hangjában, elfelejtve, hogy Allah azért mindig mellette állt, hisz számtalanszor megmentette az életét.)

– Jöjj ki! – szólt az Úr. – És állj a színem elé! – szólt a parancs, s erre igen nagy szél kerekedett, amely még a hegyeket is szétszabdalta. Majd nem sokkal később földrengés és tűz keletkezett, minek láttán Illés halálra rémült. De ekkor egy szelíd hang szólította:

– Mit csinálsz itt, Illés? – Ő az arcát eltakarva kiment barlangjából.

– Menj! – szólt a parancs. – Térj vissza Damaszkuszba a pusztán át. – Ezzel egy sor tennivalót adott prófétájának. (Királlyá fölkenni Hazáelt és Jéhut, a Nimsi fiát Izraelbe.) Ám mindezek közül a legmeglepőbb volt az az utasítás:

– Az abelméholabeli Sáfát fiát, Elizeust, pedig kenjed fel magad helyett prófétává!

(Látható, hogy az Úrnak valami egészen különös szándéka bontakozik ki szemünk láttára a kérés mögött, amelyre nyugodtan elmondhatjuk – a történelem során ilyen még soha el nem hangzott, hogy valaki saját maga helyett, mondhatnám még életében „szinte” fölszenteljen egy valóságos személyt – egyedülálló.

Illés a parancsot teljesítve, köpenyét az utódjára dobta, ki ettől fogva „tanítóját” el nem hagyva követte annak elragadásáig.)

Egy pillanatra elgondolkoztató, miért is kellett felkenni azt a két uralkodót. Amiért s a hogyan egyszerre keveredik egymással. Allah, hogy kizárjon minden kételkedést, rögtön meg is magyarázza:

– Aki megmenekül majd Hazáel fegyverétől, azt Jéhu öli meg, és aki megmenekül Jéhu fegyverétől, azt pedig Elizeus öli meg. – Gondolatunk talán azt fogalmazza meg:

– Nem egyszerűbb volna mindkét esetet egyszerre megoldani, kizárva s megakadályozva egy bekövetkező háborút? – kérdezhetnénk némi iróniával.

És a válasz el is hangzik, hogy megnyugtassa (a miértre) prófétáját.

– De meghagyok Izraelben hétezer embert: minden térdet, amely meg nem hajolt a Baálnak, és minden ajkat, amely meg nem csókolta azt! – Tehát így kezd körvonalazódni a hitetlenség folytatásának büntetése. Vagyis a király, a jelen pillanatban még uralkodó Ákháb beteljesedni látszó végítélete. Aki úgy látszik, nem tanult a múlt hibáiból s annak bizonyítékaiból, népét a bálványimádás sötét vermébe kényszerítette, nem riadva el attól sem, hogy koholt vádak alapján szomszédját (Nábót) egy kis darabka földért, amely palotája mellett feküdt, kivégeztesse. Allah, hogy haragját kinyilvánítsa, meg is ígérte:

– Ugyanazon a helyen, ahol felnyalják az ebek Nábót vérét, ebek nyalják fel a te véredet is!

De elmondhatjuk, hogy a feleségének, akinek igencsak nagy szerepe s ráhatása volt férjének döntéseire, sem járt különben, hisz:

– És Jézabel felől is szólt az Úr – tudhatjuk meg: – Az ebek eszik meg Jazráel kőfalai előtt!

Tehát Illésnek újra föl kellett keresnie földi uralkodóját (Ákhábot), s figyelmeztetni hitehagyása miatt, ki látva őt „beképzeltségében” így kiáltott:

– Megint rám találtál, ellenségem? – Elfelejtette, hogy önmaga saját ellensége, sírásója egy személyben.

– Rád találtam! Mert az Úr azt üzente:

– Veszedelmet hozok rád, mert te magad mindenestül arra adtad, hogy gonoszságot cselekedj az Úrral szemben! – Kemény, megszívlelni való szavak, sajnos nem hullottak termőföldbe, így végzete hamarosan beteljesedett. (Egy találomra kilőtt nyílvessző eltalálta a páncéljait összekötő láncszem között, amely halálosnak bizonyult.)

Ám Illés próféta nemcsak Ákháb királyt figyelmeztette Allah akaratából, hanem egy samariabéli királyt, Thesbitest is, aki követein keresztül Baálzebubhoz ment tanácsot kérni:

– Nincs-e Isten, hogy te Baálzebubhoz, Ekron istenéhez küldesz tanácsot kérni? – szólt a kérdőre vonás. Majd az ítélet is elhangzik gyorsan:

– Ezért az ágyból, amelyben fekszel, fel nem kelsz, hanem kétség kívül meghalsz!

Jellemző, hogy a király, elődjéhez hasonlóan, ahelyett hogy a Teremtőjéhez könyörgött volna életéért, inkább szolgájától az üzenetküldő kiléte felől érdeklődött:

– Milyen volt az a férfi, aki ezeket a tudomásotokra hozta? – kérdezte.

– Egy szőrruhás ember, derekán bőrövvel! – S mire tudata kitisztult, csak annyit tudott mondani:

– Thesbites Illés volt! – mellyel kimondta saját halálos ítéletét.

Nem sokkal később, Allah befejezettnek tekintette hű szolgájának földi tartózkodását, s Elizeussal való útjuk során Illést elragadta.

Illés a Könyörületeshez való égi utazása utolsó pillanatában még megkérdezte tanítványától:

– Mit cselekedjem veled, mielőtt elragadtatnak?

– Legyen, kérlek a tebenned való léleknek kettős mértéke énrajtam. – Vagyis azokkal a képességekkel, amellyel a Teremtő megáldotta Illést, azzal ő mind rendelkezhessen. Ám a válasz így hangzott:

– Ha majd meglátsz engem, amikor elragadtatom, akkor meglesz, amit kérsz! – Tudvalévő, hogy ő maga nem dönthet ebben a kérésben.

Ekkor tüzes szekér tüzes lovakkal jelent meg, s kettéválasztva őket, Illést elragadták. Elizeust, akit nem zavart meg a köztük lévő tűzcsóva, fölkiáltott mesterének:

– Édesatyám, édesatyám! – s közben széjjeltépte palástját, kifejezve ezzel bánatát s félelmét amiatt, hogy egyedül marad. (A következő epizódok ezt híven tükrözik.)

Ám Illés az utolsó pillanatban ledobta saját palástját, nem feledkezve meg ígéretéről. Ezzel a ruhadarabbal, amit Elizeus később összecsavart, és azt a Jordán vizére ütve tudta társait a túlpartról átvezetni, közben hangosan kiáltva:

– Hol van az Úr, az Illés Istene? – S akkor a víz kettévált.

Társai, amikor átértek, nem tudták elhinni, hogy a számukra lehetetlennek tűnő esemény megtörténhetett. Először meghajoltak, ezzel elismerték Elizeus prófétaságát, majd a következő pillanatban bizonytalanságukat nem rejtve véka alá, Illés keresésére indultak. (Arra számítottak, hátha Allah valahol a hegy valamelyik zugában letette.) Ám több csoport többnapi járóföld megtétele után sem találta meg.

 (A zsidó Prófétai beszéd szerint Illést a Messiás előfutárának „hírnökének” tartják. Állításaik szerint ha majd eljön a Messiás, akkor először ő jelenik meg, mondván:

– Először az apák szívét téríti vissza a gyerekekhez, utána a gyerekek szívét az apákhoz, bizonyítva s kijelentve:

– Mert a gyermeket kell megérteni először!

Illés volt az, aki először összehozta a nemzetségeket, sőt a mai napig is a körülmetélések védőszentjének tartják.

– Éliás! – mondják. – Ő lesz, aki minden korábbi vitás kérdést meg fog oldani, ezért ünnepeik alkalmával minden ötödik pohár bort számára kitöltik, azt néki ajánlva föl.)

Negyedik rész:

Föllelhető, ismeretes egy etióp legenda, címe: Lalibela, s a jelentése: A méhek elismerik az uralkodót. Aki később uralkodó lett az 1200-as évek elején.

Érdekességként én is megemlíteném egy másik hagyománnyal egyetemben, talán Allah megbocsát nekem ezért.

Történt, hogy egy uralkodónő arra lett figyelmes, hogy még csecsemő fiát méhek lepték el, de nem bántották, melynek nagyon megörült. Ugyanis, Prófétai beszédei és hite szerint az állatok fölismerik az eljövendő (kiválasztott) uralkodót. Idő haladtával mindez be is következett. Bátyja, aki királyként uralkodott, látva a kiválasztottságát, megpróbálta megmérgezni. Az ifjú három napon keresztül mély álomba (kómába) szenderült. Ekkor a Teremtő magához rendelte (angyalok által) bemutatva, és megparancsolta néki:

– Építs templomot az Én dicsőségemre! – Az visszatérve bele is kezdetett, de nem az akkori szokásoknak megfelelően alulról fölfelé, hanem a föld felszínétől lefelé haladva, sziklába vájatta. (Ma is megtekinthető keresztény templom.) Történészek szerint 1181-ben kezdték (földfelszíntől) föntről lefelé a munkálatokat, s jutottak le az alapjáig, ezáltal létrehozva egy különös egységet. A kegyhelyben 72 oszlop található, amelyből 36 a belső térben, s ugyancsak 36 oszlop a külső homlokzaton helyezkedik el, jelképezve gyermekei számát.

(Amikor Lalibela uralkodása végén meghalt, koporsóját hat méter mélyre ásták, s annak fedőlapjára vannak rávésve a világ végét bemutató események.)

Ötödik rész:

Ismeretes még az előzőekhez hasonlító Prófétai beszéd, amely a síiták rejtőzködő imámját, Mehdit mutatja be, aki „szerintük” kétszer utazott a Mennyországba. Először rövid „Ghaibate szoghra” hat hónapig, majd másodjára „Ghaibate kobra” fönt is maradva, hogy Jézussal együtt majdan visszatérve Mekkába, hátát a Kábának támasztva hívjon (Allahu Akbar) a Feltámadás Napjának megkezdésére.

(Sajnos tőlük látható az a sajátos, iszlám valláshoz nem kötődő „barbár” cselekedet, amelyet sokan magával a vallással hoznak kapcsolatba. Testüket késekkel, kardokkal kaszabolják össze, mely nem egy esetben bénulást vagy csonkolást idéz elő.)

Hatodik rész:

Az izraeliták a mai napig is vallják és hiszik, hogy Lágriba szentélyben található az a kő, amely ugyanúgy az égből hullott alá, akár a Mekkában található iszlám szent köve, a Kába kő. (Bár van olyan feltevés is, hogy az első templom lerombolásakor hoztak el egy követ, s azt falazták be a Jeruzsálem felé nyíló bejárati ajtó fölé.)

Dzserba, ugyanis ebben a városban található az a mecset, amelyet minden évben emberek ezrei keresnek föl, hogy imáikat s kívánságaikat felajánlják Allahnak.

A Prófétai beszédük szerint, ha valaki a mecsetben található üregbe egy tojást helyez el, s az, reggelre kőkeményé fő, akkor annak előre megfogalmazott kívánsága teljesül.

Ezek után láthatóvá válik, mi nem támadjuk azokat, akik vallási meggyőződésük, és elhatározásuk alapján letértek az egyenes útról. Sőt azokat sem, akik állításaikat bizonyítékokkal nem tudják megerősíteni. Ám igenis kötelességünknek tartjuk a figyelemfelkeltés eszközével élni, hiszen mindannyian, majdan az e világi életünkben elkövetett bűnök után leszünk elbírálva.

Ámbár nem tagadom, magam is elvetek olyan magyarázatokat, amelyekre nem egyértelműen Istentől eredő kinyilatkoztatások szerint történtek. De mindez távol áll Mohammed próféta küldetésétől, még akkor is, ha egyesek kétségeiket fogalmazzák meg (utalva Mohammedre):

– Miért kellett neki az a kis kitérő Jeruzsálem felé, hisz megtehette volna az utat Mekkából is a Mennyországba?

