Látod azt, aki hazugságnak tartja az Ítéletet?

Ő az, aki szívtelenül elzavarja az árvát,

és nem ösztönöz a szegény táplálására.

Jaj az imádkozóknak,akik elhanyagolják az imájukat,

akik gyakorolják a képmutatást

ám a segítségadást megtiltják.

Ugye, hogy viszolygunk, amikor ilyen emberrel találkozunk, mint az előbbiekben leírtak.

S ugyanazt követi szorosan az, aki csak a mások véleményét szeretné kivívni, ha a jóságról beszélnek.

(Hallottam egy történetet arról, hogy hogyan viselkedett egy ilyen ember a templomban, mikor Zakátot kértek. Először szétnézett, meggyőződve arról, hogy mindenki abban a pillanatban csak őt figyeli-e, majd a kérésnek eleget téve így szólt:

– Mennyit mondtál, testvérem? Négyezer dollárt? Én adok neked nyolcat, nem tízezer dollárt! – Ezzel körbenézett, hogy ki is figyeli, és hogy milyen hatást ért el adakozási szándékával. Pedig tudván tudta, neki ez csak egy üzlet, számára csak a jó megtestesítője képében való sütkérezés a lényeg.

Igen. Holnap majd jönnek a vevők, mert bennük az a kép alakult ki:

– Ő az az ember, aki olyan nagylelkűen adományozott. – Ez egy jó ember!)

1. Isten elcsodálkozik azon, hogy lehetséges, hogy az emberek nem hisznek. Sőt még hazugságnak is tartják magát a felelősséget, s amit maga után von, az ítéletet.

Milyen ember ez? Elzavarja az árvát, akinek jogai vannak? Azt, aki Allah előtt egyenlő azzal, mint aki ítélkezik fölötte? Aki nem ad? Pedig a hasznában, a fizetésében, mindennapi életében szerzett javaiban része van? Sajnálja a fölösleget? Úgy gondolja, hogy abból még haszna lehet, hát akkor miért adjon?

Nem Allah adta mindezt, amije néki van? Nem Allahtól ered-e ő ugyanúgy, mint az a szegény vagy az árva? Úgy látszik, elfelejtette azt a jó tanácsot:

Allah az, ki nem csalja meg azt, aki keresi Őt, s ki elfut előle, az nem menekül.

2. Jaj a képmutató imádkozóknak – kezdődik a második rész, tárgyalva azoknak a létét, akik csak látszatból veszik föl a vallást, de azzal még kérkednek is. Minden mozdulatuk maga a hamisság, csak az érdekli őket, hogy a felszínen mindig őróluk beszéljenek.

Számukra a belső világ csak egy máz.

De ha valami baj érné, akkor visszatérne imáihoz. És ha figyelmeztetik, már arra is megvan a maga jól felépített válasza. Az ilyen úgy érzi, hogy nem hibázik. Nem úgy, mint egy hívő ember, aki imája közben, ha netalán egy pillanatra eszébe jutnak napi gondjai, máris azon töri a fejét: elég ha csak két rakáát végzek figyelmetlenségem miatt?

1999. októberben mikor itt nálunk, a mecsetben voltam, indiai és pakisztáni vendégek voltak Angliából látogatóban. Őket úgy mutatták be, mint akik céltalanul, de igenis tudatosan látogatják muszlim testvéreiket Európa-szerte. Egy alkalommal megszólított engem a pakisztáni kán:

– Te! Gyere imádkozni! – Erre fölálltam, elmentem bemosakodni, és annak rendje-módja szerint elkezdődött az ima. De előtte azon gondolkodtam, hogy most milyen imát fogunk végezni, hisz én már a Magrib imámat elvégeztem velük együtt. Meglepetésként ért, hogy az imavezető csak egy két rakaás leborulást vezetett, majd elköszöntünk... szálam alejkum...

Én úgy gondoltam, részemről ezzel vége, de a testvér megszólított:

– Te! Még kettőt. – Nem kérdeztem, miért, elvégeztem.

Később odamentem egy afgán fiúhoz, aki a tolmács szerepét is betöltötte, és megkérdeztem tőle:

– Miért kellett tulajdonképpen az előbb imádkoznunk? És az a másik kettő leborulás miért volt, hisz már a kötelezőt leimádkoztuk egyszer? Ő csak ennyit mondott:

– Te! Ők azért imádkoznak ilyen sűrűn, hogy gyakorta emlékezzenek meg Allahról. Talán, lehetséges, hogy Isten nem fogadta el valamelyik imájukat, s ezért pótlásként ismételik azt. Bízva abban, hogy most nem hibáztak.