Igaz! Történhetett volna így is, de akkor hol maradt volna az a számtalan bizonyíték, amellyel alátámasztotta hitelességét, az úton történtek során. Márpedig az égi utazását a jeruzsálemi utazásával hitelesítette Allah, s változtatta bizonyítékká mellette.

Az elkövetkezendőkben arra törekszem, hogy megismertessem az olvasókkal, hogyan és miképpen tette meg Mohammed próféta égi utazását Allah akaratából, s mindazokat a Prófétai beszédekat (legyen az gyenge avagy erős), amely magyarázatul szolgál annak hitelességéről.

Először is meg kell hogy említsem: a feljegyzők és továbbadók közül nem mindenki egyformán idézte magát a történteket. De úgy érzem, ha különböző nézeteket bátran bemutatok, azzal nem a káoszt, hanem, mint mikor a banán héját lefosztjuk, a valóságot tárom föl. (Kívánatos ez azok számára is, akik másképpen s nem az igazságnak megfelelően ismerik, talán több anyagból a történéseket.)

Iszra: Mekkából Medinába való utazás:

1. Al-Bukháríjj, Ibn Dahijjának említve: – Külön történt az utazás (Iszra), és külön az égi Mennybéli lét (Marádzs). Ámbár mindkettő egyszerre történt, de külön-külön eseményként kell említenünk.

2. Ibn Majszara szerint: – Mindez egyszerre történt alvás közben, vagyis nem a teste tette meg az utat, hanem csak a lelke.

3. Voltak olyanok, akik azt állították: – Egyszer alvás közben (lélekben), de a későbbiekben, teste is végigjárta az utat!

4. Van, aki hivatkozva egy ájára (Szubhána aladzii aszraá Biábdihi leilen mina al-maszdzsid al Haram ilaá almaszdzsid al-Aqszá), az utazást éber s a fönt tartózkodást alvás állapotában véli bizonyítéknak. Ugyanis, ha a föntlét éber létben történik, akkor az ájában arra lett volna utalás. Így, mivel nem talált rá bizonyítékot (szó szerinti fordításban: sokkal furcsább állapot), alvásnak hiszi. Külön ki lett emelve továbbá a Prófétai beszéd, hivatkozva Umm Szalmától, Abdullah ibn al-Fadlon át, egészen Imám Muszlim lejegyzéséig: – A próféta azt mondta: – Megkérdeztek engem a hitetlenek sok mindenről, amit nem jegyeztem meg ottlétem alatt (a kérés miatt Mohammed haragossá vált) –, s látva ezt Allah, felemelte nekem a meszdzsid al-Aqszát. Ezután akármit kérdeztek, mindenre felelni tudtam!

Amikor azt mondta a próféta:

– Felemelte nekem! – akkor azt kell értenünk: – Allah, odahozatta a mecsetet, és én addig néztem, amíg letették (dár Áqíl) Áqíl házánál! (Nem lehetetlen ez Allahtól, hiszen, ha visszagondolunk, Sába királynő a trónját is ugyanúgy elhozatta Salamon udvarába, mielőtt az uralkodónő megérkezett volna Jemenből. (Szó szerinti fordításban, Saddád ibn Ausz elmondása alapján, a fenti „odavitette” szó szerepel, melyet két Prófétai beszédek Gyűjtője, At-Tabaráníjj és al-Bazzár is megerősít.) „Későbbiekben, más Prófétai beszédek Gyűjtőjénél nem odaszállításként, hanem résként szerepel.”

5. Imám Muszlim írja le. – (Enszen és Thábiton keresztül hallotta) Az utazás és a Mennyországban való lét egyszerre történt, hallva a prófétától:

– A Buráqkal mentem Jeruzsálemig! Közben láttam Mózest sírjában imádkozni.

– Atejtu bilburáq farakibtu hattaá atejtú bajt almaqdisz! Utána értünk a földi éghez – Thuma aridzsa binaá ilaá asszamaá adduniá. (De nézzük meg, hogyan is nézett ki ez a különleges paripa, amely hátán mindezt végre tudta hajtani Mohammed. Buráq, ugyanis így hívták azt az öszvér és a szamár közötti átmenetet képező fehér színű szárnyas állatot, amely oly gyors volt, hogy ahová nézett, már ott is termett. A szárnyas jószágot több Prófétai beszédek Gyűjtője különbözőképpen ismerteti. Ibn Iszháq:

– Buráqot a próféták használták utazásaik alkalmával! Awail Arrud a Paradicsom helye c. könyvében:

– Ábrahám is használta, hiszen vele szállította, Hádzsárt és Izmaelt a majdani Mekka területére. Későbbiekben, Szaid ibn al-Maszib elbeszélése alapján (amit Zahori jegyzett le) Ábrahám, fiát, Izmaelt, Buráqon látogatta meg. (Valószínű mint házasembert.)

Ki vagy kik is hozták, s hogyan került oda ez a titokzatos állat. A prófétai beszédek gyűjtői egybehangzóan állítják. Abú Szaid elmondása szerint, aki a prófétától hallotta (Saraf al-Musztafa lejegyzésében):

– A zablát Mikáel, a nyerget pedig Gábriel fogta. Ensz hallva a prófétától (Muámmar lejegyzésében):

– Amikor meghozták Buráqot (az éjszakai utazáskor), a nyereg és a zabla rajta volt! – E miatt volt nehéz fölülni rá a Küldöttnek.

Egyszer Gábriel megdorgálta Buraqot:

– Mi van veled? – kérdezte, mert látta, hogy az állat hevesen csapkod a farkával, emiatt Mohammednek nehézségei támadtak a nyeregbe való felülést illetően:

– Nála különb, a Teremtőn kívül, még nem ült föl rád!

A próféta is észrevette közben, hogy az állat erősen megizzadt. (Erre is találtak a prófétai beszédek gyűjtői magyarázatot:

– Mert az előtte lévő próféták és Mohammed utazása között túl sok idő telt el! Ezért súlyosnak, körülményesnek találta az állat ezt az állapotot.)

Mivel a prófétai beszédek gyűjtői, nem egy esetben eltérő álláspontot képviseltek a küldött jeruzsálemi útjával kapcsolatosan, ezért úgy érzem, be kell hogy mutassak néhány említésre méltó eseménysort.

Hudzayfa Prófétai beszédében nem említi, hogy utazásuk során bárhol is megálltak volna:

– Addig nem szálltak le Buráqról, amíg el nem érték a Szent Házat! – jelentette ki. Ámbár meg kell említenem, hogy a Prófétai beszédek Gyűjtője a Házban való imádkozás történetével sem értett egyet, mert ha ez így történt volna, akkor minden muszlimnak kötelességévé válna a Szent Házhoz való zarándoklat. Végezetül azért még megjegyzi:

– Olyan „érvű” a Medinában való imádkozás, mint a mekkai Harámban! (NEM!)

Buraida, a prófétától hallott és al-Bazzárnál lejegyzett Prófétai beszédben sem tesz említést az út megszakításáról: – Amikor a prófétáék megérkeztek a Szent Házhoz, akkor Gábriel bedugta ujját a szikla hasadékába, mire az szétrepedt. Ezáltal az a hely, ahonnan Buráq fölugratott a Mennyországba, stabilabbá vált!

6. Ibn Iszháq jegyezte le Abí Szaid al-Khudaritól (aki a prófétától hallotta):

– Miután Jeruzsálemben végeztem, kezdődött az (Mirádzs) égi út! – vagyis egy nap alatt. Felemaá faragrtu mimaá kán fii bajt almaqdisz ataá bilmaáraádzs.

7. Saddad ibn Ausz lejegyzésében:

– Kérdeztük a prófétát, hogyan utazott. – Így felelt:

– Imádkoztam, először a szalát al-atama imát (éjszakai imáról van szó) Mekkában, és ekkor jött hozzám Gábriel! – Majd később elmesélte, hogyan ment Jeruzsálembe, és mi történt vele.

– Elvittek Jeruzsálemből! Egy helyre mentünk a Qurays törzshöz. (Visszafelé, visszakísérték) Mekkában „reggel” hajnal előtt a barátaimhoz mentem:

Thumma ateijtu aszhabi qabla asz-szubh bi Mekka! Amikor a társai közül Abú Bakr meglátta, odament hozzá, s megkérdezte:

– Hol voltál az éjszaka? – A próféta így válaszolt:

– Mentem a Szent Házhoz! – Abú Bakr hitetlenkedett:

– Lehetetlen, hisz az egy hónapi járóföldre van, és te azt egy éjszaka nem tudod megtenni, oda és vissza! – A következő kérdésével bizonyítékot akart szerezni:

– Írd le nékem, hogy néz ki a Szent Ház! – Tehette, hisz nem egy esetben volt már Jeruzsálemben. – Hány ajtaja van? – Allah láthatóvá tette neki:

– Kinyílt nekem egy rés „siraák”, mintha látnám a Szent Házat! – Vagyis Mekkától Jeruzsálemig látott, közben minden akadály eltűnt. – Előzőleg nem számoltam meg, így néztem az ajtókat, és pontosan meg tudtam mondani! – jelentette ki. (Um Haánii is megerősítette ezt a Prófétai beszédet.)

8. Abí Umrán al-Dzsúnii jegyzett le Ensz elbeszélése alapján, aki a prófétától hallotta:

– Mikor ültem, jött Gábriel, és megérintette a vállam. (Ez az esemény Medinából való utazásakor történt, és hogy hasonlóak nem történhettek meg többször is. Csak annyi különbséggel, hogy ezúttal nem találkozott a prófétákkal.) Erre felálltam, s mindketten odamentünk egy fához, és mint a madár a fészkében helyet foglaltunk. Ekkor a fa felemelkedett mindkettőnkkel. Ott fönt megnyílt az égi ajtó, ahonnan hatalmas fényt láttam kisugározni. A fény és köztem volt egy válaszfal (hidzsáb). (Drágakövekkel képzeljük el.)

9. Jazíd ibn Abí Málik megemlít még egy másik szorosan hozzá fűződő történetet is, amelyet Ensztől hallott (aki a prófétától személyesen hallotta):

– Fölszálltam, és velem volt Gábriel, ki egy idő után így szólt:

– Szállj le és imádkozz! Én megtettem. Majd a későbbiekben megkérdezte tőlem:

– Tudod, hol imádkoztál? – Igen! – válaszoltam. – Bitibe! (helységben) (Látható, hogy a Mekkába való útját írja le a történet.) Ugyanakkor a második imahelyet (Saddád ibn Ausztól hallva) al-Bazzár és At-Tabaráníjj (An-Naszáij könyvében is megtalálható) is megemlíti:

– Egy pálmaligethez érve Gábriel így szólt a prófétához:

– Szállj le és imádkozz! (Ez pedig Jathrib, a mai nevén Medina.) És másodjára imádkozd, mint az elsőt! – Majd a próféta folytatta:

– Imádkoztam, ahol Allah beszélt Mózessel (Túrszínában) – Bitúrszínaá (a Sínai-hegynél). Harmadjára egy másik helyen, Baijtlahem (Betlehemben). Saddád megemlíti még a visszafelé történő utat is, amikor Gábriel rászólt a prófétára:

– Szállj le és imádkozz!

– Imádkoztam Medinában! – A történetből megtudhatjuk, hogy a próféta Medinába a jobb kapun keresztül ment be, s végezte el mecsetében imáját. Érdekes, hogy visszafelé jövet találkozott egy quraysbéli kereskedő csoporttal, akik bár nem látták, de felismerték a hangját, így szóltak: – Ez Mohammed hangja! Amikor pedig Mohammed találkozásukkor megerősítette nekik útjaik kereszteződését, kérdést intéztek hozzá:

– Hány tevénk van? – De mivel nem számolta meg, ezért közös, el nem feledett emléket idézett:

– Láttam, amikor egy elveszett tevéteket kerestétek! – Igaz! – mondták –, de megátalkodottságukban ezek után sem voltak hajlandóak hinni néki.

10. Jazíd ibn Abí Málik, a prófétától hallva így említi:

– És bementem Jeruzsálembe, ahol összegyűjtötték a prófétákat nekem, s Gábriel bemutatta mindannyiukat! Nézzük, mi is történt itt. Hogyan és miképpen említi több Prófétai beszédek Gyűjtője az itt lejátszódó eseményeket. (Al- Bazzár és al- Hakím.) A próféta imádkozott az angyalokkal (almaszdzsid al-Aqszában), és ott találkozott a próféták lelkeivel, ahol közösen fohászkodtak (Taszbíh) Allahhoz. Ensz elmondása szerint (Abdú-r-Rahmán ibn Hasim lejegyzésében) Allah Ádámot és a prófétákat leküldte a Meszdzsid az Aqszába. Amikor az iqáma elhangzott (ezután közvetlen fölsorakoznak az emberek, és kezdetét veszi az ima), mindenki a másikat küldte volna előre, hogy vezesse le a szalátot. De addig-addig tologatták egymást, amíg a sor ki nem tessékelte előre Mohammedet. (Thumma uqimat asszalát fatadaáfán hattá qaddamu Muhammadann.) Így hát őt érte az a nagy megtiszteltetés, hogy imát vezethetett. (Ez a történet At-Tabaráníjjtól, az al-Auszat c. „középső” könyvben is föllelhető.)

11. Abdú-r-Rahmán ibn Hasim ibn Utba is megemlít egy történetet, amelyet Ensztől hallott. (Al-Bukháríjj az Addalail – Bizonyítékok c. könyvében is megtalálható.)

A próféta amikor ment Gábriel arkangyallal, látott valamit, ami megszólította:

– Térj le az útról!

– Menj tovább! – Később találkoztak egy öregasszonnyal, aki felől Mohammed kérdezősködött:

– Ki ő? – De erre se kapott választ, csak annyit:

– Menj tovább! – Majd egy csoport ember közeledett feléjük, s köszöntötték őket, mire felszólította Gábriel:

– Köszönj vissza! – Majd nagy sokára, hogy elejét vegye a kérdezőskdésnek, elmondta mindez értelmét:

– Aki először szólított, az Iblisz volt (a sátán)! A második, az öregasszony, az élet! És akik utoljára köszöntek, Ábrahám, Mózes és Jézus!

12. A próféta (Abú Hurayra írásában megemlíti) Gábriellel való utazás alatt találkozott (ott fent) dolgozó emberekkel is, akinek egy részük földművelésével foglalkozott, míg mások a termést gyűjtötték be. Az egész érdekessége, hogy a learatott növény azonmód visszanőtt. Mohammed meglepetésére, s kérdésére: – Kik ezek az emberek? – Ők a mudzsáhídún! – (az igazságért harcolók) választ kapta.

A visszafelé utat is megemlíti a próféta:

– Amikor lementem a földi éghez (a mennyországi hét ég után), lefelé nézve láttam füstöket és hallottam hangokat. Megkérdeztem Gábrielt:

– Kik azok?

– Ők a sátán követei! Ezek veszik körül az embereket, akik nem hisznek az egek és a föld teremtésében. Mert ha elgondolkoznának rajta, hihetetlen dolgokat láthatnának.

13. Al-Imám Ahmed Ensztől lejegyzett Prófétai beszéde ugyancsak megerősíti a próféta fölfelé történő utazását:

– Amikor fölfelé mentem az Uramhoz, láttam embereket (népeket), akiknek rézből volt a körmük, s azokkal hasogatták mellkasukat és arcukat. Látva ezt megkérdeztem Gábrielt:

– Kik ezek?

– Ők azok, akik az emberek „húsát eszik”, s rossz hírét keltik a tisztes asszonyoknak!

13. Ugyanezt támasztja alá egy másik (fölfelé való útjukról szóló) történet:

– Egy finom illatú szelet (miszk) éreztem, s hangokat hallottam. – Meg is kérdezte társát:

– Gábriel! Mi ez a hang?

– A mennyországi ég hangja! Ő kéri Teremtőjét:

– Uram! Add meg nekem, amit megígértél! Mert sok lett bennem a szobám, az aranyom, ezüstöm, poharaim, a tejem, mézem, gyöngyeim: és sorolta számolatlanul. – Allah válaszolt:

– Minden muszlim hívőnek, legyen férfi avagy nő, mindenki, aki bízott bennem és prófétáimban, aki nem társított mellém, ezt azoknak adom!

– Elégedett vagyok! – szólt a Mennyország.

Utána továbbmenve rossz illatú szelet éreztek. Meg is kérdezte Mohammed:

– Gábriel! Mi ez a rossz illatú szél s hang?

– Ez a Pokol hangja s szele! Ő kéri a Teremtőjét:

– Uram! Add meg nekem, amit ígértél! Mert sok lett bennem a tüzem, lávám, láncaim, kínjaim stb.

– Minden társító, minden hitetlen pogány, aki nem hitt bennem és a Végítélet Napjában, ezt mind azoknak adom! (Oda fognak kerülni.)

– Megelégedett vagyok! – mondta a Pokol.

Marádzs: A mennyországi út.

Ensz ibn Málik és Málik ibn Szaszaá elmondása szerint, (akik a prófétától hallották) és három lejegyző: Hudba ibn Khálid, Hammám ibn Jahja és Qatáda ismertetésében.

A hallgatóságnak Ensz kezdte a visszaemlékezést:

– Amikor feküdtem al-Hatímben (ez egy helység neve), vagy talán al-hidzsárban, jöttek valakik hozzám, fölnyitották a mellem, és kivették a szívemet. (Gábriel volt, aki fölnyitotta a gyomrát, a két lapocka alsó részétől a nemi szerv szőrzetéig. (Ahogy az arab mondja:

– Ilaa saáratihi min Thagra.)

– Majd egy kehelybe tették, amely aranyból volt, mivel ez volt a legtisztább fém. (Nem véletlenül, hiszen ebből voltak a Mennyország edényei is, tudván, hogy ez nem rozsdásodik, sem pedig a tűz nem olvasztja meg.)

(An-Nawawij elmondása szerint:

– A kehely tele volt hittel! Olyan valamivel, amely bővíti a hit tökéletességét, s tökéletesíti a bölcsességet.

Al-Imám Muszlim elmondása szerint:

– Kivették a szívemet, és a Zem–zem vizével megtisztították! – mondta a próféta. Azért a Zem-zemmel, mert ez volt a legkivételesebb víz a földön.

Ibn Abí Dzsamara elmondása szerint:

– Megtisztították a Zem-zem vizével, mert az a Mennyországból származik!)

Majd megtisztították és betömték. (Thumma husija.) Utána visszatették.

(Tudni kell: Először gyermekkorában, hogy megvédjék a sátán kísértésétől. Másodjára, amikor elhivatott lett (Nubbijá), hogy erős tiszta szívvel elfogadja, amit Gábriel mond neki Allah akaratából. És harmadjára, egyben utolsónak, ez alkalommal, fölkészítve a mennyországi utazásra.)

Majd elvittek egy állathoz, amely hasonlított egy szamár és egy öszvér keverékéhez. Ezt úgy hívták, Buráq. Én ezen mentem fölfelé Gábriellel az e világi éghez.

(Az ég ajtajainak a neve: Báb al-hafza, s aki őrizte, az nem volt más, mint Iszmáel főangyal, aki alá 12000 angyal tartozott, s mindegyiknek tudomása volt Mohammedről.)

Amikor kinyílt a kapuja, megkérdezték:

– Ki az? – kérdezte egy angyal:

– Gábriel vagyok!

– Ki van veled? – szólt ismét a hang:

– Mohammed van velem!

– Küldetést kapott? – kérdezték tőle.

– Igen! – szólt Gábriel, mire a kapu kinyílott.

– Legyen üdvözölve! (Marhabann bihi) – s ezzel szélesre tárta az ajtót.

Beléptek, és ott állt Ádám. Amikor Gábriel meglátta, odaszólt Mohammednek:

– Ő a te ősapád! Köszönj neki. (Faszallama álejhi)

– Köszöntem neki (Faszellemtu álejhi), s Ádám is viszonozta a köszönést. Ekkor Ádám azt mondta:

– Üdvözlet a jámbor prófétának, a jámbor fiúnak!

Majd mentünk fölfelé, amíg el nem értünk a második égig. Ekkor Gábriel újra odaszólt:

– Nyissák ki! (Fasztaf taha) Bentről, ekkor kiszóltak:

– Ki az?

– Gábriel!

– Ki van veled?

– Mohammed! – Majd bentről újra megszólalt a hang:

– Küldetése van?

– Igen!

– Legyen üdvözölve! – Ekkor kinyílt az ajtó, és azon át beléptek. Ott bent állt két ember, Jahja (János) és Jézus. Ekkor, mivel Mohammed nem ismerte föl őket, Gábriel odaszólt néki:

– Ők János és Jézus, köszönj nekik! – Köszöntem nekik, mire ők visszaköszöntek:

– Üdvözlet a jámbor prófétának és a jámbor testvérnek.

Ezután Gábriel fölvitt a harmadik égig (Thumma szuida bi), és kérte a bebocsátását:

– Ki ő? Ki van veled? – kérdezték tőle.

– Mohammed! – válaszolta. Küldetést kapott!

Majd az ajtó megnyílt, s ott állt József.

– Köszönj! – szólította fel Gábriel.

Köszöntem, mire az visszaköszönt:

– Üdvözlet a jámbor prófétának és a jámbor testvérnek!

Ezután mentünk a negyedik égig, ahol ugyanúgy fogadtak. Amikor pedig az ajtó kinyílt, ott állt Idrísz (Énok), kit Gábriel bemutatott. Kölcsönösen üdvözöltük egymást, majd vitt tovább az ötödik égig, ahol Áron várt reám. Majd a hatodik égig fölértünk, ahol Mózes állt az ajtó mögött, üdvözölt, s én viszonoztam. Távozásunkkor miután elköszöntünk, Mózes próféta elkezdett sírni. Megkérdezték tőle:

– Miért sírsz? „qilaá lahu meáubkík?”

– Azért sírok, mert egy fiatalembert, akit utánam küldtek, az után (az ő népéből) többen mennek (mehetnek) a Paradicsomba, mint az enyémből! (Ezek a muszlimok.)

És elérkeztünk a hetedik Mennyország kapujába, ahová belépve bemutatott Gábriel:

– Köszönj! Ő a te atyád, Ábrahám!

Köszöntem és ő visszaköszönt:

– Üdvözlet a jámbor fiúnak és a jámbor prófétának! – és útnak eredtünk a Mennyország felé.

– Odavittek a Szidrat al-muntahához – folytatta tovább az elbeszélést Mohammed. – Ez egy fa, amelynek a gyümölcse olyan nagy volt, mint egy vizeskorsó. Levelei pedig mint egy elefánt füle. Gábriel ekkor azt mondta:

– Ez a krisztustövisfa! Azért hívják Szidrat al-muntahának, mert az angyalok és minden próféta tudása „csak” idáig terjed, és soha senki nem ment még ezen túl! (Mohammeden kívül.)

Itt meg kell hogy álljak egy pillanatra, mert némi magyarázattal tartozom. Ugyanis, ahol ez a fa található, nemcsak a nagyságáról híres, hanem ez az a hely a hetedik égbolton, ahová érkezik minden, ami a földről felemelkedik, és úgyszintén ide érkezik minden, ami föntről aláhull. (Arab fordításban: Minden, ami felemelkedik, és megragadja azt…)

Ibn Dahijja Prófétai beszédében:

Azért választotta Allah ezt a fát (Szidrat al-Muntahá), mert három tulajdonsággal bír.

1. Hosszú terjedésű árnyék.

2. Finom ízek.

3. Finom illatok.

Ennek összessége olyan, mint a hit. Mert a hit három dologból áll össze:

1. Mondanivaló

2. Tett.

3. Szándék.

Az árnyék megegyezik a tettel, az íz a szándékkal és az illat a mondanivalóval.

– Majd hozzá közelebb menve elérkeztünk négy folyóhoz, amely a Szidrat al-Muntahá eredésénél található, amelyből kettő rejtett és kettő pedig látható volt. Megkérdeztem:

– Hogy hívják ezeket a folyókat?

– A két rejtett, a Szíhán és a Zsíhán, a két látható pedig a Nílus és az Eufrátesz!

(An-Nawawij Prófétai beszéde szerint:

– A Nílus és az Eufrátesz a Paradicsomból származik, és a Szidrat al-Muntahánál lép ki láthatóvá. Majd folynak, ameddig Allah engedi, aztán leszállnak a földre [Jenzilán], és onnan terjeszkednek tovább.)

– Ezután fölemeltek nekem egy lakott házat (al-Bajt al-mámúr), amelyen naponta mintegy hetvenezer angyal fordul meg. Majd hoztak három kelyhet, egy alkoholost, egy tejest és egy mézest. – Én a tejes kelyhet választottam, mire Gábriel így szólt:

– Ez al-fitra, (az iszlám vallás) amelyben te és a néped vagy. (Az a tiszta állapot, amelyben az ember megszületik, mentesként minden bűntől és gonoszságtól.)

A tej megegyezik a fitrával, mert ez az első, amely az újszülött étkéül szolgál.

Amikor Mohammed e helyiségnél járt, Allah sugallatot küldött néki, az állhatatosság, az engedelmesség hatalmas tulajdonságaival. Megnyílt előtte, s a szívével láthatta Őt, és beszélhetett Hozzá. Ekkor Ura napi ötven imát rendelt el népe s számára.

– Visszafelé Mózeshez mentem, aki megkérdezte – folytatta:

– Mit parancsolt neked Allah?

– Napi ötven imát parancsolt! – jelentette ki Mohammed.

– A te néped nem tud neked ötven imát elvégezni! – jelentette ki Mózes. – Én, esküszöm, hogy előtted már kipróbáltam az embereket (dzsarabtu annász qablaka), kezeltem, „próbáltam” minden eszközzel Izrael népét. Menj vissza Istenedhez, és kérj népednek az enyhítést!

– Visszamentem – folytatta. – Levett rólam, könnyített nekem tízet!

Visszafelé Mózesnek elmondta, milyen könnyítést kapott Urától.

– Visszamentem Mózeshez, ám ő visszaküldött!

– Visszamentem és (Allah) könnyített tízet.

Majd újra és újra visszaküldte Mózes addig, amíg az Úr öt imádkozást szabott (határozott) meg könyörületként. De Mózes még ezzel sem értett egyet, féltve:

– A te néped nem bír ki öt imát, mert én már kipróbáltam azt Izrael népénél! Menj vissza Allahhoz, és kérj Tőle enyhítést népednek!

– Én már kértem Allahot, amíg szégyelltem magam! (Bár szégyelltem magam!) – és nem ment vissza. Amikor Mózestől távozóban volt, egy hang szólt utána:

– Lepecsételtem parancsaimat, és könnyítettem szolgáimon! (Amdaitu farídati wa khaffaftu álá ibádí!) Ezzel befejeződött a mennyországi „égi” utazása.

Allahnak ez a kijelentése bizonyíték amellett, hogy közvetlenül beszélgetett Mohammeddel.

(Nagyon sajnálom, hogy napjainkban megjelennek olyan kiadványok, amelyek tudatosan félremagyarázzák a próféta utazását, összeboronálva Allah láthatóságával. Olykor tévesen idézve a Korán ájáiból:

53./10. És sugallta az Ő szolgájának, amit sugallt

53./11. Nem hazudta a szív azt, amit látott.

Áisa, a próféta felesége és Abú Dzarr is kijelentették, hogy Imám Muszlim szahihjában olvashatjuk:

– Megkérdeztük a prófétát, látta-e Allahot? – Ő tiltakozott:

– Hogyan láthatnám! Fény!

De Ibn Ábbász is feltette ugyanazt a kérdést:

– Láttam az Uramat! Magasztaltassék. – Vagyis álomlátása volt, és nem Őt, hanem a jeleiből látott. Igenis, a próféta kijelentette:

– Három dolgot kaptam az utazásom során:

1. Napi ötszöri imát.

2. A Baqara Szúra befejező részét.

3. Bocsánatot azok számára, akik nem társítanak Allah mellé!)

(Mielőtt a próféta meg nem tette az égi utat, imaként, megemlékezve Allahról csak annyit mondtak:

– Béke Allahnak, béke Gábrielnek és Mikáelnek!

Majd amikor visszatért, fölszólította társait:

– Ne ezt mondjátok! Hanem:

At-tahijjátu lilláhi wasz-szalawatu wat- tajjibátu…

Hálás köszöntések szóljanak Allahhoz és minden imádság és minden jóság.

Béke legyen veled, ó próféta! És Allah kegyelme és Allah áldásai.

Béke legyen mindannyiunkkal, Allah igaz szolgáin.

Tanúsítom, hogy nincs más Isten, csak Allah.

Tanúsítom, hogy Mohammed az Ő szolgája és Prófétája….

(Részletesen leírva az első kötetben.)

Így alakult ki a ma is használatos, Tasahhud egy, s a kettő teljes szövege, amely részese mindennapos imáinknak. Ha jól megfigyeljük, ez egy párbeszéd, amely kölcsönös üdvözlésre és tanúságtevésre irányul. (Ibn Maszoúdtól An-Naszáíjj jegyezte le.)

Allah, a későbbiekben belátást engedélyezett Mohammednek a Pokol bugyrába, védve, s elmondva az ott történteket. (Imám Ahmed)

Utazásaik során egy sor számára (és számomra is) különös embercsoporttal ismerkedhetett meg.

Volt, hogy útjaik során, elmentek olyan emberek mellett (wa marra biqaum), akik a fejüket sziklákhoz verdesték, de amikor az szétloccsant, az abban a pillanatban újra eredeti állapotában visszaváltozott. Meg is kérdezte:

– Kik ezek az emberek?

– Ők azok, akiknek a fejük neheztelte az imát! Nem imádkoztak, nem tanulmányozták Allah Könyvét. – Majd új embercsoport mellett mentek el, akiknek nem voltak (kilátszottak) eltakarva az intim testrészei, s mint az állatok járkáltak céltalanul.

– Ők azok, akik nem adták ki a zakátot (szegénységi adót)! – Majd továbbmenve bűz töltötte meg a levegőt, és mit látott, emberek nyers, romlott húst ettek, és ügyet sem vettek a jól elkészített étekre, otthagyva azt. A kérdés sem váratott sokáig:

– Kik ezek?

– Ők a paráználkodók! – válaszolta Gábriel. Ezután nem sokkal később egy magányos férfi mellett mentek el, aki annyi fát gyűjtött halomba, amelynek megemelése meghaladta képességeit, de azért még újra és újra hozzátett egyet-egyet.

– Ki ez?

– Ő az, aki a rábízott letéteményt (al-Amána) nem adta vissza, sőt még újra és újra kért!

És elmentek nyelvüket és ajkaikat harapdáló emberek mellett, akiknek büntetései megismétlődtek. (Ők a megkísértés „fitna” prédikátorai voltak).

Ám az út mellett lévő sort csak előzték és előzték, mintha soha nem akart volna elfogyni. Elmentek lefityegő ajkú emberek mellett (ők, akik az árvák vagyonát elvették), olyan nagyra felfúvódó hasúakra, mint egy ház, akik ha fölkeltek, egyből hasra estek (ők azok, akik kamatra adtak pénzt), ám a legrosszabb egy bikánál is nagyobb embert látni, aki egy kis lyukon átbújt, és most minden erőlködése ellenére sem tudott azon visszajutni (ő az az ember, aki mondott valami rosszat, ámbár megbánta azt, szeretné is jóvátenni, de mégse teszi.

A próféta kérdései és azokra való válaszok pedig csak egyre sokasodtak.)

– Utóbbi utalás Ádám teremtésére, melyet Ibn Abbasz Prófétai beszédében ismerhetünk meg, hallva a prófétától:

– Ahol Ádámot a lélek fúvása először érte, az a feje volt, s onnan terjedt lejjebb és lejjebb. Majd amikor elérte az agyát, tüsszentett egyet, és azt mondta:

– Hála az Istennek! – Allah felelt:

– Istened irgalmaz neked, Ádám!

Amikor elérte a szemét, kinyitotta, meglátva testrészeit tetszését találta benne. Szeretett volna fölállni, de mivel a lélek fúvása még nem érte el az alsó végtagjait, türelmetlenségében siettetni akarta Urát:

– Istenem! Sürgesd a lelket, hogy még napnyugtáig (sötétedés előtt) érje el a lábaimat! – mivel szeretett volna fölállni.

De van úgy: Az ember éppúgy fohászkodik a rosszért, amiképpen a jóért. – Itt több csoportra osztódnak a kívánságok:

1. A vagyona ellen.

2. A gyereke ellen.

3. A pusztítás mellett.

Ha Allah mindig a kívánságotok szerint büntetne benneteket, akkor az emberiség önmagát pusztítaná el – figyelmeztet.

Talán nem is járok messze az igazságtól, ha azt mondom, mindannyiunkkal megesett, kicsúszott már a szánkon:

– Bár száradna le a kezem! Itt vakuljak meg! – De sorolhatnám tovább:

– A lábamat engedem levágni, ha még egyszer beteszem hozzátok – stb. Sajnos nem fordítunk kellő figyelmet arra, némelykor a kívánságunk be is következik (ramadán utolsó napjainak egyikén, amikor Allah teljesíti kívánságainkat), ilyenkor hangzanak el a csalódás szavai:

Istenem! Miért éppen engem büntetsz? Miért nem ezt és ezt?

Azért szólítja föl az embereket a próféta:

– Nagyon vigyázzatok, mikor fohászkodtok, nehogy önmagatok s mások ellen vétkezzetek! Mert aki a különbségek helyett az összetartást (nyugalmat) helyezi előtérbe, az szolgálja igazán Teremtőjét!

– Talán ha megengeded, akkor vegyük szép sorjában – intettem türelemre. – Allah tudja, hogy mi fog történni napjainkban, hisz a teremtés előtt 50000 évvel már mindent leírt egy táblára, azelőtt, hogy az univerzumot megteremtette volna. Így Allah akarata teljesül, és képessége mindent átfog, vagyis nincs olyan az egekben és a földön, ami az Ő tudása nélkül megtörténhetne. Mint ahogyan a Korán említi: – Nála van a rejtett dolgok tudása.

Hinni abban – folytattam –, hogy ami Allahon kívül van, az teremtmény. Egyenlő: testben, tulajdonságban és cselekedetben. Hinni kell abban, hogy a hívő egész élete jó. Ha jó dolog történik vele, jó. Ha rossz, azt türelemmel viseli, mivel a türelem jó. Az ember ezáltal felismeri lelke valóságát, emberi méltóságát.

Az, hogy hiszünk a sorsban – folytattam, mert némi kíváncsiságot véltem felfedezni a szemében –, még nem azt jelenti, hogy meg is adjuk magunkat a sorsnak! Például: ha egy szálka a szemedbe fúródik, te bizonyára tisztában vagy azzal, hogy azonnal orvoshoz kell menned. Sőt azzal is, hogy bár fájdalmat fog okozni, de a gyógyulásod érdekében teszi, különben megvakulsz. Emiatt nem szidhatod, nem gyalázhatod az illetőt, ha az a legjobb tudása szerint járt el az érdekedben. Hangsúlyozom, a te érdekedben!

A választás szerint pedig:

Allah akaratot ad az embernek, de csak az ő akarata szerint (egy bizonyos körben választása szerint „szabad akaratából” cselekedhet). Talán mondanék egy példát is:

Van egy tanár, aki 1–4 évig tanít valakit, s tudja, ismeri tanítványa képességeit. Majd a vizsgán előre leírja tanulója személyes végeredményét. A vizsga meg is történik, de amikor a tanítvány meglátja s összehasonlítja elért eredményével, nem a maga butaságát bizonygatja, hanem az előre leírt eredmény miatt ágál.

– A te akaratod történt! – jelenti ki. – Nem az enyém! Ezért én nem vagyok hibáztatható!

– Remélem, ez idáig érthető? – kérdeztem.

– Ez így tiszta – szólt közbe –, de hol van az elrendelés? Mi az, hogy én a Pokolba fogok kerülni, mert az el van rendelve? – kérdezte, közben bizonytalanul szét-szétnézett, érezve, itt keményebb fába vágta a fejszéjét:

– Azok, akik nem ismerték a te vallásodat, azokkal mi lesz? – folytatta tovább.

– Ne hidd, hogy mindenki, aki mind a múltban, mind a jövőben nem ismerte vagy ismeri meg az iszlám vallást, az mind a Pokolba fog kerülni, esetleg veled vagy velem együtt! – szóltam mosolyogva, hogy a feszültséget oldjam, közben idéztem:

Nézd, hogyan részesítettünk egyeseket előnyben másokkal szemben! Ám a túlvilágon nagyobb fokozatok és kitüntetések lesznek.

– Az, biztos, a betegek (értem itt a szellemi fogyatékosokat) és az Allah útján harcolók egyből a Mennyországba kerülnek, végítélet nélkül. Ám ugyanúgy, soron kívül kerülnek a Pokolba az istenkáromlók, a gyilkosok, a paráználkodók és a hitetlenek egyaránt. De akire te utaltál: „Azok, akikhez nem jutott el az iszlám?” – Ők a hitetlenek gyerekeivel, próbának lesznek alávetve a Feltámadás után. (Tanítás végén választhatnak Mennyország és a Pokol között.)

Ám nehogy azt hidd, hogy bárki saját tettei miatt a Paradicsomba juthat!

Van még egy utolsó esély azok számára is – próbáltam reményt önteni emberünkbe –, akik majd idővel a Mennybe fognak kerülni, de Allah akaratából egy kis időt a tisztítótűzben kell még vezekelniük az elkövetett kisebb-nagyobb bűneik miatt. – Ezzel indulni készültem, mivel nem igazán láttam értelmét, további beszélgetéseink folytatásának:

– Szervusz! Talán majd máskor folytathatjuk, ha ott leszel, ahol nem a gondolataid járnak – búcsúztam.

– Na mi van, itthagysz? – szólt kajánul, zavarodottságában vigyorogva.

– Nem! – válaszoltam. – Te ott maradsz! (Gondolván a sötétségre.) – Pár lépést megtettem már, amikor még utánam szólt:

– Találkozzunk holnap is! Úgy bírom azt az okos dumádat, hogy te mindenre meg tudsz válaszolni!

– Tévedsz! – válaszoltam. – Nem tudhatok én se mindent, sőt nincs is rá szükségem! Inkább jegyezz meg egy jó tanácsot:

Az ember nem minél többet kell hogy tudjon, hanem minél alaposabban!

Végezetül hidd el, ha azt a tudást, amit te felhalmoztál magadban, nem a gúnyolódásra pazarolnád, egész jópofa ember lehetnél!

Nem tudom miért, de amikor elváltunk, volt egy olyan érzésem, nem voltam elég meggyőző. Tovább kellett volna a társalgás fonalát szőni, esetleg kisebb engedményeket adni, hátha kíváncsisága közelebbi kontaktust eredményezhetett volna.

Most már mindegy – legyintettem, és séta közben a könyvet kinyitva mormoltam annak szövegét:

Mindannyiuknak - ezeknek éppúgy, mint amazoknak - gazdagon adunk a te Urad adományából. A te Urad adománya nincs senkitől megtiltva

Van, hogy jó magunk is viccből vagy maró gúnyból elsütjük:

– Ugyan, ki vagy te hozzám képest? Te csak egy szürke egér vagy.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az e világban van, aki gazdag, és van, aki szegény. Sőt van, aki egyikhez sem tartozik. De sorolhatnám a szép ellentétét ugyanúgy, mint beteg és egészséges. Előnyben részesítettünk, szól az írás, kifejezve a Mennyország száz fokozatát, arra emlékeztetve, hogy minden két fokozat között annyi a távolság, mint az ég és a föld között.

(Al-Bukháríjj lejegyzésében: Akik a magasabb fokozaton vannak, azok meglátják az angyalokat, ugyanúgy, mint ahogyan ti látjátok az üstökösöket.)

Manapság (Magyarországon) egyre jobban kezd elterjedni az ősi múlt kutatása. Hangzatosan hirdetik:

– Vissza a gyökerekhez!

Sőt egyesek azt képzelik (rémképeikbe egy kis jóindulattal még az is belefér), hogy minden kiejtett szó, tárgyi bizonyíték nélkül, kellő anyagi támogatással, tudományos elismertségnek fog számítani. Nem is olyan régen részt vettem B. Akadémián, ahol huszonöt fénymásolt anyagból kezdték bemutatni azt a hasonlóságot, amelyen Szent István királyunk koronáját ékesítő domborművek megegyeznek Szűz Mária ruháján lévő minták összességével. Arról nem is beszélve – e két személy, a magyarság tudatában mennyire egybekapcsolódott. Nem hiszem, hogy aki egy kicsit is ad származására, elzárkózna a nagy elődök dicső tetteinek fölmagasztalásától. De a józan ész nem egyes szám egyes személyében gondolkodik, nem is többes szám egyes személyében, hanem hirdeti Allah akaratát:

Aki az igaz útra vezettetik, az a maga hasznára vezettetik. Aki pedig tévelyeg, az a maga kárára tévelyeg. És senki nem cipeli egy másiknak a terhét.

(Engedtessék meg nekem egy nagyobb lélegzetű írásbeli bizonyíték, hogyan próbált 42 éven keresztül egy magát apostolnak képzelő ember orránál fogva vezetni emberek milliónyit.

Mani és a manicheizmus

Mani, a perzsa birodalom területén, Babilonban született Krisztus után 216-ban. Mandeanusokhoz tartozott, majd önálló eszméket fejtett ki. A Prófétai beszéd szerint 24 éves korában, két víziójában találkozott Jézussal, aki tanításokat közölt vele. Ennek hatsára Mani, 242 körül kezdte el tanait hirdetni. Utazásai során bejárta Kelet nagy részét. Az őt támogató (perzsa király) Sapor halála után a Zarathusztra-vallás papjai üldözni kezdték, és 276-ban Gundeshapurban kivégezték. Mani halála után tanítványai kezdték a tanokat hirdetni, előbb Nyugat-Ázsia, későbbiekben Közép-Ázsia területei váltak missziós tevékenységük célpontjává. Tanaik szinkretikusak voltak, több szellemi, filozófiai irányzatot egyesítettek és gnoszticista irányultságúak voltak. (A gnoszticizmus lényeges vonása a világ dualista szemlélete.) E szerint a két ellentétes elv, a jó és a rossz, a fény és a sötétség, a szellem és az anyag elve nyilvánul meg. A sötét és a fény állandó küzdelmet folytat egymással. A Fény birodalmában lakozik a Magasztosság Atyja, Ő a birodalom jóságos atyja, aki négy alakban jelenik meg:

1. Istenség.

2. Fény.

3. Erő.

4. Bölcsesség.

A mellette lévő öt dicsőség:

1. Ész.

2. Tudás.

3. Értelem.

4. Gondolkozás.

5. Óvatosság.

A sötét részhez tartoznak a démonok, a lázadás, a káosz, és a pusztulás. A Tanítás szerint Ádám és Éva bűnt követett el, ezért kiűzettek a Paradicsomból, és a bűn alól az embereknek feloldozást csak az őszinte bűnbánat ad. Az emberiség bűneit Krisztus veszi magára, és ezáltal az emberi testekbe zárt fénylelkeket megszabadítja.

Mani elismerte az előtte élő prófétákat és Apostolokat. A manicheusok szabadulni akartak az anyag rabságából, tartózkodtak a hústól, alkoholtól, a káromkodástól, óvták az állatok és a növények életét, lemondtak a földi javakról.

A hívők két osztálya:

Szerzetesek és laikusok.

A szerzeteseknek igen kemény próbákon kellett keresztülmenniük, nem házasodhattak, nem rendelkezhettek tulajdonnal, nem végezhettek mezőgazdasági munkát, nem törhettek kenyeret maguknak.

Vándorló életet folytattak, csak egynapi élelmet tarthattak maguknál, és csak egy évre szükséges ruhájuk lehetett.

A laikusok is igen szigorú életet éltek.

Nem volt szabad káromkodniuk, élő állatot leölniük, minden héten gyónniuk kellett Istennek, és a kiválasztottaknak. Ezenkívül előíratott számukra, hogy egy évben ötven napot kellett böjtölniük. Férfiak és nők is lehettek szerzetesek.

A perzsiai üldöztetések után vallási központjukat Mezopotámiából Közép-Ázsiába tették át a szogdok (ez egy népcsoport) közé. Ezek után a manicheizmus gyorsan terjedt keleten, de ugyanúgy nyugaton is. Először azokban a közép-ázsiai államokban fogadták el tanaikat, ahol sokféle nép és vallási forma élt. (Itt a manicheizmus szinkretikus jellege nem volt zavaró.) A szogdok, akik a manicheus tanok legfőbb terjesztői voltak, nagyarányú kereskedelmi tevékenységet folytattak, az ókor talán legfontosabb kereskedelmi útvonalán, a selyemúton keresztül, egész Kína belsejéig eljutottak. Az út mentén kereskedelmi kolóniákat alapítottak, és ezekben is hirdették a tanokat. Kínában, a Tang dinasztia idején, a kínaiakkal szövetséges Ujgur kagán (kagán= fejedelem) áttért a manicheizmusra, ám 840-ben azonban, az Ujgur Kaganátus bukása után a kínaiak üldözni kezdték őket, lerombolva templomaikat, és a hívőket kiszorítva a peremvidékekre.  (A Tarim medencébe szorultak vissza.) A kialakuló türk birodalomban a szogdok jelentős szerepet játszottak, kereskedelmi és kulturális téren is. Ezáltal a manicheus szogdok vallása is tekintélyt szerzett. Amikor azonban, a türk birodalom 588-ban nyugati és keleti részre szakadt, a szogdok befolyásukat csak a keleti részben, a mai Mongólia területén tudták megőrizni. Később a türköknél a szogdok teljesen elvesztették befolyásukat. A manicheisták a legnagyobb tekintélyüket az Ujgur Birodalomban érték el. Itt nemcsak a kereskedelemben, de a kagán (szkíta fejedelmi cím) közvetlen környezetében is megtalálhatóak voltak. Sőt még a legbizalmasabb követségi feladatokkal is megbízták őket. Kolóniáik behálózták az egész Ujgur Birodalmat, és mindenütt folytattak missziós tevékenységet is. Mindez addig tartott, amíg a kirgizek el nem foglalták Ujguriát. Ezután a manicheusok Kelet-Turkesztánba vonultak vissza, ahol még ezer körül is létezett egy kisszámú csoportjuk. (Később, azonban a kereszténység és a buddhizmus kiszorította őket azokról a területekről is, ahol még meg tudtak maradni.)

A manicheizmus területein elsősorban a nesztoriánus kereszténység tudott gyökeret verni (nesztoriánus= keleti kereszténység), miáltal a manicheusok nagy tömegei áttértek a keleti kereszténységre. Mindenesetre óvatosan kell kezelni a manicheizmus kérdését, ugyanis Zarathusztrához (szkíta vallásalapító) hasonlóan, nagymértékben hozzáigazították Mani tanait is a perzsa vallási Prófétai beszédekhoz.

Az eredeti Manitanítást nem lehetett a jó és a rossz dualisztikus harcává egyszerűsíteni. Mani eredeti írásaiból kevés maradt fent, mert a kialakuló ortodoxia azokat elpusztította.

(Mani pártus szkíta származását sem szokták elismerni, hitvilágát pedig azonosítani akarják a Sassanida Perzsával.) Mani Jézus apostolának nevezi magát, ugyanakkor a Judeo keresztény tant nehezen érthetőnek tartotta, mert e szerint a fény az anyag börtönébe került. Nem fogadta el Jézus halálát és Pokolra szállását, mint mondottá:

– Mert Isten fia nem lehet egy helyen a gonoszokkal! – és az Atyával való egysége miatt halált nem ismerhet.

Jézus a Fény fiaként legbecsesebb alakja volt a manicheizmusnak.

A szkíták Manit Jézus újra megjelenésének tartották.

(Mani is hirdette a Szentháromságot az abban való megnyilvánuló Egyistenséget.)

Mindezek alátámasztására néhány imát ismerjünk meg:

Mani imája:

„Táltos”

Mágus vagyok én is, már sok számos éve,

Lélek hanggal ide – e bús földre téve.

Életemnek rendelt utat járom… járom,

De Istentől velem van a Nagy-Szent-Három.

Érzem a Fény-Atya bölcs tudás világát,

Amely összetöri a sötétség jármát.

Fény-Anyánk két szeme,

Tudom, itt van rajtam…

Azért rebeg Hozzá,

Áldó imát ajkam.

Példaképem pedig,

Jézus a Fény-fia!

Igéjének bennem

Kell feltámadnia!

Hármuk szolgálata az igaz Szeretet,

Melynek magvát Hármuk a szívünkbe vetett.

Ki kell-é a szent mag…?

Csak Te, magad tudod,

Hej! – Pedig belőle,

Neked is sok jutott.

Szeretett kalászból lesz az Életkenyér,

Amit mindig csak ad, vissza soha se kér.

Szívedbe e nap is szeretetet hozzon!

A bűn el ne érjen, hited ne lankadjon!

Higgy a szeretetben, és ne fordulj máshoz,

A Szent Fény-Háromsághoz imádkozz… imádkozz.

Manicheus himnuszrészlet:

Hozzád kiáltunk, Jézus Urunk!

Hangos szóval mondott imádsággal hívunk,

Mert te vagy az Élet!

Te vagy a Fény nekünk,

Te vagy az Igazságunk,

Te vagy a Gyógyító – az Isten Fia!

Hozd nekünk a békét – Béke Apostola,

Te vagy, aki megmentesz minket,

A gonosz szolgaságától.

Ó jöjj! – Békességünk Új Királya!

Ó Jöjj! – Alvóknak felébresztője,

Holtak feltámasztója.

Hozd a Békességet – hatalmas Urunk!

Hozd a Békességet – az Igaz Tudásnak teljes Fénye.

Hozd a Békességet – új napok Uralkodója!

Hozd a Békességet – Isten ajándéka!

Hozd a Békességet – Isten dicsősége!

Védelmezd azokat, kik Hozzád menekülnek,

Urunk – Jézus – Tieid vagyunk!

Könyörülj rajtunk.

Pártus – szkíta fohászkodás:

Jézus uram! Adj jó egészséget nekem, mentsd meg lelkem a haláltól, hiszen Te vagy az élő Szeretet!)

A következő 18. ája, a köznyelvben „nagyon rosszul”, úgy ismeretes, mint a muszlimok (keresztények) tízparancsolata. Állításaik szerint a Koránban leírtak ebben a részben csúcsosodik ki, tömörítve mondanivalóját.

Ne helyezz Allah mellé más istent, nehogy azután ottmaradjál gyalázatban, elhagyatottan!

Tudnia kell mindenkinek, hogy az egyetlen, amit Allah soha nem fog megbocsátani, az a társítás. Amikor a muszlimokhoz szól:

– Isten mellé ne társítsatok! – Akkor figyelmeztet: – Ha Ő Tőle máshoz imádkoztok (társnak vettél), az nem fog tudni benneteket vágyaitokban, megsegíteni, hisz arra csak Ő képes.

Imám Ahmed Prófétai beszédében azt írja: A próféta azt mondta:

– Az az ember, akivel rossz történt, és az az emberekhez fordul, arról a „rossz szegénység” nem múlik el. De aki Allahhoz fohászkodik, annak Allah előbb-utóbb küld gazdagságot. (At-Tírmidzíjj, Abú-Dáwúd)

Allah felszólítja szolgáit (Mudzsáhid), csak Allahot imádjátok, és ne legyen társ mellette, emlékeztetve őket (ne zárkózzanak el a tudatlanok tanításától, még akkor sem, ha az nem hoz átütő sikert) a már meglévő sugallatára:

Képtelen az ember úgy cselekedni, akinek Allah az Írást, a bölcsességet és a prédikációt adta, hogy ezután azt mondja a többieknek: „Ne Allahot, hanem engem szolgáljatok!” Inkább (azt mondja) „Legyetek rabbik azáltal, hogy (hitsorstársaitoknak) tanítjátok az Írást, s ti (magatok is) állhatatosan tanuljátok (azt).

Felszólít mindenkit, legyen jámbor szüleihez, és soha semmilyen körülmények között ne merjen rosszat mondani, hisz a pfuj a rosszak legrosszabbika.

– Csak jókat mondjatok, és jót cselekedjetek! – hangzik el. – Kezeitekkel ne utánozzátok őket elesettségükben!

Tanulmányozásaim idején, amikor ehhez az ájához értem, szinte kikiáltott a sorból az az egyszerű szó: add! Szinte szégyenérzetet keltett bennem, pedig én gyakorlom az adakozást. Talán nem járok messze az igazságtól, ha ahhoz az idézethez hasonlítom, amelyet még iskolás koromban szinte mindenhol kifüggesztve láttam: „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül!”

Mind-mind kötelességként szólít föl, s nem adományként. Adnom kell, ezt pedig bárhogy is nézem, felszólítás és nem kérés.

Na, gondoltam, megosztom nézeteimet, rögtön átszaladtam egy arab testvéremhez, s megkérdeztem:

– Mi az, hogy add meg, amikor semmi kötelék sem fűzi szorosan az adakozót az adományozotthoz?

– Te! – szólt. – Van egy Prófétai beszéd, amely tökéletesen megmagyarázza, miért is használja a Korán az adott kifejezést.

– Mohammed próféta halála után nem sokkal Omárból kalifa lett (634–644-ig). Egy éjszaka elindult, s azt gondolta, (nem felfedve kilétét), s kihasználva a sötétség leplét szétnéz alattvalói között. Ám egyszer csak gyereksírásra lett figyelmes. Az anya, mivel nem volt mit adnia vacsorára, kavicsot tett a forrásban lévő vízbe, és főzést imitálva csitítgatta éhes gyermekeit:

– Mindjárt készen lesz! Várjatok, legyetek egy kis türelemmel. – Arra számított, hátha előbb-utóbb a fáradtságtól és az éhségtől elalszanak.

Majd amikor a vágya teljesült, elkezdte „a rendszerető” Omárt szidni, mivel özvegy volt, s férje, az iszlám harcosa és hittérítője meghalt, s nem volt, aki gyermekeivel befogadta volna.

Szóba elegyedett vele a kerítésen keresztül a kalifa, nem tárva fel kilétét, hagyta az átkok és a szidalmak özönét ontani magára. Amikor az asszony befejezte a gyalázkodását, ő továbbállt. Útját a terményraktár felé vette, felébresztve annak őrzőjét, kihez így szólt:

– Készíts ki egy zsák lisztet, és egy kanna olajat, de máris! – Az, mivel nem tudta, mire vélje a dolgot, kérlelni kezdte:

– Mi ez a sietség? Hagyd, testvérem, majd én holnap elviszem, add meg a címet, és térj nyugovóra.

– Nem! – jelentette ki. – Nekem még ma kell. Én okoztam a bajt, mert figyelmetlen voltam, így hát nekem is kell azt helyrehozni. – Ezzel meghajolt.

– Tedd föl a hátamra a zsákot, az olajat meg add a kezembe, hogy minél hamarabb indulhassak! – szólt türelmetlenül.

– Hidd el – próbált még egy utolsó kíséretet tenni a raktáros –, holnap az lesz az első dolgom, hogy elintézem a szállítást!

– Azért, hogy a bűneim a Feltámadás Napján bizonyíték legyen ellenem? – kérdezte, és ujjával félreérthetetlen mozdulatot tett a válla fölött.

A kívánság teljesült, és Omár ígéretéhez híven elcipelte az ajándékokat a rászorulóknak. Felébresztette az asszonyt – aki nem akart hinni a szemének –, majd így szólt:

– Főzzetek belőle, és vacsorázzatok meg a gyerekekkel (maga is maradt egy darabig), holnap pedig gyere el! – s megadta időt és helyet.

Másnap el is ment az özvegy, és látja ám, hogy Áisa és Oszmán mellett ott áll az adakozó is, aki nem volt más, mint Omár kalifa. Nagyon megijedt, félve a büntetéstől, mivel jól tudta, milyen szigorú Omár. De az megnyugtatta:

– Nem büntetlek meg, mert igazad volt! – Ezzel az asszonytól megvásárolta bűneit, és parancsba adta, hogy:

– Minden hónapban a kincstár terhére pénzt és terményt kapjon ez az özvegy!

(A kalifáról tudni kell, az ő kezdeményezésére kezdték a Korán lapjait összegyűjteni. Nevét: Zajd ad-Din = a vallás többlete (megerősítője)ként azonosították, amit később, a kalifasága alatt: „a hívők ura” = Amír al-Mumininre változtatott.)

Mohammed próféta a sugallat leérkezésével véget vetett annak a kegyetlen barbár szokásnak, amely Mekka környékén volt bevett Prófétai beszéd, hogy a leánygyermekeket születésük után majd minden alkalommal elpusztítottak. Egyrészt szégyenként kezelték, másrészt egy éhes szájjal több eltartásáról volt szó (mivel az adott helyzet nem tette lehetővé, mint a beduinnak, akinek a vándorlás közbeni munka végzésekor áldásnak számított), ezrt egyszerűen kivitték a sivatagba, és ott élve a homokba eltemették. Számtalan vers (81. Szúra: És midőn az élve eltemetett leányt megkérdezik, hogy miféle bűnért ölték meg.) „ének” megemlékezik azokról az időkről, amely a síró gyermek hangját eleveníti föl a sivatagi éjszakában.

Imám Muszlim és Al-Bukháríjj lejegyzésében maradt fent a következő történet.

Abdullah ibn Maszoúd megkérdezte Mohammedet:

– Prófétám, melyik a legnagyobb bűn?

– Allah mellé társat venni! Mivel Ő a Teremtő.

– És még?

– Ha megölöd a fiadat, ha nincs mit enni adni néki!

– És még? – kíváncsiskodott tovább.

– Paráználkodnod a szomszédod feleségével!

Jómagam, nem is olyan rég, egy előadás-sorozaton vettem részt, ahol az előadó professzor épp az árvaság és a kiszolgáltatottság helyzetéről beszélt, melynek azt a címet adta: Istentől való adomány elherdálása.

(Úgy érzem, ha bár szorosan nem is, de ez is kapcsolódik az itt leírtakhoz.)

– Amikor egy családot arra kényszeríttetek menekülés közben – kezdte a történetét –, hogy vegye minden fontosabb vagyonát és ingóságát magához, majd hagyja el házát, ettől borzasztóbb dolgot el sem képzelhetünk.

De mivel a férj nem volt otthon, az anya fogta a megtakarított pénzét, értékeit, s a gyermekével elindult az erdőbéli házából toronyiránt. Ám egyszer csak elkezdett fáradni, s keze, mellyel gyermekét húzta-vonta maga után, görcsbe rándult minduntalan. Ekkor, ahogy haladt lépésről lépésre, úgy érezte, választás elé állíttatott. Eleinte elhessegette gondolatait:

– Elég! Nem bírom tovább, inkább itt halok meg. – Zihálva, meg-megállva próbálta kifújni magát. De azért csak ment tovább. Majd, ahogy ereje s idege kezdte fölmondani a szolgálatot, eltűnődött.

– Isten vagyont meg gyermeket adott. Ha most a pénzzel tovább megyek, akkor jól „jót” cselekszem, mert ilyen alkalmam nem lesz még egy az életemben. Gyermeket meg kaphatok még többet is. – Mivel fiatal volt, engedte, hogy ki-kicsússzon a kis kéz kezei közül, majd végleg (elhagyta) elszakadtak.

Igen ám, de idővel, mivel férje haláláról megerősített híreket kapott, unszolásra férjhez készült:

– Meglátod, neked is jobb lesz, hisz mit tudnál kezdeni magad nyomorúságodra! – hallotta időről időre a „jó tanácsot”.

Férjhez ment. Ám gyereket nem tudott szülni, s ekkor felébredt benne az anyai ösztön, a szeretet. Lopva, mint a tolvaj elhagyta a házat, amit úgy gondolt, majdan biztonságot nyújt számára, és sírva, zokogva kezdte fölkutatni, végigjárni menekülésének útvonalát.

Majd nagy sokára, amikor már megjárt ungot-berket (nem csak álmaiban), rátalált gyermekére, akit farkasok fogadtak örökbe. De mivel képtelen volt megértetni magát vele, a folyónak ment. Ám ott sem volt szerencséje, mert a víz újból és újból kivette. Most az ő hangjától visszhangzik az erdő, mert árván maradt az árva, s árván maradt az özvegy.

Amikor befejezte tanárom a példázatát, a teremben először néma csend, majd halk, hogy ne hallja senki más, szipogás volt hallható.

– Uraim! Köszönöm az együttérzésüket – fejezte be történetét.

 teljes összegében az árvát illeti meg, abból még nagy haszon megszerzése esetén sem tarthatnék igényt.

Ezt nagyon áldásos módszernek tartom, ellentétben másokkal, akik nem is rejtik véka alá véleményüket, megesküdve Allahra, amennyiben fölkérés érkezik hozzájuk:

– Hidd el, nálam jobb helyen nem is lehetnének az értékeid! Ha visszajöttél, maradéktalanul visszakapod! – Pedig jó előre tudja, mindaz, amire megesküdött, még a tisztesség határát sem fogja súrolni. De miről is szól ez az ája? Ha nekiállunk boncolgatni, rájövünk, nem arról, hogy egy üres fazékba belekiáltva visszhangozzék:

– Ne lopj! – Amit nemcsak azért nem tesz valaki, mert nem szabad, hanem mert tiszteli a másikat. Értékeli az értékeit, sőt átérzi annak helyzetét, akit megloptak, s nem utolsósorban elítéli, mert a munkát s annak értékét vették el. Ezért inkább elősegíti valakinek a gyarapodását, s nem annak megrövidítését.

Tehát az erkölcsi tartalomnak meg kell előznie a büntetés tiltását, mint ahogyan itt elhangzik:

„A tulajdon erkölcsileg védendő!”

Allah azt mondja:

– Gyarapodjatok és sokasodjatok! – Márpedig ez nem egyenlő a rablással.

– Mert gyarapodva vagy képes adni a szűkölködőnek, ugyanis te is átérezhetted a szükségletek hiányát, miáltal kinyílik az éléskamrád s markod, bölcseletedre. Az az ember, aki ad, az bölcselkedik. Az az ember pedig, aki akkor is eszik, amikor nem éhes, tolvaj, mert elveszi egy éhezőtől az étkezés gyönyörét.

Sokan azt mondják, a szándék és a vágy nem tiltott, s ezen az alapon befolyásolnak másokat tetteik elkövetésére. De elfelejtik, hogy a szándék az út kezdete, s a cselekedet pedig a bűn végeredménye. Allah Könyvében nemegyszer elhangzik:

– Mindenki szándékai alapján lesz megítélve!

Nem arról van szó, hogy egy hívő ember nem botlik meg, nem követ el hibát, esetleg hibákat életében. Ez egy folyamat, mondhatnám: A lelke beteg lett! Nem elbukott, nem elítélt emberről vagy emberekről kell hogy beszéljünk ilyen esetben, hanem megtévedtről. Ez nem azt jelenti, hogy nem bűnös, hisz elutasította a tanítást, elutasította a segítségkérést, s öntörvényűen cselekedett. Tehát elmondhatjuk: – Van olyan ember, akik gyengesége miatt jutott oda, ahová került. Neki segítségnyújtásra van szüksége, hogy cselekedetének okát felismerhesse. Rá kell hogy ébredjen: Vét Allah ellen, vét a másik ellen, s nem utolsósorban önmaga ellen, hisz a végítélet napján előhozatik minden, amit e világi életében eltulajdonított, legyen az kevés avagy sok.

Nem elfogadható az az elv: – A szükség törvényt bont! – hisz éppen a mi érdekünkben nyilatkoztatott ki Allah Könyve a Korán, s nem ellenünk. Az ember pedig a törvény által igazul meg.

Két történet is bemutatja, hová vezet az emberi butaság és beképzeltség. Al-Bukháríjj Prófétai beszédéből.

1. Még az elődök közül egy férfi, akit Qárún királynak hívtak, hosszú köpenyével, amely a földet seperte, nagy peckesen sétálgatott az alattvalói között. Ily módon adva mindenki tudtára felsőbbrendűségét. Ám egyszer csak a megnyílt alatta a föld, és elnyelte kastélyostul, mindenestül. Az emberek odamentek a prófétához, és megkérdezték tőle:

– Hová tűnt, mikor jön újra elő ez az ember? – A próféta így válaszolt:

– Majd csak a feltámadás napján fog újra előjönni, mert istennek, kiváltságosnak kiáltotta ki magát, egyenlőnek képzelve magát Allahhal.

2. Hadzsad ibn Mohammed Prófétai beszédéből:

– Amikor mi al-Haszannál voltunk (Ali kalifa fiánál), jött Ibn al-Akhtem, hosszú szétnyíló zsilbábjában (kézzel díszített köpeny), és kihívóan érdeklődött al-Monszurt felől. Meglátva ezt Al-Haszan, megkérdezte:

– Mi van rajtad? Miért nem követed Allah parancsolatait? Nincs benned semmi illem, hogy ilyen kihívóan jársz-kelsz? (Nem adod meg Allah jogát.) – A megszégyenült rögtön bocsánatot kért az őt körülállóktól, ám még útravalónak Al-Haszan utána szólt:

– Inkább térj vissza Istenedhez! – recitálva néki a -as áját.

Az ája az elbírálás napját vetíti előre, nem feledkezve el az esemény bemutatásáról. Ibn Dzserír Prófétai beszédében nagyon szépen mutatja be, idézve Mohammed prófétától:

– A feltámadás napján jönni fog egy nagyon szép kos (Kebs), amelyet megállítanak a Mennyország és a Pokol között. Majd megkérdezik először a mennybelieket:

– Ismeritek?

– Igen! – volt a válasz. Majd a Pokol lakóinak is fölteszik e kérdést:

– Ismeritek-e? – S a válasz úgyszintén:

– Igen! Ismerjük. Majd nem sokkal később kettőjük között levágják az állatot. Ezután a kérdéseket válaszadások kísérik. Először a Mennyország lakói kapják a határozott döntést:

– Az örök életben nincs halál! – És ugyanúgy, némi eltolódással a pokolbéliek:

– Az örök élet, amelyben nincs halál! Vagyis a kárhozatra ítélteknek nem engedélyezett a halál, mint megváltás, csak az örök sanyargatás.

Ez az ája az öt imaidő elrendelését s annak értékét mutatja be, hirdetve annak alapigazságát:

– Olvassátok a Koránt, de a reggeli olvasás jobb, mert arról az angyalok tanúságot tesznek.

Abú Hurayra: A próféta azt mondta:

– A csoportosan elvégzett ima 25-ször jobb, mint az egyéni, pláne hajnalban, mert az éjszakain és a hajnalin az angyalok részt vesznek.

Imám Ahmed:

– Az angyalok egymás után jönnek jelentést tenni az éjszakai, a nappali és a délutáni „Aszr” ima után Allahnak, Ki megkérdezi őket (pedig Ő tudja a legjobban):

– Hogyan hagytátok az én szolgáimat?

– Mentünk hozzájuk, és ők imádkoztak.

Hogy mit is jelent az elmélkedés, a teljes szellemi odaadás, erről az Azhár egyetem professzora így emlékezik:

– Allah prófétájának több felesége volt, s be volt osztva szigorúan, mikor kivel kell hálni. Egy ízben éppen Áisára (kedvenc feleségére) került volna a sor, ám ő hiába várta, csak nem akart megérkezni. Így hát fogta magát, és a keresésére indult. Majd meg is találta, a mecsetben imádkozott. Gondolta, vár egy ideig, de mivel elfogyott a türelme, s az idő is egyre haladt, mögé térdepelt, s megfogta hátulról Mohammed lába ujját. Az a fohászkodásából kizökkenve megszólalt:

– Ki van itt? – kérdezte nyugodt hangon.

– Áisa! – volt a válasz.

– És ki az az Áisa? – kérdezett ismét.

– Mohammed felesége!

– És ki az a Mohammed? – szólalt meg.

Al-Bukháríjj a prófétára utalva:

– Melyik ima jobb a kötelező után?

– Az éjszakai – mondta.

Itt még csak az ő számára volt kötelezően előírva annak elvégzése, ámbár a későbbiekben Allah felszólítja, hívja társait, szólítsa maga mellé.

A dicséretes rangot, amely itt említve van, többen többféleképpen említik a prófétai beszédek gyűjtői közül.

1. Qatádától: Imám Ahmed jegyzi le:

A Feltámadás Napján, akit a föld először kivet magából, az Mohammed próféta lesz. S íme a történet:

– Amikor a hívők összegyűlnek az Elszámolás Napján, útban Ádámhoz, hogy megbocsátást kérjen Allahtól, arra hivatkoznak:

– Mivel te vagy az emberek apja, téged gyúrt saját kezével, neked hajoltak meg az angyalok, és megtanította minden állat nevét.

– Nem tudok! Nem merek! – mondta, visszaemlékezve a paradicsomi bűnére.

– Menjetek inkább Noéhoz! – kérte őket. – Mert ő az első prófétája, akit Allah kiválasztott először a földre.

De ő sem tudott segíteni a rászorulókon, továbbküldte azokat:

– Menjetek Mózeshez! Ő beszélt először Vele, s kapta Tőle a Tórát. Ám ugyanúgy jártak vele is:

– Én sem tudok! – Megemlítette nekik:

– Megöltem egy lelket, lélek nélkül!

(Fiatalkorában megölt egy egyiptomit, akit rajtakapott, hogy a népéhez tartozó izraelitát kegyetlenül megkorbácsolt. Emiatt menekülnie kellett, s ez az a cselekedete, ami nem lett megtorolva.)

„Annafsz allati qatal bigrair nafsz” Így ő is szégyellt Teremtője elé állni kérésekkel, inkább továbbküldte őket:

– Menjetek Jézushoz! – szólt. – Ő Allah prófétája és szolgája.

De ő sem segített:

– Menjetek Mohammedhez! Őneki Allah megbocsátotta minden bűnét, amit elkövetett, és amit még ezután el fog követni.

Ekkor Mohammed így szólt:

– Jöjjetek hozzám! Én felállok, és elmegyek megkérni Allahot! Amikor meglátom, leborulok Elé – mondta.

Amikor Allah meglátta, felszólította:

– Emelkedj föl, Mohammed! Megbocsátást kérj, és megkapod. S kérhetsz még, és újra és újra kapni fogsz.

A próféta ekkor hálát mondva „bitahmíd” felemelte a fejét, és meghallgatva őt az Ura, megbocsát, és bebocsátja az embereket a Mennyországba. Ezután Mohammed még másodjára is visszatér (sőt még kétszer), kér s kap, majd negyedjére nem marad más, csak aki a Koránt bezárja.

2. Al-Bukháríjj:

A sorbanálláskor az emberek kérik egymást:

– Kérj a számomra kegyelmet Allahtól (mint a haddzson résztvevőtől), addig, amíg a próféta nem kért megbocsátást részükre.

3. Abdullah ibn Omár: Mondta a próféta:

– A nap annyira közel került az emberekhez, hogy az izzadságuk már a föld közepéig ért. És ekkor az emberek kiabálni kezdtek Ádámhoz, segítsen nekik. De ő nem tudott. Majd Mózestől. Ám ő is képtelennek mutatkozott. Végül Mohammedtől, aki megbocsátást kért és kapott, elkísérve őket a Mennyország kapujához. Kezével megfogta annak kilincsét, ezzel bemutatta képességét a legmagasabb fokozat elérésére.

4. Ensz ibn Málik:

– A próféta először kihozza a Pokolból azokat, akik azt mondják: Nincs más isten, csak Allah. – És azokat is, akiknek a szívében annyi súlyú jóság lakozik, mint egy búzaszem. (Al-khajr) Majd másodjára, akinek ennél kevesebb, sőt azokat is, akiben egy porszemnyi is található.

5. Imám Ahmed: A próféta azt mondta:

– Én vagyok az első, akinek megengedik, hogy leboruljak az Elszámolás Napján! És én vagyok az első, akinek megengedik, hogy felemeljem a fejem, hogy megismerjem a népemet a többi népek közül! (Megnézem a két kezem között, balról, jobbról és a hátam mögött.) – Ekkor megkérdezték tőle többen is:

– Hogyan fogod felismerni őket?

– A mosakodástól megvan a jele! És viszem őket, mert ők a jobb kezükbe kapják az Írásukat, és a gyermekeik körülöttük vannak!

6. S végül különböző Prófétai beszédekból:

a: Allah megváltoztatja döntését azokról a népekről, akiknek bűneik miatt a Pokolban kellene időzniük egy darabig, ám mentességet kaphatnak, ha érdekükben Mohammed közbenjár.

b: Mohammed az első, aki a Mennyországba kerül, és a népe a többi nép előtt.

Az ő igazmondását támasztja alá a következő Korán-idézet: -as.

„Uram! Add meg nekem, hogy igaz bemenetelem és igaz kijövetelem legyen! – olvashattuk, s szól az ája, amely nemcsak a kérésre fokuszál, hanem az utasításra is, mivel Allah felszólítja prófétáját Mekka elhagyására, tudván, a kialakult helyzet nem teszi lehetővé tovább maradását. Példák sokasága támasztja alá mindezt, ámbár nemcsak az említett hidzsrára (kivonulás, vagy ahogyan többen tévesen említik: menekülés) érthető. Idézzünk utolsó tárgyalásából:

1./ Amikor a mekkai nemesek, minden erőfeszítésük ellenére sem tudták Mohammedet megakadályozni hittérítésében, a pénz és a hatalom eszközét próbálták bevetni tanai megtagadására. Küldöttségük fölkereste, élükön Othba, Seiba, Abú Szufyán, Ibn Harb, Ebe al-Bakhteri, Al-Aszwad, Ibn al-Muttalib, Al-Walíd, Ibn Al-Mugrira, Abú Dzsehl, Ibn Hishám, Abdullah ibn Ali, Umajja ibn Khalaf, és még egynéhányan. Naplementekor meghívták a Kába mögé, felkészülve arra, hogy vitába bocsátkozzanak vele világi dolgokról. A próféta látva az elöljárókat, érezte, hogy itt s most fog eldőlni a jövő sorsa, ezért vigyázva, hogy meg ne bántsa őket (mivel szerette volna áttéríteni őket), nem hangsúlyozta megátalkodottságukat hitetlenségükben, leült közéjük, felidézve magában Allah sugallatát:

És ebben a Koránban mindenféle példát sorjáztattunk elő az embereknek.

Ám a legtöbb ember megmakacsolta magát a hitetlenségében.

Kölcsönös üdvözlések után azok egyből a tárgyra tértek:

– Minket azért küldtek ide hozzád, mert mi nem tudunk az arabok között más férfit, aki olyat hozott volna a népeknek, mint amilyet te behoztál közénk. Mert te bemocskoltad apáinkat, megszégyenítetted vallásunkat, lejárattad istenünket, és eltávolítottad a csoportokat egymástól. Nem maradt semmi jó, amit idáig áldottunk! Szólj, ha magadnak vagyont akarsz, mi már összegyűjtöttünk neked a vagyonunkból annyit, amitől te leszel a leggazdagabb közülünk. Ha te azt akarnád, hogy (a legnemesebb fokozatra kerülj) a legnemesebb legyél, mi felemelünk, hogy a vágyad teljesüljön. Ha pedig király szeretnél lenni, mi annak is kinevezünk.

– De aki mondja ezeket a dolgokat neked, „Dzsinn”, aki fölött nincs erőd, költünk a vagyonunkból kezelésedre, amíg meggyógyulsz. Ha nem, akkor mi nem neheztelünk rád! – A próféta azt válaszolta:

– Én nem azért vittem, amit vittem, hogy tőletek vagyont vagy királyságot kérjek! Engem Allah küldött, adva a Könyvet, s felszólítva engem, hogy hírnök és figyelmeztető legyek. Én elmondtam nektek Uram üzenetét, tanácsokkal láttalak el benneteket, ha mindazt, amit hallottatok, megfogadjátok, az lesz az üdvösségetek az e világban és a túlvilágban! Ha pedig nem fogadjátok el, én türelmes leszek, amíg Allah nem ítélkezik közöttünk.

– Ha te nem fogadod el – válaszolták az elöljárók –, amit adni akarunk neked, ám tisztában vagy vele, hogy mi vagyunk az emberek közül, akiknek a legkisebb az országuk, a legkevesebb vagyonuk, és a legrosszabbul élnek, akkor kérd Urad, aki küldött téged, hogy távolítsa el a hegyeket, amely szűkíti országunkat. Tegye simává, fakasszon forrásokat, mint a Sám völgyében és Irakban. És támassza föl apáinkat, legfőképpen közülük Quszai ibn Kilábot, mert ő volt a mi sejkünk, hogy meg tudjuk majd kérdezni őt, igazat mondasz-e nekünk. Ha pedig ezt megteszed, és igazolják ők (a szüleink), mi hinni fogunk néked, és abban is, hogy a Teremtőd küldött hozzánk prófétaként!

– Én csak annyit tudok, amennyit kinyilatkoztatott nekem! Ha elfogadjátok, szerencsések lesztek az e világi és a túlvilági életetekben!

– Ha nem teszed – keményítettek be az elöljárók –, akkor kérd meg az Uradat, küldjön angyalt, aki igazol téged. Vagy készítsen aranyból, ezüstből palotákat, hogy gazdaggá tegyen téged. Akkor elismerjük rangodat Uradnál!

– Nem teszem – szólt Mohammed –, mert Allah hírnökként és figyelmeztetőként küldött hozzátok!

– Szakítsd le az eget – folytatták –, mert ahogy te mondod, a te Urad arra is képes, különben nem hiszünk! – jelentették ki gúnyosan.

– Ez Allah dolga! Ha Ő akarja, megteszi!

– Mohammed! Tudta a Te Urad, hogy mi beszélünk veled, és mit fogunk kérdezni tőled? És megtanította veled, amit elmondtál nekünk? – záporoztak egyre-másra kérdéseik.

– Elmondta néked, hogy mit tesz velünk, ha nem fogadjuk meg, amit mondasz nékünk? – S mint akit lelepleztek:

– Tudd meg! Érkezett hozzánk egy férfi (al-Jamáma) Jemenbe, akit ar-Rahmannak hívnak, mi tudjuk róla, ő tanítja néked ezeket! De azt is tudd, istenre esküszünk, mi soha nem fogunk hinni Rahmannak!

– Bocsásd meg nekünk, Mohammed, (az őszinteségért) amit mondunk, mi soha nem fogunk elhagyni téged, amíg el nem pusztulunk, vagy amíg el nem pusztítasz bennünket! Mi az angyalokat áldjuk, mivel ők az istenünk leányai. Hinni pedig csak akkor fogunk néked, ha elhozod Teremtődet és annak leányait.

Ekkor fölállt Mohammed, vele együtt Abdullah ibn Umajja, Ibn al-Mugrira, Átika ibnet Abd al-Muttalib, aki így szólt:

– Ígért neked a néped, amit ígért, s te nem fogadtad el! Kértek maguknak dolgokat, hogy megtudják rangjukat a Teremtődnél. Kérve kértek, sürgesd meg, amivel megfélemlítetted (kínzásokkal) őket. Istenre esküszöm, nem hisznek soha néked, amíg te nem teszel lépcsőt az égig, és amíg föl nem érsz oda, hozva magaddal onnan könyvet (olyat szerettek volna, amelyik mindanyójukhoz, külön-külön szól), és nem jön veled négy angyal tanúként, aki igazolna téged. Ha megteszed, esküszöm, még akkor sem fogunk hinni néked! – Ezzel befejezettnek tartották mondanivalójukat, s mindannyian eltávoztak.

Mohammed szomorúan hazament családjához, sajnálva, hogy a népe nem hallgatta meg hívó szavát, fohászkodva Urához:

Uram! Vajon mi más lennék én, mint ember (és) küldött?

És amikor eljött hozzájuk az útmutatás, csupán az akadályozta az embereket abban, hogy higgyenek, hogy azt mondták: „Vajon Allah embert küldött el küldött gyanánt?”

Végiggondolta, újra átfutotta a hozzá intézett kéréseket:

– Te megígérted, hogy az Elszámolás Napján kettéválik az ég – visszhangzott még most is fülében –, most sürgesd meg, és szakítsd ránk az eget!

(Ugyanazt kérte Suáybtól „cserjés lakói” Maydan népe:

26./187. Szakaszd hát ránk az égboltot darabokban – ha igazmondó vagy az igazmondók között!

26./188. Ő azt mondta: „Allah a legjobb tudója annak, amit cselekesztek.”

26./189. Ám ők hazugsággal vádolták őt. És meglepte őket a felhőkből készített sátor napjának a büntetése (?). Bizony, szörnyű nap büntetése volt az! – amit meg is tett Allah, elpusztítva mindannyiójukat.)

Nem sokkal később egy ember azért akadt (Abdullah ibn Umajja) közülük, látva és átérezve Mohammed erőfeszítését, s nem utolsósorban hallva az irgalmat, amit (nem büntetést) kért számukra, nem sokkal később fölvette az iszlám vallást.

2./ Al-Haszán Prófétai beszéde szerint:

Mekka pogányai, amikor összegyűltek, hogy Mohammedet meggyilkolják, akkor kapta az utasítást szeretett városa elhagyására.

3./ Ibn Ábbász szerint:

A bemenet a halál, s a kimenet az élet halála után.

„És rendelj nekem hatalmat magadtól (és) segítőt!” – folytatódik az ája. „Mudzsáhid” – Hatalom, amelyet megígért Allah, idővel be is következett, hisz a beígért perzsa és római területek, mind-mind az iszlám zászlai alá kerültek.

Talán nem is igazán abban az értelemben vett szó a mi számunkra, az, hogy hatalom, hiszen a próféta gondolkodásra s nem térdre kényszerítette ellenfeleit. Bizonyítva ezt Mekkába való bemenetelekor is:

„Eljött az Igazság és elenyészett a hamisság!” A hamisság (mindig) elenyészik. – Ezzel a sugallattal fogott egy botot, és sorra bemutatva, társaival ledöntögette a Qurays bálványait.

– Jött az igazság, és a hamisság nem maradhat! – ismételgette. (Al- Bukháríjjtól.)

360. Bálvány szobor vált egy pillanat alatt romhalmazzá, arcra borulva, maga alá temetve múltját.

Azon a napon, (mai értelemben) felszabadításról beszélhetnénk, hiszen kitárulkozott a Korán igazsága, példaként említve: ája.

– eltávolítja a betegséget, (Sirk) a kétséget a pogányság betegségéből. A leküldött Könyv pedig, irgalom, mely fokozza a bölcsesség, a hit és a jóság hajlandóságát. Mindezeknek csak azok lehetnek részesei, akik hisznek benne. – ám csak növeli a vétkesek kárát.

Nem hiszem, hogy tudatában voltak azok a zsidók mindezeknek, akik Harth nevű helységnél találkoztak a prófétával, s meghallva Allahtól leküldött és hirdetett sugallatát, buzdítva egymást, szinte magyarázatot követeltek: (De ne vágjunk elébe az ájának, először idézzük azt: ája.